Philippa Gregory: A király átka

Fülszöveg: Plantagenet Margitot (avagy Margaret Pole-t) rokoni szálak fűzik az uralkodó Tudor-házhoz, de Artúr walesi herceg és Aragóniai Katalin tanácsosaként mindezt titkolnia kell. Artúr váratlan halálát követően Katalin férje utolsó akaratával egyezően hozzámegy VIII. Henrikhez. Margaret továbbra is Katalin királyné legfőbb bizalmasa marad, de az udvarban betöltött pozícióját mind Boleyn Anna felbukkanása, mind a Tudor-ház egyre valószínűbb bukása veszélyezteti. Hiába befolyásos és szent életű, Margaretnek választania kell: hűséget fogad a zsarnok királynak, vagy imádott királynéja mellett marad, és ezzel beteljesíti a Tudor-átkot…

Amint az a fülszövegből is világossá válik, a regény főszereplője Margaret Pole, a Yorkok egyik utolsó örököse. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy a fülszöveg egy kissé ferdít, ugyanis a történet fő konfliktusa nem VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága és válása, hanem Margaret élete áll a középpontban. Ez pedig egy rettentően hosszú történetet jelent, hiszen a történet kezdetén Margaret 26 éves és egészen a 67 évesen bekövetkezett haláláig tart a könyv. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka annak, hogy időnként nagyon hosszúnak éreztem a történetet. És bár nagyon érdekesnek találtam, hogy az eseményeket most egy olyan nő szemszögéből követhetjük nyomon, aki a régi világ híve volt, de jobban örültem volna, ha Gregory nem ereszti ennyire bő lére a mondandóját. 

Azonban nem a történet hosszúsága volt az elsődleges oka annak, hogy megszenvedtem a könyvvel. Margaret egyáltalán nem nőtt a szívemhez és sokszor nem tudtam a tetteinek a mozgatórugóit sem megérteni. Szerintem elképesztően becsvágyó volt és sokszor emiatt érzéketlennek is tűnt. Számomra ezzel kapcsolatban a legfájdalmasabb pont az volt, amikor a fiát, Reginaldot elküldte, annak ellenére, hogy a fiú vele szeretett volna maradni. Mellesleg azt sem igazán értettem, hogy Margaret miért nem tudott egyenlően bánni mindegyik gyerekével. Az olvasás végeztével csak arra tudtam gondolni, hogy a történet egyik fő tanulsága talán az, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni és egyiket a másik fölé helyezni. A másik fő problémám pedig az volt, hogy nem érzékeltem, hogy telne az idő. Persze néhány kósza megjegyzés utalt az idő múlására, például hogy Margaretnek sorban születnek az unokái, a fiai öregszenek, a király öregszik és hasonlók, de a főszereplőnk gondolatvilágát mintha az évek nem is alakították volna. A 30 éves Margaret érzései alig különböztek a 60 éves Margaret érzéseitől, ami elég furcsán jött ki.

Margaret Pole

A főszereplő mellett az is megnehezítette az olvasást, hogy a könyv leginkább egy hullámvölgyre emlékeztetett. Az eleje nagyon érdekes volt, amikor még VII. Henrik uralkodása alatt játszódott a történet, de VIII. Henrikkel valahogy leült a történet, a végén pedig ismét érdekes volt az immár paranoiás, hanyatló királyról olvasni, de a kettő közötti események mintha csak az időhúzást szolgálták volna. Nyilván nem lehet elsuhanni ezek felett sem, de nekem olyan érzésem volt, hogy úgy száz-százötven oldallal le lehetne rövidíteni a könyvet. A közepét egyszerűen nagyon untam és őszintén szólva már vártam, hogy végezzek A király átkával.

