Marissa Meyer: Cinder

Fülszöveg: Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Ismét egy lelkendezős bejegyzés olvasható, hiszen az általam olyannyira kedvelt mesefeldolgozások egyikéről van szó. Sokáig azonban azt sem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni egyáltalán a Cindert, hiszen hiába imádom a meseátiratokat, a fülszövegben említett Terminátor és Star Wars meglehetősen távol áll tőlem. Végül az győzött meg a könyv mellett, hogy sokan szeretik és a szobatársam megvette németül, így ha már ilyen elérhető közelségbe került, gondoltam, miért ne olvassam el. És milyen jól tettem, ugyanis egy csodás élménytől fosztottam volna meg magam, ha nem ismerkedem meg a történettel.

A történet Hamupipőke meséjére épül, hiszen adva van nekünk Cinder, a kiborglány, aki a mostohaanyjával és két mostohatestvérével él és a piacon műszerészként dolgozik. A történet elején azonnal betoppan a standjára Kai herceg, aki egy android megjavításával bízza meg. És ennek kapcsán jön be a történetbe az az elem, ami kiemelte sok másik Hamupipőke-történet közül: Cinder és a herceg alaposan megismerik egymást, eltűnt a meséből ismert "szerelem-első-látásra-de-nem-emlékszem-a-lány-arcára" elem és egy hihetetlenül aranyos és bájos történetet kaptunk. Mindezt megbonyolította az Új Pekingben terjedő pestisjárvány (amit németül valami oknál fogva kék pestisnek fordítottak) és az a bizonyos nemzetbiztonsági ügy, aminek a herceg androidjához van köze, az eredmény pedig egy fordulatos disztópia lett, amit öröm volt olvasni.

a lengyel borító szerintem csodaszép lett

A szereplők nagyon jól kidolgozottak, Cindert pedig különösen megkedveltem. Kemény lány volt, aki az eszét is tudta használni és szerencsére a YA-könyvekben természetesnek számító identitásválság sem egy szerelmi háromszög feletti drámázásban nyilvánult meg. Kai herceget nem nevezném különleges karakternek, hasonlított rengeteg más férfi főhősre, de ettől függetlenül nem volt vele semmi bajom. A többi szereplővel is minden rendben volt, talán az volt egy kissé furcsa, hogy miközben magyarul utánaolvastam a történetnek, észrevettem, hogy a holdbéli népet Holdlakóknak fordították. Nem is tudom, ehhez a névhez én nem valami fenyegetőt társítok, hanem valamilyen aranyos kis holdbéli lényeket...

Nem is tudok mást mondani, csak azt ismételgetni, hogy fantasztikus könyv volt, nekem nagyon tetszett. Remek volt és bár a csavarként szolgáló elemre a könyv közepén rájöttem, így is remekül szórakoztam. Sajnos magyarul csak két része jelent meg (én németül tervezem befejezni a sorozatot), de így is ajánlom a meseátiratok kedvelőinek. Számomra szerelem lett azonnal a sorozat.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Fülszöveg: A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… 

A szolgálólány meséje a sorozatnak köszönheti, hogy előrébb került a várólistámon. Régóta el akartam már olvasni, de egyszerűen féltem tőle. Tartottam attól, hogy nagyon meg fog viselni a téma, hiszen a témája sajnos még napjainkban is hihetetlenül aktuális és annak ellenére, hogy még csak huszonegy éves vagyok, én is szembesültem már néhány kellemetlen kérdéssel gyerekvállalással kapcsolatban, így közeli kapcsolatba is kerültem már a témával.

