A fehér királyné - sorozat

Korábban már elkezdtem nézni a Philippa Gregory könyvéből készült sorozatot, de akkor valamiért nem értem a végére. Ha jól emlékszem, bejött pár egyetemi dolog és mire újból lett volna időm nézni A fehér királynét, addigra azt is elfelejtettem, hogy meddig láttam. Éppen itt volt az ideje, hogy ismét elkezdjem és lehetőleg be is fejezzem.

Gregorynak nagyon szerettem a Rózsák háborúja sorozatát, így nagyon örültem, hogy a BBC képernyőre vitte. A szereplők és az események is nagyon jól visszaadták a könyv hangulatát, de csak a sorozat kapcsán realizáltam azt, hogy eszméletlen mértékű kavarás folyt akkoriban. Nem is tudom, hogy a történetek és a könyvek ismerete nélkül mennyire átlátható ez a történet, hiszen van olyan, hogy egy adott szereplő részenként változtatja azt, hogy éppen a Yorkok vagy a Lancasterek pártján áll. Röviden, ha valaki egy minden képzeletet felülmúló, bonyolult történetre kíváncsi, annak ajánlom A fehér királynét.

Megvalósítás szempontjából nagyon tetszett, hogy nem csak a címben szereplő fehér királynénak, Elizabeth Woodville-nek a sorsát helyezték középpontba a készítők, hanem ugyanilyen fontos szerepet kapott Margaret Beaufort és Anne Neville is. Utóbbinak különösen örültem, valamiért ő a kedvencem hármuk közül. Szerintem nagyon jól megoldották azt is, hogy 10 részbe belefértek a történések, és a szereplők jellemének és motivációinak kibontására is maradt idő. Már amennyire ez lehetséges volt, ugyanis néhányuk egyszerűen inkább teljesen bolond volt...

A szereplőkhöz kapcsolódó viszonyom nem változott a könyvekhez képest, talán annyi volt a különbség, hogy Elizabeth Woodwille becsvágya a végén már nagyon kiakasztott. Szerintem sokkal bölcsebb döntés lett volna, ha félreáll a gyerekeivel együtt és megpróbál megbízni Richardban vagy legalább alkut kötni vele. Margaret Beaufort alakját nagyon jól ábrázolták, egy számító, fanatikus némber volt, akit nyugodt szívvel tudtam utálni, mégis, valahol sajnáltam őt és Jasper Tudort. George, Clarence hercege is pontosan olyan idiótán viselkedett, ahogy azt vártam, összegezve a legtöbb szereplőből pontosan azt hozták ki, amire számítottam. Ami egy kicsit furcsa volt, hogy sokáig senki sem öregedett, majd hirtelen mindenki hatalmas arcszőrzetet növesztett, és ennek okán például Anthony Woodville-t fel sem ismertem. 

A színészek remekek voltak. Meglepődtem, hogy Max Irons milyen jól alakította IV. Edwardot, róla ugyanis csak annyit tudtam, hogy A burokban és A lány és a farkasban is emlékeim szerint rettentően egysíkú és könnyen felejthető karaktert játszott, itt azonban tökéletes volt Edwardként. David Oakes nagyon jó volt George-ként, jól hozta a Edward flegma és köpönyegforgató öccsének a figuráját. Zseniális volt, amikor többször is az arcára volt írva, hogy milyen mértékben a pokolba kívánja az egész társaságot.

Amanda Hale hihetetlen alakítást nyújtott Margaret Beaufortként, az arcmimikája is megér egy misét, de leginkább az volt lenyűgöző, ahogyan összehozta a hatalomra áhítozó, de közben vallási fanatikus nő alakját. Részenként legalább egyszer sikerült rendesen kiakasztania és sokszor azzal fejeztem be egy epizódot, hogy el sem hiszem, mennyire utálom Margaretet. A hatalmas kedvencem a III. Richardot játszó Aneurin Barnard. Az elején megijedtem, hogy megint csak egy jóképű dísz lesz, mint a Háború és békében, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy kapott egyre nagyobb szerepet. Ráadásul remek volt Richardként, és a sorozat fénypontja is számomra az Anne Neville-lel közös jelenetei voltak. Ami miatt hálás voltam a forgatókönyvíróknak és Philippa Gregorynak is, az az volt, hogy nem csináltak Richardból lelketlen szörnyeteget és a kapcsolatát Anne-nel sem rombolták le teljesen az utolsó részre. 

A fehér királyné összességében jó kis adaptáció volt. Hű maradt az alapanyagához, a nézőpontokat pedig úgy alakította, hogy a nézők számára is könnyen átlátható legyen a cselekmény. Ha valaki szereti a történelmi drámákat és bírja a kavarást, annak mindenképpen ajánlom.

Háború és béke-minisorozat

Tolsztoj világhírű klasszikusáról mindenki hallott már, de a legtöbb ember nem vállalkozik arra, hogy az ezer oldalt meghaladó könyvet el is olvassa. Nos, én tökéletesen megértem azokat, akik így döntenek, ugyanis a regénnyel kapcsolatban a mai napig felemás érzéseim vannak. A korabeli nemesség életét bemutató részeket élveztem, de a számomra túlságosan is kielégítő csataleírások sokszor nagyon dagályossá tették a történetet, és be kell vallanom, hogy a háborús leírásokat sokszor követni sem tudtam. Ellenben el kell ismernem azt is, hogy valóban egy monumentális műről van szó, bár néhány utalás a korabeli orosz társadalom életére, mindennapjaira csak az olvasás befejezése után néhány hónappal lett világos számomra. A könyvvel való viszonyomról így nem is tudok tömören nyilatkozni, ugyanis voltak részei, amelyeket imádtam, de más jelenetektől az olvasás során, tizenkilenc éves lányként falra másztam.

And Then There Were None- minisorozat

Nos, gondolom Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét nem igazán kell bemutatni, de ha valaki mégsem ismeri, annak a történetről dióhéjban annyit mondanék, hogy adva van tíz, egymásnak teljesen idegen ember, akit egy titokzatos vendéglátó meghív egy világtól elzárt szigetre, ahol a vendégeket sorra gyilkolják meg.

Mielőtt elkezdenék a sorozatról írni, le kell szögeznem egy tényt. Azon kevés emberek közé tartozom, akik nem voltak elragadtatva a könyvváltozattól. Valószínűleg ebben szerepet játszott az is, hogy egy iskolai versenyre olvastam, amire nem is akartam benevezni és csak minél előbb túl akartam esni az egészen. Emellett azt is be kell vallanom, hogy tizenkét évesen én meg is ijedtem ettől a könyvtől és ez lehet az egyik oka annak, hogy nagyon ritkán olvasok krimiket. Ezek után gondolom senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy nem is állt szándékomban megnézni a sorozatot. Azt már meg sem tudom mondani, mi vitt rá arra, hogy mégis belekezdjek, de egyik este mégis megtettem, másnap délelőtt pedig be is fejeztem.