Azonban a fent felsoroltak közül egyiket sem tudnám a könyv legnagyobb hibájának nevezni. Ami az igazi kegyelemdöfést adta ennek a történetnek, az nem Philippa Gregory hibája, hanem a fordítóé. Ugyanaz fordította, aki A királycsináló lányát is, csak itt a hibák még szembeszökőbbek voltak. Az olvasást nyelvhelyességi és helyesírási hibák garmadája teszi felejthetetlen élménnyé, megspékelve azzal a finomsággal, hogy a nevek fele magyarosítva szerepel, míg a többit meghagyták az eredeti formájában. Komolyan nem fér a fejembe, hogy az Edwardot miért kell Eduárdra átírni, amikor nem hogy nem lesz esztétikusabb, hanem egyenesen borzalmasan hangzik vagy hogy ha a főszereplőnket az első oldalon a férje Margitnak szólítja, akkor húsz oldallal később miért lesz belőle Margaret. Emellett akadtak problémák azzal kapcsolatban, hogy a szereplők tegeződnek vagy magázódnak (szerintem az udvarhölgy nem tegezi a királynét, de mindegy), illetve a királyné, királynő, hercegné és hercegnő szavak használata is okozott némi kavarodást.

a Tower

Nem akarom, hogy nagyon negatív hangvételű legyen a bejegyzés, de sajnos az az igazság, hogy A király átka a gyengébb Gregory-könyvek közé tartozik, a magyar kiadás pedig még rátesz egy lapáttal. Érdekes olvasmány, az biztos, annak is örültem, hogy végre részletesebben megismerhetem Margaret és a fiai történetét. Leginkább azoknak ajánlom a könyvet, akik rájuk kíváncsiak vagy szeretnék megismerni a történetet egy olyan nő szemszögéből, aki szilárdan hitt a régi világban, de a legjobb fenntartásokkal kezelni a történetet és felkészülni a katasztrofális magyar fordításra. 

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

Fülszöveg: Az ​1910-es évek, kisvárosinak semmiképpen sem nevezhető Budapestjén eltűnik egy árva kisfiú. Nem különös eset ez, a pezsgő, élettel teli fővárosban mindennap történnek ennél különösebb dolgok is – csak éppen Dávid Veron ezt nem hagyja annyiban. A Nő című feminista lap munkatársaként kívülről ismeri a várost, és barátnőjével, a tündöklő szépségű, csábos Marával együtt nyomozni kezd. A gyanú hamarosan egy ördögi alakra terelődik, egy bizonyos Szászi Barabásra, aki vallásos lózungokkal – és persze sármos külsejével – vonzza magához a gyermek után áhítozó nőket. Veron és Mara nyomozópárosához csatlakozik egy délceg, jóképű sírkőfaragó is (aki nem utolsó sorban az eltűnt kisfiú nagybátyja), hogy hármasban kezdjék üldözőbe venni a velejéig gonosz Szászi Barabást. Balatonfüreden keresztül egészen Abbáziáig követik, ahol olyan titkos üzelmekre bukkannak, amely az egész Osztrák-Magyar Monarchia jövőjét katasztrofálisan és végzetesen befolyásolhatják.

A szerző első regénye, A fekete zongora átütő sikere után az olvasók ismét felejthetetlen kirándulást tehetnek a Monarchia korába a Baráth Katalintól megszokott élvezetes stílusban, fergeteges humorral és felejthetetlen szereplőkkel.

Miután elolvastam a Dávid Veron-sorozat előző részét, A fekete zongorát, nem volt kérdés, hogy vissza fogok még térni Baráth Katalin könyveihez és további nyomozásokon fogom végigkísérni Veront, aki különösen a szívemhez nőtt az előző könyv során. A türkizkék hegedűben immár Budapesten látjuk viszont a lányt, és azonnal belecsöppenünk az események sűrűjébe: Veron útjait először egy pitiáner tolvaj keresztezi, majd bepillantást nyerünk a lány munkahelyének világába, utána pedig megtörténik a  könyv fülszövegében említett gyerekrablás, Veron pedig ismét egy nyomozás közepén találja magát. 

A nyomozói szál teljesen levett a lábamról, bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kitalálni, hogy mi fog kikerekedni a történetből. Hiába járattam az eszemet, fogalmam sem volt, hogy mi állhat a gyerekrablás hátterében és a különböző szálak hogyan fognak összeérni. A már korábbról jól ismert, századelős hangulat ismét áthatotta a történetet, így ismét a boldog békeidőkben jártam-keltem én is. Veronék társaságában jártam be Budapestet, Balatonfüredet, majd Abbáziát, és bár az előző rész Ókanizsája számomra is megmagyarázhatatlan okokból sokkal inkább a szívemhez nőtt, így is izgatottan vártam a detektívcsapatunk minden utazását. Ráadásul süt a könyvről, hogy egy hamisítatlan magyar regényről van szó, hiszen nem csak hogy magyar helyszíneket használ, de olyan pompás szóvirágokkal is megörvendezteti a szerző az olvasót, mint a Pattantyús Rózsika. Voltak olyan momentumok, amikor csak boldogan hátradőltem, hogy na ez az igazi magyar könyv, ahol a fentihez hasonló csodákba botlik az olvasó. 

Veront még mindig imádom, nincs is más szavam rá, csak az, hogy ő a tökéletes főszereplő, ellenben a barátnőjét, Marát, már nem sikerült annyira megkedvelnem. Nem is tudom megmondani, mi bajom volt a hölgyeménnyel, de a személyét övező unszimpátiámat feledtetni tudta a sírkőfaragó Lipovszky jelenléte. Összességében azt tudom mondani, hogy A türkizkék hegedű A fekete zongora méltó folytatása, én pedig izgatottan várom a következő részt is.

Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot

Fülszöveg: A kilencéves Marcus a herceg fiaként a kiváltságosok életét éli a Kelet-Alpokban. Szerető család, fényűzés és jólét veszi körül. Ám ez az idill nem tart sokáig. Egy nap a hercegi várat megtámadják, és az ott élőket meggyilkolják. Kis híján Marcus is áldozatul esik, ám Eloisa, a falusi bába lánya segít neki, hogy életben maradjon. Hazaviszi szegényes otthonába, Raühnvahlba, és anyjával, Agnetével gondját viselik. Az ifjú herceg a merénylőktől való félelmében Mikael álnéven kezd új életet egy idegen környezetben, idegen emberek között. A falubeliek úgy tudják, a bába a dravocniki vásárban vette a fiút. Mindenki életképtelennek tartja, és nem jósolnak neki túl sokat. De hála Agnete és Eloisa szeretetének, és a titokzatos és magányos Raphael gondoskodásának, a fiú lassan megerősödik, és egyre inkább kivívja a falubeliek tiszteletét. Közben telnek az évek, Mikael betölti a tizenhatodik életévét, Eloisa is gyönyörű fiatal lánnyá serdül. Kezdeti félszegségük lassan szerelemmé válik. A raühnvahliak egyre nehezebben viselik az új herceg, Ojsternig kényuralmát, de tehetetlenek. Mikael pedig egyre kétségbeesettebben nézi a szenvedésüket. És egy nap, mikor a dölyfös herceg egy ártatlan lányt akar máglyán megégetni, nem maradhat tovább tétlen. Úgy érzi, hogy más sorsra rendeltetett: a szíve a szabadságért és az igazságért ég.

A szerzőtől korábban már olvastam A lány, aki megérintette az eget című könyvet, ami határozottan kellemes emlékként maradt meg bennem. A fiú, aki éjjel meglátta a napot meglehetősen régóta csücsült már a polcomon, mire végre rászántam magam az olvasására, de megérte, ugyanis pontosan abban az élményben volt részem, amit a szerző könyvétől vártam. Azt le kell szögeznem, hogy egy meglehetősen meseszerű történetről van szó, meseszerű elemekkel. Van itt minden: álruhás herceg, jó és rossz szereplők egész garmadája, kalandok egész sorozata és a szerelmi szál sem maradhatott ki. Valójában emiatt a meseszerűség miatt nem okozott a végkifejlet sem túl nagy meglepetést, hiszen pontosan ki lehetett találni, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül remekül szórakoztam olvasás közben és hiába volt 608 oldalas a könyv, sosem éreztem azt, hogy feleslegesen hosszúra nyúlt volna.

A szereplők jelleme meglehetősen egyoldalúra sikeredett. A jó szereplőknek csak jó tulajdonságaik vannak, míg a rosszak már minden képzeletet felülmúlóan gonoszok és állatiasak. Ezen a képen belül persze jól kidolgozottak, bár sokakat zavarhat olvasás közben, hogy csak a két végletet jeleníti meg a szerző. Számomra inkább egy picit hihetetlenné tette a történetet, szerintem nem létezik, hogy valaki vagy minden képzeletet felülmúlóan jó legyen vagy már-már állatiasan gonosz. Persze, ha úgy tekintek a műre, mint egy hosszú, felnőtteknek szánt mesére, akkor már ez a fajta jellemábrázolás is helyén van. A történetben, ahogy azt a szerzőtől már megszokhattuk, ismét több szálon futnak az események, nem csak a főszereplő Mikael szemszögéből láthatjuk a történéseket. Szerintem ez remek megoldás volt, hiszen így például Ojsternig ármánykodásába is jobban beleláttunk és azon is lehetett izgulni, hogy a fiúnak sikerül-e kikerülnie a herceg csapdáit.

