Fülszöveg: Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami
vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy
lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak
egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből
származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak
csak egyetlen túlélője lehet: a győztes. Takami Kósun regénye – melyet
gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott
be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta
több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg.
Őszintén szólva még most sem tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból kezdtem bele ebbe a könyvbe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam róla, hogy az alaptörténete hasonlít Az éhezők viadalára, sőt sokan mondják, hogy utóbbi a Battle Royale koppintása, illetve hogy a japán szerző műve sokkal brutálisabb és véresebb történet. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e végigolvasni a könyvet, azonban arra hamar rájöttem, hogy teljesen felesleges volt ezen aggódnom, ugyanis Takami Kósun írása odaszögezett a lapokhoz és egyszerűen faltam a sorokat.
Eleinte problémát okozott a rengeteg furcsa hangzású név, amiktől már-már zúgott a fejem, de ahogy hullottak a diákok, úgy lett nekem is egyre könnyebb a dolgom. Valójában még mindig nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok ezzel könyvvel. Nem volt rossz, le sem tudtam tenni, de elájulva sem voltam tőle. Azt például egy nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a szerző mindegyik diákot részletesen bemutatta, így hús-vér emberekként tudtam rájuk gondolni, nem csak arctalan halottakként, azonban a különféle halálnemek részletes leírása nem tudott elvarázsolni. A legtöbbet vagy teljesen közömbösen szemléltem vagy azon merengtem, hogy mégis miként tudom valakinek a haláltusáját ilyen lelki nyugalommal végigolvasni.
A szereplők iránt szintén vagy teljesen közömbös voltam vagy utáltam őket. Ketten váltottak ki belőlem igazán heves érzelmeket, ez a két diák pedig Kirijama Kazuo és Szóma Micuko volt. Kirijama személyében egy lelketlen gyilkológépet láthattunk, aki gondolkodás nélkül, hidegvérrel ölte meg az osztálytársait, Szóma pedig egy alattomos kígyó volt, akinek tűkön ülve vártam a halálát.
A fent nevezett két szereplő kapcsán pedig közelítünk ahhoz az elemhez, ami számomra egy kissé hihetetlenné tette az egész történetet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy 42 fős osztályt úgy válogatnak össze, hogy a diákok között akad pszichopata, zseni és a lehető legkülönfélébb háttérrel rendelkező diákok, ahogy ebben a könyvben történt? A másik hasonlóan furcsa momentum pedig az volt, hogy majdnem mindenkinek akadt az osztályban egy szerelme. Amikor már sorozatban a sokadik diákról derült ki, hogy titokban szerelmes volt valakibe, számomra egy kicsit nevetségessé vált ez az elem.
Amire még ki szeretnék térni, az Az éhezők viadalával való összehasonlítgatás. Nos, szerintem ez teljesen felesleges, hiszen az alapkoncepción kívül a két történetnek nem sok köze van egymáshoz. Az éhezők viadala példának okáért rengeteg fontos témát ölel fel, míg a Battle Royale leginkább a Programra koncentrál és a leghangsúlyosabbnak én a különböző halálnemek leírását és a brutalitást éreztem. Ezt a fajta leírás számomra sokszor teljesen öncélúnak tűnt, szerintem a történethez nem tett hozzá semmit az, hogy a diákok miként nyomják ki egymás szemét és merre folyik az agyvelő. Nem zavart ez a fajta írásmód, de nem is sokat tett hozzá a történethez, engem pedig igazán megrázni sem tudott.
Összességében azt tudom mondani, hogy én jól elvoltam ezzel a könyvvel, érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet, de semmiféle különleges élményt nem jelentett az olvasása. Ajánlani pedig tényleg csak azoknak merem, akiket nem zavar a könyvben leírt mértéktelen vérontás és a részletes leírásokat bírja a gyomruk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése