Renée Ahdieh: The Rose and The Dagger

Fülszöveg: A háború szélén álló országban Sahrazád elszakadt szeretett férjétől, Kálidtól, Koraszán kalifájától. Korábban szörnyetegnek tartotta Kálidot, könyörtelen feleséggyilkosnak és mérhetetlen fájdalom okozójának, de miután felfedezte a titkait, egy különleges férfira és megcáfolhatatlan szerelemre talált, azonban egy átok még mindig elválasztja őket.

A sorozat befejező részében Sahrazádnak mindent kockára kell tennie ahhoz, hogy visszatérhessen a szerelméhez. Sahrazád most ismét egyesült a családjával, akik a sivatagban találtak menedéket, ahol halálos erők szerveződnek Kálid ellen. Erők, amelyeknek az a céljuk, hogy lerombolják a kalifa birodalmát és Sahrazád gyerekkori szerelmének vezetésével szerveződnek. Miután a szerettei iránti hűség csapdába ejti, a lánynak cselekednie kell. A benne éppen csak éledező mágiát felhasználva önállósítja magát, hogy véget vessen a szörnyű átoknak és a készülő háborúnak egyszer és mindenkorra, azonban ahhoz, hogy ez sikerüljön, a saját ellenségei elől is el kell menekülnie.
(Csak hogy tisztázzuk, a fülszöveg saját fordítás. )

  

Amikor befejeztem a The Wrath and The Dawn olvasását, annyira magával ragadott Kálid és Sahrazád története, hogy azonnal belekezdtem a folytatásba, azonban sajnálatos módon ez a rész már nem volt olyan élvezetes, mint az előző. Hiába érdekelt még mindig a történet, Kálid és Sahrazád hiába alkottak még mindig fantasztikus párost, azt éreztem, hogy a The Rose and The Dagger nem tudja megütni azt a szintet, mint az első rész. Kissé lassan haladt előre a cselekmény, ráadásul a szerelmi háromszög és a hozzá járuló szenvedés is előtérbe került, Tárik pedig rengeteget szerepelt, ami sok hosszadalmas szerelmi vergődést eredményezett. 

A következő problémát a szereplőgárda jelentette. Korábban megismert szereplők annyira a háttérbe szorultak, hogy már-már a létezésükről is megfeledkeztem és újak vették át a helyüket. Annak persze örültem, hogy Sahrazád húgát jobban megismerhettük, de a régi szereplőket nagyon hiányoltam. Valami oknál fogva a történetvezetéssel sem tudtam kibékülve. Ennek egyik oka az volt, hogy a már említett szerelmi háromszögnek túlságosan sok helyet szentelt a szerző, ez pedig pokollá tette néhány fejezet olvasását. Emellett olyan érzésem is volt, hogy az írónő túl sok szálat próbált belepasszírozni a könyvbe, emiatt pedig néhány kibontatlan maradt, ez az elnagyoltság pedig olyan hibákat eredményezett, hogy egyes konfliktusokon túlságosan hamar túltették magukat a szereplők, néhány probléma pedig szinte varázsütésre oldódott meg. Az utolsó fejezet és az epilógus között pedig hatalmas volt az űr, túl nagyot ugrottunk az időben, így mondhatni a lezárás is hiányos lett egy kissé. 

Összességében úgy tudnám jellemezni, hogy egy kissé összecsapott volt a könyv. A történetvezetésben és a szereplők közti kapcsolatrendszerben is vannak hiányosságok, így az olvasás sem lett egy különleges élmény. Egyszeri alkalommal kikapcsolódásnak tökéletes volt, de semmi többet nem nyújtott.

Halloween Book Tag

Lexa hívott ki erre a tagre, amit itt is köszönök neki.:)  Az ő válaszait itt olvashatjátok. Sajnos Molyon elárasztottak a frissek, így Lexa kihívását is valószínűleg olvasatlanul töröltem és csak megkésve vettem észre. Így Halloweent magunk mögött hagyva, kicsit megkésve, de meghoztam a válaszaimat.

Faragott tök - Milyen könyvet faragnál töklámpásnak?

Hát, én inkább egy szimbólumot faragnék ki, ami egy könyvhöz kapcsolódik. Jelenleg Az éhezők viadalára pörögtem rá teljesen, így valószínűleg egy fecsegőposzáta lenne az.
 

Csokit vagy csínyt - Melyik szereplővel indulnál édességbeszerzés körútra?

Egyértelműen Finnick Odairrel. Mint tudjuk, imádja a kockacukrot, biztos örülne egy édességbeszerzés körútnak. 

Édes kukorica - Melyik könyv marad számodra mindig ugyanolyan édes?

Anita Amirrezvani könyvét, A virágok vérét olvastam legutóbb újra, ami másodszorra is ugyanolyan élményt jelentett, mint első alkalommal. Emellett Emily Brontëtól az Üvöltő szeleket olvastam sokszor, ami hatalmas kedvencem marad örökre. 

Szellemek - Melyik szereplőt látogatnád meg szellemként?

Jelenleg senki sem jut eszembe, akit annyira utálok, hogy szellemként ijesztgessem, így ezt a kérdést kihagyom. 

 

Jelmezbe bújni - Melyik szereplő bőrébe bújnál egy napra?

Hermione Grangerként szívesen kipróbálnám a Roxfortot, de Lucy Pevensie bőrébe is belebújnék és ellátogatnék Narniába.

Varázslók és boszorkányok - Melyik a kedvenc pillanatod a Harry Potterben?

Sirius és Harry találkozása a harmadik rész végén. Az azkabani fogoly az egyik kedvenc részem, Siriust pedig egyszerűen imádom.  

 

Vér és erőszak - Melyik könyv volt olyan ijesztő, hogy le kellett tenned közben, hogy szünetet tarts?

Annyira ijesztő még egyik sem volt, az gyakrabban fordult elő, hogy valami nagyon megrázott, letettem, vettem egy nagy levegőt és csak azután folytattam az olvasást. Ilyenkor általában azért teszem le a könyvet, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni. Ilyen előfordult akkor, amikor Khaled Hosseinitől a Papírsárkányokat vagy Jessie Burtontől A babaház úrnőjét olvastam, illetve Az éhezők viadala trilógia során néhány szereplő halálát nehéz volt megemésztenem. 

Rémtörténetek zseblámpával - Melyik könyves szereplő tudná a legrémisztőbb sztorit elmesélni? 

Azt nem tudom, hogy mennyire lenne ijesztő, de Will Herondale Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájából kétségkívül lelkesen vállalkozna halloweeni sztorik elmesélésére. Démonhimlőről biztos lenne szó bennük, a szórakozás pedig garantált lenne.

Kísértetház - Egy könyv, aminek a gondolatatától is szabadulni akarnál

Frederica Bosco Szerelmem egy angyal című könyvét két éve olvastam, de azóta sem tudok menekülni az emlékétől. Nyögvenyelős, idegesítő, gagyi és érzelgős olvasmány volt, talán életem egyik legrosszabb könyve. 

 

Halloween parti a haverokkal - Avagy kik szórakozzanak még a tag kitöltésével 

Ezt a részét inkább passzolom, hiszen én is egy kicsit elcsúsztam a tag kitöltésével, de ha valaki kedvet kap hozzá, töltse ki bátran.

Októberi összefoglaló

Októberben elég nyugis hónapom volt, békés olvasgatással, filmnézéssel és egyetemre járással telt el a hónap.

Egyik hétvégén rám tört a filmezős kedv, így előbb a Zootropolist néztem meg, néhány nappal később pedig a Mielőtt megismerteleket. A Zootropolis elképesztően aranyos volt, ha eddig még nem láttátok, mindenképpen nézzétek meg. A Mielőtt megismertelek könyvváltozata sem lett a kedvencem, ahogy a film sem, de érdekes volt megnézni, kicsit jobban át tudtam gondolni a történetet, bár felejthetetlen élményt nem nyújtott. 

Olvasások terén jól alakult az október, rengeteget olvastam. A hónap elején befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című könyvét, utána pedig lazítás gyanánt romantikus YA-t kerestem, így akadtam rá Renée Ahdieh The Wrath and The Dawn, illetve The Rose and The Dagger című regényeire. Egy sorozatról van szó, szerencsére csak ez a két része van, így hamar a végére értem. Jól szórakoztam olvasás közben, kikapcsolódásnak jó volt mindkét könyv. Ezek után következett Mikszáthtól A Noszty fiú esete Tóth Marival, ami szintén kellemes emlékként fog megmaradni. A következő áldozatom Nicolas Barreau utolsó könyve, A világ végén megtalálsz volt, ami pontosan azt az élményt nyújtotta, amit a szerző könyveitől várok. A franciás romantikát végül Takami Kósun híres és hírhedt művével, a Battle Royale-lal öblítettem le, utána pedig Philippa Gregory legutóbbi könyvébe, A makrancos királynéba kezdtem bele, aminek az olvasása most is folyamatban van. 

Két könyvet is zsákmányoltam ebben a hónapban. Sikerült lecsapnom egy csodás akcióra, így  5 euróért jutottam hozzá Graeme Simsiontól A Rosie projekthez németül, illetve Jodi Picoult és Samantha van Leer Between The Lines című könyvéhez eredeti nyelven.

Takami Kósun: Battle Royale

Fülszöveg: Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg.

Őszintén szólva még most sem tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból kezdtem bele ebbe a könyvbe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam róla, hogy az alaptörténete hasonlít Az éhezők viadalára, sőt sokan mondják, hogy utóbbi a Battle Royale koppintása, illetve hogy a japán szerző műve sokkal brutálisabb és véresebb történet. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e végigolvasni a könyvet, azonban arra hamar rájöttem, hogy teljesen felesleges volt ezen aggódnom, ugyanis Takami Kósun írása odaszögezett a lapokhoz és egyszerűen faltam a sorokat. 

Eleinte problémát okozott a rengeteg furcsa hangzású név, amiktől már-már zúgott a fejem, de ahogy hullottak a diákok, úgy lett nekem is egyre könnyebb a dolgom. Valójában még mindig nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok ezzel könyvvel. Nem volt rossz, le sem tudtam tenni, de elájulva sem voltam tőle. Azt például egy nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a szerző mindegyik diákot részletesen bemutatta, így hús-vér emberekként tudtam rájuk gondolni, nem csak arctalan halottakként, azonban a különféle halálnemek részletes leírása nem tudott elvarázsolni. A legtöbbet vagy teljesen közömbösen szemléltem vagy azon merengtem, hogy mégis miként tudom valakinek a haláltusáját ilyen lelki nyugalommal végigolvasni. 

A szereplők iránt szintén vagy teljesen közömbös voltam vagy utáltam őket. Ketten váltottak ki belőlem igazán heves érzelmeket, ez a két diák pedig Kirijama Kazuo és Szóma Micuko volt. Kirijama személyében egy lelketlen gyilkológépet láthattunk, aki gondolkodás nélkül, hidegvérrel ölte meg az osztálytársait, Szóma pedig egy alattomos kígyó volt, akinek tűkön ülve vártam a halálát. 

A fent nevezett két szereplő kapcsán pedig közelítünk ahhoz az elemhez, ami számomra egy kissé hihetetlenné tette az egész történetet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy 42 fős osztályt úgy válogatnak össze, hogy a diákok között akad pszichopata, zseni és a lehető legkülönfélébb háttérrel rendelkező diákok, ahogy ebben a könyvben történt? A másik hasonlóan furcsa momentum pedig az volt, hogy majdnem mindenkinek akadt az osztályban egy szerelme. Amikor már sorozatban a sokadik diákról derült ki, hogy titokban szerelmes volt valakibe, számomra egy kicsit nevetségessé vált ez az elem. 

Amire még ki szeretnék térni, az Az éhezők viadalával való összehasonlítgatás. Nos, szerintem ez teljesen felesleges, hiszen az alapkoncepción kívül a két történetnek nem sok köze van egymáshoz. Az éhezők viadala példának okáért rengeteg fontos témát ölel fel, míg a Battle Royale leginkább a Programra koncentrál és a leghangsúlyosabbnak én a különböző halálnemek leírását és a brutalitást éreztem. Ezt a fajta leírás számomra sokszor teljesen öncélúnak tűnt, szerintem a történethez nem tett hozzá semmit az, hogy a diákok miként nyomják ki egymás szemét és merre folyik az agyvelő. Nem zavart ez a fajta írásmód, de nem is sokat tett hozzá a történethez, engem pedig igazán megrázni sem tudott.

Összességében azt tudom mondani, hogy én jól elvoltam ezzel a könyvvel, érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet, de semmiféle különleges élményt nem jelentett az olvasása. Ajánlani pedig tényleg csak azoknak merem, akiket nem zavar a könyvben leírt mértéktelen vérontás és a részletes leírásokat bírja a gyomruk.

Főbűnök Book Tag

Petus hívott ki molyon erre a tagre, amit ezúton is köszönök neki. :)

Kapzsiság– Melyik a legolcsóbb könyved? Melyik a legdrágább?