Nézegettem a külföldi borítókat,szerintem a cseh nagyon jól sikerült

A könyv stílusa gördülékeny, az olvasó is csak úgy sodródik az eseményekkel. Leginkább a meseszerű elbeszélésmód jellemzi, látszik az is, hogy a leírt történések mind fontosak lesznek valamilyen szempontból a későbbiekben. Azonban emellett a stílus mellett megjelenik valami más is, ami fontos szerepet tölt be Luca Di Fulvio műveiben, mégpedig az a keresetlen naturalista ábrázolásmód, amivel a legkegyetlenebb részeket is képes leírni. Bevallom őszintén, ezek a részek kicsit zavartak, a perverz és obszcén jelenetek nélkül is remekül meglettem volna. Persze számítottam rájuk A lány, aki megérintette az eget elolvasása után, de mégis reménykedtem benne, hogy a szerző ezeket a leírásokat elhagyja. 

Összességében azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik egy meseszerű történetre vágynak, azoknak remek szórakozást fog nyújtani a történet. Azonban a fent említett jelenetek miatt inkább csak a felnőtt olvasóknak javasolnám az olvasást, azonban nekik mindenképpen megér egy próbát.

Juliet Grey: Királyné lettem

Fülszöveg: Gondtalanul ​telnek napjai a serdülő Mária Antóniának, becenevén Toinette-nek. Ám a napsütötte bécsi időszakot beárnyékolja a tudat, hogy hamarosan ennek az idillnek vége szakad. Toinette tisztában van vele, hogy anyjuk, Mária Terézia osztrák császárné milyen sorsot szán neki: Ausztria politikai érdekeinek megfelelően férjhez kell mennie Franciaország leendő királyához, a szintén kamasz XVI. Lajoshoz. A mindössze tizennégy éves hercegnő elszigetelten érzi magát a francia királyi udvarban. Versailles gyönyörű, de velejéig romlott: minden zugba befészkelte magát az intrika és az ármány. Mária Antónia nem boldog, hiába a fényűző élet, a léha udvari szórakozások, a kártya és a tánc. Juliet Grey történelmi regénye élethű képet rajzol a forradalom küszöbén álló Franciaország királyi udvaráról. A színes részletekben bővelkedő leírásoknak köszönhetően szinte magunk előtt látjuk a pazar selyemruhákat és a csillogó ékszereket, halljuk a táncra csábító muzsikát és pletykálkodó úrhölgyek suttogását. Franciaország legtragikusabb sorsú királynőjének életét megörökítő trilógia első kötete nagy sikert aratott az Egyesült Államokban, és több európai országban is megjelent. 

Ismét egy olyan könyvvel van dolgunk, ami már évek óta kallódott olvasatlanul a könyvespolcomon, azonban a Királyné lettem ezek között is kivételt képez, ugyanis korábban már elkezdtem olvasni. El is jutottam körülbelül a századik oldalig, de nem volt hozzá hangulatom és ha jól emlékszem, az iskolatáskámba sem bírtam belepasszírozni a kötetet, így inkább félbehagytam. Ez legalább három és fél éve történt, de azóta sem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy ismét belekezdjek a könyvbe, de most úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, én bizony bepótlom a lemaradást.

Azt le kell szögeznem, hogy most, miután elolvastam a regényt, cseppet sem csodálkozom azon, hogy ilyen sokáig nem tettem vele még egy próbát. Az első kétszáz oldal azt az időszakot öleli fel, amikor Marie Antoinette még Ausztriában van és azt várja, hogy Mária Terézia megegyezzen a franciákkal a házassága ügyében, illetve amikor felkészítik a rá váró szerepre. Őszintén be kell vallanom, ezek a részek meglehetősen unalmasak voltak. Persze akadtak érdekes részek, de engem nem igazán kötött le, nem volt semmi különösebb konfliktus sem és már tűkön ülve vártam, hogy Marie Antoinette végre eljusson Franciaországba és a dauphin felesége legyen. Valójában a könyv első fele nem volt más, csak a hosszú ausztriai várakozás időszaka, aminek a monotonitását végre megszakította az utazás és a találkozás a trónörökössel, a későbbi XVI. Lajossal. Miután belecsöppentünk Versailles világába, azonnal megváltozott a történet hangulata is. Sokkal pergősebbé és izgalmasabbá váltak az események, időnként már zúgott a fejem a sok francia névtől és az udvar furcsa szokásaitól. Ekkor kezdtem igazán beleélni magam a történetbe és ekkor kezdett a könyv igazán élvezhetővé válni.