Történetünk a fülszövegben is említett Gileád Köztársaságban játszódik, aminek az alapjait a vallási fanatikusság jelenti. Már ez az aspektus is meglehetősen hátborzongatóvá teszi a regényt, azonban minél több dolgot tudunk meg a könyv által felvázolt társadalomról, annál félelmetesebbé válik a mű. A nők előtt tulajdonképpen négy életút állhat. Vagy szolgálólányoknak nevezett szülőgépek lesznek belőlük, vagy Mártákként szentelik a háztartásnak az életüket, szerencsésebb esetben akár feleség is lehet belőlük vagy egyszerűen a felsőbb réteget kiszolgáló prostituáltakként végzik. Ha egyik szerepre sem használhatóak, akkor egyszerűen kihajítják őket a Telepekre, illetve attól függően, hogy milyen bűnt követnek el, fel is akaszthatják őket. Ezekből is látszik, hogy a nőkre Gileádban meglehetősen rájár a rúd, azonban a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben. Hacsak nem állnak a társadalmi ranglista élén, az ő életük sem lesz sokkal kellemesebb, és ha fellázadnak a rezsim ellen vagy kiderül, hogy az előző rendszerben például orvosként abortuszt hajtottak végre, akkor ők is az akasztófán végzik.

A Margaret Atwood által hátborzongatóan felvázolt társadalomban talán az a legfélelmetesebb, hogy olvasás közben az motoszkált a fejemben, hogy egy ilyen világ tulajdonképpen akármikor létrejöhetne. Nem tudtunk meg mindent Gileád megalakulásáról, de annyit igen, hogy ez a gondolat elültesse magát a fejemben. Az elbeszélő Fredé (igen, tényleg arról kapta a nevét, hogy egy Fred nevű férfi tulajdonában áll) is korábban még teljesen normális életet élt, egyetemre járt, dolgozott, férjhez ment, mígnem Gileád megalakulása megfosztotta a korábbi életétől és tenyészkancaként igényt tartott a szolgálataira. Az elbeszélésmód mindvégig szaggatott volt, időnként feltűntek Fredé visszaemlékezései, amikből lassacskán össze lehetett gyűjteni az információkat Gileád megalakulásának körülményeiről. 

Azt tehát mindenképpen el lehet mondani, hogy A szolgálólány meséjében a társadalom és a történelmi háttér bemutatása is remek, ezeknek a különböző mértékű bemutatása hajmeresztő elegyet alkotott. A főbb szereplőknek is megéri még néhány mondatot szentelni. Fredé hihetetlenül passzív volt, számomra elképesztő mértékű belenyugvással szemlélte a sorsát. Még a számára rendelkezésre álló eszközökkel sem igazán próbált meg élni, ezzel a fajta hozzáállással pedig engem az őrületbe kergetett. A másik erőteljesen megjelenő nőalak Serena Joy volt, a Parancsnok felesége. Serena rettentően rosszindulatú volt, azonban én egy kicsit őt is sajnáltam, hiszen Fredére volt utalva minden tekintetben, tőle kellett várnia azt, hogy gyereket szül. A Parancsnokot pedig egyszerűen nem is igazán tudtam hova tenni, hiszen megjelenítette a nőket elnyomó hatalmat, azonban mindvégig a kedves, öreg, jóindulatú bácsi álarca mögé rejtőzött. Valójában éppen ez a kettősség tette számomra ijesztővé az alakját, hiszen azt az álláspontot testesítte meg, amelyik az elnyomást szép és jó köntösbe csomagolja, ami még veszélyesebb is, mint az egyenes, nyílt beszéd. 

Összességében mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, szerintem egyszer mindenkinek el kell olvasnia. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy nem egyszerű olvasmány, így csak óvatosan kell bánni a könyvvel. Ijesztően aktuális a témája is, leginkább Louise O'Neill Örökké a tiéd című művére emlékeztet, olvasni is majdnem olyan fájdalmas volt. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy részem lehetett ebben az olvasmányélményben, ami egy hátborzongató, de mégis pozitív élményként fog megmaradni az emlékeimben.