Sajnos erre  a kérdésre most nem tudok konkrét könyvcímekkel válaszolni, a legolcsóbbak biztosan azok, amiket a könyvtár leárazásán 100 forintért zsákmányoltam. A legdrágábbra végképp nem tudok mit mondani, nem emlékszem egy könyvre sem, ami olyan hihetetlenül drága lett volna.

Harag – Melyik íróval állsz utálom/szeretem viszonyban?

Nem is tudom, talán Cassandra Clare. A Végzet Ereklyéi sorozat első három részét és a Pokoli szerkezetek trilógiát nagyon szerettem, de a többi könyve néhol már nevetséges volt és úgy éreztem, hogy csak azért írta meg őket Clare, mert még több bőrt akart lehúzni a sorozatról. 

Falánkság– Melyik könyvet faltad örömmel úja és újra minden megbánás nélkül?

Nem tudom eleget hangoztatni, hogy mennyire szeretem az Üvöltő szeleket Emily Brontëtól és hányszor újraolvastam. Számomra ez az a könyv, amit nem tudok megunni.

Lustaság – Melyik az a könyv, amelyiket elhanyagoltad lustaságból kifolyólag? 

Nem tudok ilyet mondani, általában akkor hanyagolok el könyveket, ha valami okból kifolyólag nincs időm olvasni.

Büszkeség – Melyik az a könyv, amiről beszélni szoktál, ha nagyon intellektuális olvasónak akarsz tűnni?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha valaki olvasatlannak néz, akkor annak az illetőnek előszeretettel dörgölöm az orra alá, hogy én bizony végigolvastam Tolsztojtól a Háború és békét :)

Bujaság – Mely tulajdonságokat találod legvonzóbbnak egy férfi/női karakterben? 

Hmm, nem is tudom, általában az szokott megragadni, ha az adott szereplő intelligens és a személyiségében van valami különleges. Nem is tudom megmondani, mi a közös kedvenc szereplőimben, de elsősorban amiatt szoktam egy-egy szereplőt ,megkedvelni, ha az esze is a helyén van.

Irigység – Mely könyveket szeretnéd a leginkább megkapni ajándékba? 

Hűha, jelenleg a legjobban vágyott könyvek listáján szerepel A Sárga Téglás háború Danielle Paige-től, Anita Diamanttól A vörös sátor és Böszörményi Gyulától az Ármány és kézfogó, ami sajnos még nem jelent meg.

Renée Ahdieh: The Wrath and the Dawn - A harag és a hajnal

Fülszöveg: A ​​véres kezű, ifjú uralkodó birodalmában minden hajnal szívszaggató bánattal köszönt egy újabb szerencsétlen családra. Kálid, Koraszán tizennyolc éves kalifája egy rémséges szörnyeteg. Minden éjszaka új feleséget vesz magához, amint azonban felvirrad a reggel, nyakára kötött selyemzsinórral kioltják a fiatal lány életét. Amikor a tizenhat esztendős Sahrazád legkedvesebb barátja is Kálid áldozatául esik, a lány kegyetlen bosszút esküszik, és önként vállalja a következő menyasszony sanyarú sorsát. Sahrazád feltett szándéka, hogy életben marad, sőt egyszer és mindenkorra véget vet a kalifa rémuralmának.
Éjszakáról éjszakára sikerül bűvöletbe ejtenie Kálidot varázslatos történeteivel, s közben kiderül, hogy a férfi egészen más, mint amilyennek képzelte. A rettegett szörnyeteg valójában egy megkínzott szívű ifjú. Sahrazád beleszeret. Ráébred, hogy a látszat bizony gyakran csal a pompás márványpalotában. Elhatározza, hogy felderíti a sötét árnyak között rejlő titkokat, miközben mindvégig készen áll, érzelmei ellenére is, hogy kitöltse a bosszúját Kálidon a megannyi ellopott életért. Vajon győzedelmeskedhet szerelmük a mesékből és titkokból szőtt világban?

A Papírsárkányok befejezése után valami könnyed, szórakoztató olvasmányt kerestem, ami egy kis időre kikapcsolna és az olvasás befejeztével nem töri össze a szívemet. Gondoltam, egy romantikus YA tökéletesen megfelelne erre a célra, ebbe a könyvbe pedig néhány hete futottam bele, amikor a várható magyar megjelenések között nézelődtem. Az alaptörténet, ami Az Ezeregyéjszaka meséi című jól ismert mesegyűjtemény kerettörténetére épül, azonnal megvett magának, kíváncsi voltam, hogy a szerző mit fog kihozni ebből a történetből.