Azon felül, hogy a Királyné lettem eleje meglehetősen vontatott, akadt még néhány zavaró dolog olvasás közben. Az egyik az volt, hogy a későbbi történésekre gondolva, nem igazán értem, hogy Marie Antoinette és XVI. Lajos hogyan fognak azokká az uralkodókká válni, akiket a forradalom taszít le a trónról. Itt ugyanis jótékonykodtak, a nép igényeit is szem előtt tartották és az eszeveszett pazarlásra utaló jelek sem mutatkoztak meg. Kíváncsi leszek, hogy az írónő miként fogja a későbbiekben beépíteni ezt a szálat a könyvbe. A másik, ami engem rettenetesen zavart, az a különböző nyelvek vegyítése volt. Sokszor előfordult olyan, hogy egy beszélgetést olvashatunk, ami franciául zajlik és a magyar nyelvű szövegben egyszer csak felbukkan néhány francia szó. Persze lábjegyzet nélkül. Egyrészt, nem beszélek franciául, így a lábjegyzet elfért volna a könyvben, másrészt, szerintem ennek semmi funkciója nem volt, inkább csak nevetségessé tette az olvasottakat. 

Összességében úgy tudnám jellemezni a könyvet, mint egy bevezető kötetet. Bár közel sem volt tökéletes, de rossznak se mondanám, leginkább olyan volt, mintha előkészítené a terepet a később, vélhetően sokkal érdekesebb részeknek. Én mindenképpen szeretném folytatnia  sorozatot, egyrészt azért, mert megvettem a második részt, másrészt mert a folytatások nagyon ígéretesnek tűnnek.

Alice Hoffman: Galambok őrizői

Fülszöveg: Az ​időszámításunk szerinti hetvenedik évben kilencszáz zsidónak hónapokig sikerült feltartóztatnia a római seregeket a júdeai sivatagban, Masadában. Az ókori történész, Josephus Flavius szerint két nő és öt gyerek élte túl a rómaiak mészárlását. Ez a történelmi esemény adja a hátterét négy különleges, érzékeny nő lenyűgöző történetének, akik mind más úton érkeztek Masadába. Yael édesanyja szülés közben életét vesztette, amit az apja soha nem tudott megbocsátani. Revka, a néhai pék felesége végignézte, ahogy a római katonák brutálisan meggyilkolják a lányát, ráhagyva unokáit, akik a szörnyűségek hatására megnémultak. Aziza egy harcos lánya, akit fiúként neveltek fel, rettenthetetlen lovas és ügyes mesterlövész. Shirah az ősi mágia és gyógyítás mestere, hátborzongatóan éles elméjű, erős asszony.

Miközben a rómaiak egyre közelebb érnek, négy rendkívüli, bátor nő élete kereszteződik az ostrom kétségbeesett napjaiban. Valamennyien galambtartók és valamennyien titoktartók – kik ők, honnan jöttek, ki nemzette őket és kiket szerettek.

Alice Hoffmantól korábban már olvastam A tizenharmadik boszorkányt, de az a könyv nem igazán nyerte el a tetszésemet. Lassan haladtam vele, szenvedtem az olvasással, a téma sem igazán kötött le, így érthető módon távolságtartással kezeltem a többi művét. A Galambok őrizői mindig megmozgatta a fantáziámat, de éppen emiatt a korábbi élmény miatt féltem az elolvasásától. Aztán egy internetes vásárlás alkalmával húgom véletlenül beletette a kosárba és elküldte a rendelést, így mégis hozzám került a könyv és most, az olvasás befejeztével azt mondom, hatalmas szerencsém volt, hogy véletlenül megrendelte nekem, ugyanis egy remek könyvet hagytam volna ki.