James Dashner: Az Útvesztő

Fülszöveg: Thomas ​egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. Aztán egyszer csak minden megváltozik, amikor megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

Ismét egy olyan könyvvel volt dolgom, aminek az elolvasását hosszú idők óta tologattam magam előtt, a húgom pedig folyamatosan rágta a fülemet, hogy olvassam el. Miután befejeztem az Iszonyt, napokig nem tudtam szabadulni a könyv hangulatától és valami olyan olvasmánya volt szükségem, ami eltereli a figyelmemet. Így esett Az Útvesztőre a választásom. Meg kell mondanom, tartottam tőle, hiszen egy nagyon felkapott könyvről van szó és tapasztalataim alapján ezek vagy tényleg nagyon jók vagy hatalmas csalódást okoznak. Az Útvesztő szerencsére az előbbi kategóriába esett, így nem kellett megbánnom az elolvasását és most izgatottan várom, hogy belekezdhessek a második részbe.

A történetet mindvégig Thomas szemszögéből követjük végig, így az elején én is olyan értetlenkedéssel és kíváncsisággal szemléltem az eseményeket, ahogyan a fiú tette. Az, hogy Thomas nem emlékszik semmire, zseniális húzás volt James Dashnertől, hiszen ahogy Thomas tetteinek a mozgatórugója az a vágy volt, hogy megtudja, hová került és miért, és így mindvégig együtt haladtunk a cselekménnyel. Ha Thomasban felmerült egy kérdés, akkor bennem is, ha rájött valamire, én is vele együtt jöttem rá és pontosan ugyanannyit értettünk a történésekből. A többi fiúból is csak annyit láthatunk, amennyit a főszereplőnk lát, így egyiküket sem tudjuk igazán megismerni. A hangsúly erősen Teresán van, aki nem sokkal Thomas után jelenik meg a Tisztáson. Ő az a szereplő, akit nem igazán tudtam hova tenni. Nem mondom, hogy utáltam, de volt benne valami különös, egyfajta rejtély vette körül, amivel még nem igazán tudok mit kezdeni. 

A történet igazán sodró erejű, csak kapkodtam a fejemet attól, amilyen gyorsasággal bekövetkeztek az események. Feszültségből sem volt hiány, a végén nagyon izgultam, hogy a szereplőknek sikerül-e megfejteniük az Útvesztő titkát. Eközben előrevetítette a szerző a következő kötet eseményeit is, hiszen hiába derült fény arra, hogy hol lehetett kijutni az Útvesztőből, ezzel nem oldódott meg a rejtély és kaptunk sok más nyitva hagyott kérdést is. Kíváncsian várom a következő részeket, hogy miként fog tovább haladni a történet, bár bevallom, disztópia lévén, egy kissé félek is tőle, hiszen a hasonló történetek gyakran érnek fájdalmasan véget.

Ami miatt pedig még megérdemli James Dashner az elismerést, az a megteremtett világ. Nos, kezdődött ez azzal, hogy az Útvesztő működése remekül ki van dolgozva, az is, ahogy a fiúk egy bizonyos pontig tisztában vannak azzal, hogy mi történik velük, de a Siratók egyszerűen mindent vittek. Ezek a lények egyszerűen rettenetesek voltak, nem is tudom, mikor találkoztam utoljára hasonlókkal. A történet tényleg jól van kidolgozva, mentes minden logikai bakitól, ellenben tele van válaszra váró kérdésekkel. Engem teljesen megvett magának. 

Összességében azt kell mondanom, hogy egy olyan könyvről van szó, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani mindenkinek. Remek disztópiáról van szó, ami egy percig sem lesz unalmas soha és aminek az elolvasását tényleg nem lehet megbánni.

Takami Kósun: Battle Royale

Fülszöveg: Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg.

Őszintén szólva még most sem tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból kezdtem bele ebbe a könyvbe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam róla, hogy az alaptörténete hasonlít Az éhezők viadalára, sőt sokan mondják, hogy utóbbi a Battle Royale koppintása, illetve hogy a japán szerző műve sokkal brutálisabb és véresebb történet. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e végigolvasni a könyvet, azonban arra hamar rájöttem, hogy teljesen felesleges volt ezen aggódnom, ugyanis Takami Kósun írása odaszögezett a lapokhoz és egyszerűen faltam a sorokat. 