Azt rögtön le szeretném szögezni, hogy az eredeti művet nem olvastam, csak nagy vonalakban ismerem a történetet, így ahhoz nem is igazán tudok viszonyítani, de amikor belekezdtem a könyvbe, nagyon hamar belelendültem az olvasásba. Valójában azt vártam izgatottan, hogy miként térünk el az eredeti történettől, utána pedig az tartott lázban, hogy mikor derül fény Kálid titkára és mikor válik világossá, hogy miért kellett a lányoknak meghalniuk.

A könyvről ismét nem tudok egyértelműen nyilatkozni, vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, tetszett is meg nem is. Szórakoztató, könnyed olvasmány volt, én pedig kétségkívül erre vágytam, ebben a tekintetben nem is igazán tudok belekötni. Azonban a könyv alkalmazta a YA-könyvekre jellemző tipikus kliséket, nevezetesen az idegesítő főhősnőt, a szerelmi háromszöget és a megtört lelkű fiút. Ezek az elemek olykor számomra tortúrává változtatják a könyv olvasását és jelen esetben is volt, hogy némelyik nagyon felidegesített.

Ezt az érzést leginkább ezt a főhősnőnk, Sahrazád tudta kiváltani belőlem. Nagyon zavart, hogy a drága leánykánk maga sem tudta eldönteni, hogy éppen mit is akart. Ugyan azzal a szándékkal érkezett a palotába, hogy bosszút áll Kálidon, de irreálisan korán ingott meg az elhatározásában és szeretett bele a kalifába. Ezek után jött az igazán kiborító dolog, mégpedig Sahrazád tipródása. Hol éppen nagyon szerelmes volt Kálidba, hol pedig azon sóhajtozott, hogy mit tegyen és mégis hogyan szerethetett bele a legjobb barátja gyilkosába, akin mégiscsak bosszút fog állni, majd a kis eszmefuttatás befejezése után ismét nagyon szerelmes volt Kálidba. A másik bosszantó dolog a lány elképesztően buta viselkedése volt. A könyv elején kegyetlen gyilkosnak látja Kálidot, ennek ellenére olyanokat tesz és mond a jelenlétében, amiből arra tudok következtetni, hogy Sahrazádnak néha leküzdhetetlen halálvágya volt. Ha a kalifa tényleg az a vérszomjas szörnyeteg lett volna, akinek mindenki tartotta, a lány valószínűleg nem érte volna meg a könyv végét. A szerelmi háromszögből szerencsére nagyon keveset láttunk, ugyanis Tárik, Sahrazád gyerekkori szerelme keveset szerepelt, így a szerző a hosszas szenvedéstől is megkímélt minket. Arra gondolom már mindenki rájött, hogy a titokzatos és rejtélyes, kedvességet eleinte hírből sem ismerő, legbelül pedig mégis emberi és esendő fiú szerepében Kálidot láthattuk.

Furcsa módon a három klisé közül csak az idegesítő hősnő zavart. A könyvben sem volt semmi különleges, ami kiemelte volna a hasonló történetek közül, de én jól elvoltam vele és tényleg érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet. A maga nemében, mint romantikus YA, tökéletesen megállta a helyét, ráadásul a szerelmi jelenetek gyönyörűen meg vannak írva. Töredelmesen be kell vallanom, néhol én is olvadoztam rajtuk, ami tényleg ritkaságszámba megy. Összességében tényleg egy aranyos történetről van szó, ami egyenesen olvastatja magát. A YA és a romantika kedvelőinek mindenképpen tudom ajánlani, illetve azoknak is, akik szeretik a klasszikusok átiratait. 

Még a végén annyit megjegyeznék, hogy én angolul olvastam a könyvet, a magyar fülszöveget viszont bemásoltam.  Az eredeti borítóba pedig hamar beleszerettem, szerintem nagyon szépre sikeredett, engem leginkább egy doboz bonbonra emlékeztet. A magyar borító sajnos sokkal kevésbé nyerte el a tetszésemet, hiába épül az eredetire.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Fülszöveg: Khaled Hosseini nemzetközi áttörést hozó, 80 országban megjelent sikerkönyve, a Papírsárkányok egy nem mindennapi barátság felejthetetlen és megható története, ami egy tehetős fiú és a család szolgájának fia között szövődik egy pusztulásra ítélt ország végnapjaiban. A két fiút közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés köti össze. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja életüket. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant és a gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált.

Nem ez az első könyvem a szerzőtől, korábban volt szerencsém az Ezeregy tündöklő nap című művéhez, ami azonnal magába szippantott. Valami hasonlót vártam a Papírsárkányoktól is, amikor belevágtam. Azt azonnal le kell szögeznem, hogy Khaled Hosseini ismét bebizonyította, hogy tud olyan történetet írni, ami olvasás közben szinte a bőröm alá kúszik, de közben nem hagyott nyugodni az a kellemetlen érzés, hogy a Papírsárkányok valószínűleg nem a legjobban sikerült műve.

Elsősorban azt kell leszögeznem, hogy nagyon olvasmányos könyv volt, letenni sem bírtam, annyira felpörgetett és annyira akartam tudni, hogy mi fog történni. Amir és Haszan barátsága gyönyörűen van megírva és bár az elején nem kedveltem Amirt, a végére nagyon megszerettem, Haszan pedig maga volt a megtestesült jóság, már-már a feddhetetlensége tette hihetetlenné a jellemét. Ő volt az a szereplők közül, akiért mindvégig fájt a szívem és bíztam benne, hogy a története jó véget fog érni, még akkor is, ha tudtam, hogy a tálibok uralta Afganisztánban ez szinte lehetetlen.

A külföldi borítók közül ez
valamiért nagyon megfogott

Ami számomra a könyv gyenge pontját jelentette, hogy az író egy idő után öntötte magából a sablonos eseményeket. A könyv közepén már sejteni lehetett, hogy Amirnak milyen utat kell bejárnia ahhoz, hogy jobb emberré váljon, szembenézzen a hibájával és vezekeljen azért, mert elárulta Haszant. Ezzel a momentummal pedig eljutottunk oda, hogy a könyvből egy túlzottan hatásvadász történet kerekedett ki, ami be akarta mutatni Afganisztán szovjet megszállását, majd a tálibok uralmát, emellett az afgán és az iszlám kultúrába is bepillantást akart engedni. Ezek mind meg is történtek, de a szerző ennek a bemutatásnak a kivitelezéséhez az összes elképzelhető hollywoodi klisét felhasználta. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy a könyv közepén ráéreztem a végkifejletre is és fogadni mertem volna, hogy Amir miként fogja jóvá tenni azt, hogy gyerekkorukban cserben hagyta Haszant. A véletlenekből is kicsit sok akadt a történetben, de amikor a tálib katona személyére fény derült, akkor kedvem támadt a fejemet a falba verni. Korábban volt egy gondolatom, hogy milyen kiszámítható fordulat lenne, ha az adott személy lenne az a tálib katona és láss csodát, néhány oldallal később kiderült, hogy tényleg ő az. Ekkor kezdtem el azt érezni, hogy ez a szegény történet kezd elsodródni egy hollywoodi maszlag irányába. 

Összességében nem nevezném rossz könyvnek a Papírsárkányokat. Szívszorító olvasmány, abból a fajtából, amelyik az olvasás befejezése után sem ereszt, de az amerikai máz rossz irányba vitte el a történetet. Az alapkoncepció jó volt, a történet kibontása szintén és a lezárással is ki tudtam volna békülni, ha a már-már kínosan hatásvadász elemek nem lettek volna benne. Zárásképp azt tudom mondani, hogy nem bántam meg az elolvasását, hatalmas élmény volt, de a tökéletes könyvtől azért messze van a Papírsárkányok.

Jessie Burton: A babaház úrnője

Fülszöveg: Mindazt, amit látsz, játéknak veszed. Amszterdam, 1686. A tizennyolc éves Petronella Oortman a városba érkezését követően elfoglalja helyét dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt oldalán. Hamarosan rá kell azonban ébrednie, hogy az élete nem pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzelte, és hogy a Brandt-ház szívfacsaró titkokat rejteget. Miközben kétségbeesetten igyekszik eligazodni a bonyolult viszonyok között, felbukkan egy titokzatos személy, egy miniatűrkészítő, aki rejtélyes küldeményeivel mintha csak az ő sorsát igyekezne egyengetni.

Jessie Burton a női sors és a szabadságvágy örök témáit járja körül, miközben regényének lapjain megelevenednek a tizenhetedik század végi Amszterdam hétköznapjai.

Szeptemberi összefoglaló

Eltelt a szeptember is, ami számomra egyben a nyári szünet végét jelenti. Visszajöttem Bécsbe, nekikezdtem a tanulásnak, jövő héten lesznek az első óráim. Addig is nézzük, mi minden történt ebben a hónapban.