Eleinte problémát okozott a rengeteg furcsa hangzású név, amiktől már-már zúgott a fejem, de ahogy hullottak a diákok, úgy lett nekem is egyre könnyebb a dolgom. Valójában még mindig nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok ezzel könyvvel. Nem volt rossz, le sem tudtam tenni, de elájulva sem voltam tőle. Azt például egy nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a szerző mindegyik diákot részletesen bemutatta, így hús-vér emberekként tudtam rájuk gondolni, nem csak arctalan halottakként, azonban a különféle halálnemek részletes leírása nem tudott elvarázsolni. A legtöbbet vagy teljesen közömbösen szemléltem vagy azon merengtem, hogy mégis miként tudom valakinek a haláltusáját ilyen lelki nyugalommal végigolvasni. 

A szereplők iránt szintén vagy teljesen közömbös voltam vagy utáltam őket. Ketten váltottak ki belőlem igazán heves érzelmeket, ez a két diák pedig Kirijama Kazuo és Szóma Micuko volt. Kirijama személyében egy lelketlen gyilkológépet láthattunk, aki gondolkodás nélkül, hidegvérrel ölte meg az osztálytársait, Szóma pedig egy alattomos kígyó volt, akinek tűkön ülve vártam a halálát. 

A fent nevezett két szereplő kapcsán pedig közelítünk ahhoz az elemhez, ami számomra egy kissé hihetetlenné tette az egész történetet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy 42 fős osztályt úgy válogatnak össze, hogy a diákok között akad pszichopata, zseni és a lehető legkülönfélébb háttérrel rendelkező diákok, ahogy ebben a könyvben történt? A másik hasonlóan furcsa momentum pedig az volt, hogy majdnem mindenkinek akadt az osztályban egy szerelme. Amikor már sorozatban a sokadik diákról derült ki, hogy titokban szerelmes volt valakibe, számomra egy kicsit nevetségessé vált ez az elem. 

Amire még ki szeretnék térni, az Az éhezők viadalával való összehasonlítgatás. Nos, szerintem ez teljesen felesleges, hiszen az alapkoncepción kívül a két történetnek nem sok köze van egymáshoz. Az éhezők viadala példának okáért rengeteg fontos témát ölel fel, míg a Battle Royale leginkább a Programra koncentrál és a leghangsúlyosabbnak én a különböző halálnemek leírását és a brutalitást éreztem. Ezt a fajta leírás számomra sokszor teljesen öncélúnak tűnt, szerintem a történethez nem tett hozzá semmit az, hogy a diákok miként nyomják ki egymás szemét és merre folyik az agyvelő. Nem zavart ez a fajta írásmód, de nem is sokat tett hozzá a történethez, engem pedig igazán megrázni sem tudott.

Összességében azt tudom mondani, hogy én jól elvoltam ezzel a könyvvel, érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet, de semmiféle különleges élményt nem jelentett az olvasása. Ajánlani pedig tényleg csak azoknak merem, akiket nem zavar a könyvben leírt mértéktelen vérontás és a részletes leírásokat bírja a gyomruk.

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Fülszöveg: Egy szép új világ, ahol a lányok már nem természetes úton születnek. Ahol a nőket az iskolákban csak arra tanítják meg, hogyan tudnak örömet okozni a férfiaknak, miután kikerültek a való világba A végzős év után a legmagasabb értékelést kapott lányok házastársakká válhatnak, hogy tehetős és befolyásos férjük mellett fiúkat szüljenek. A többi lány jövője mint szeretők és tanárok leírhatatlanul kegyetlen. freida és isabel legjobb barátnők, és biztosak abban, hogy évfolyamuk kiválóságaiként mindketten feleségek lesznek. De ahogy egyre feszültebbé válik az utolsó év, ahogy egyre nő a nyomás, hogy tökéletesek legyenek, isabel önsanyargatásba kezd, veszélyeztetve az egyetlen lényeges dolgot: a szépségét. A leendő férjek pedig megérkeznek, csak arra várva, hogy menyasszonyt válasszanak maguknak. freidának meg kell küzdenie a jövőjéért még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia az egyetlen embert, akit szeret és aki viszontszereti.

Dan Wells: Partials - Részben ember

Fülszöveg: Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.