A fülszövegben említett négy nő történetét négy szemszögből láthatjuk, mindegyikük a saját történetét meséli el, miközben zajlik Masada ostroma. Mind a négy nő erős személyiség volt, mindegyiküknek egyszerre volt megrázó és szép a története. Először Yael elbeszélését ismerhetjük meg, akit eleinte nem igazán tudtam megkedvelni. Valami oknál fogva távol állt tőlem a lány személyisége, annak ellenére, hogy nagyon sajnáltam mindazok miatt, amiket át kellett élnie. Talán mire sikerült másképp viszonyulnom hozzá, akkor váltottunk elbeszélőt és következett Revka története. Az ő életéről ismét teljesen más élmény volt olvasni, mint Yaeléről. Revka már nem fiatal lány, mint Yael, hanem egy idősebb nő, akinek a római katonák kegyetlensége egyszer már megváltoztatta az életét. Bár mindketten erős személyiségek voltak, Yael inkább dacosan szemlélte a történéseket, míg Revka ha nem is törődött bele a sorsába, de elfogadta azt.

Ezek után következett a két kedvenc történetem, Azizáé és az anyjáé, Shirahé. Aziza egy harcos volt, akinek ettől igazán különlegessé vált a története. Ezt a részt azért is szerettem annyira olvasni, mert annyira eltért a korábban megismert nők életútjától és Aziza elbeszélése kapcsán egy teljesen más szemszögből láthatjuk az eseményeket. Legutolsóként Shirah életútját olvashattuk és az ő meséjéből ismerhettük meg Masada végnapjait is. Bár az egész könyvet áthatotta egy csipetnyi mágia, azonban a varázslat Shirah elbeszélésében teljesedett ki igazán, hiszen ő maga is varázslónő volt. Számomra talán ez a részlet volt a leginkább lenyűgöző és az igazán különleges, éppen ettől a mágiától. Ami miatt pedig külön elismerést érdemel az írónő, az nem más, mint hogy milyen aprólékosan és pontosan építette bele a történetbe a zsidó kultúra elemeit. A könyv minden egyes során átütött, hogy a szerző valóban ismeri ezt a kultúrát, tisztában van vele, hogy miről ír, ez pedig csak növelni tudta  a könyv értékét. 

Stílusát tekintve is egy remek alkotásról van szó, bár azt olvasás előtt jobb, ha mindenki tudatosítja magában, hogy nem egy gyorsan olvasható könyvről van szó. Lassan hömpölyög a történet, rengeteg visszaemlékezést láthatunk és volt, hogy oldalakon keresztül nem történt semmi. Ehhez a stílushoz szükséges a megfelelő hangulat is persze, de a lassú történetvezetésért is kárpótol az a hangulat, ami a regényt áthatja.  Összességében azt mondhatom, hogy Alice Hoffman maradandót alkotott és ezek után sokkal bátrabban fogok a könyveihez nyúlni.

Baráth Katalin: A fekete zongora

Fülszöveg: Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

A krimikkel való viszonyom még igencsak gyerekcipőben jár, de Baráth Katalin könyvéről korábban már annyi jót hallottam, hogy A fekete zongora igencsak piszkálta a fantáziámat. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, amikor egy egyetemi órán szóba került és a mű kapcsán elhangzottak a feminista és a történelmi krimik jelzőként. Mind a kettő igencsak érdekesnek hangzott, hát még a kettő együtt, így a várólistámon is előrevándorolt a történet. Nem is bántam meg az olvasást, sőt, egyszerűen imádtam a könyvet. A mű elején azonnal belecsöppentem a századelő Ókanizsájába, ahol azonnal elragadott a békebeli hangulat, azonban ez még önmagában csak egy aprócska eleme annak a zseniális történetnek, amit a szerző megalkotott.

Ami azonnal levett a lábamról, az a csodálatos főhősnőnk, Dávid Veronika alakja volt. Szeretem, amikor a főszereplő lány ennyire önálló és csak a saját feje után megy, Veront pedig pontosan ilyennek ismerhettük meg. Szintén óriási pozitívumot jelentett, hogy okos is volt és majdnem mindenre előbb jött rá, mint a nyomozásban hivatalosan is részt vevő Dujmovics kapitány vagy Vékony doktor. Kíváncsi leszek a sorozat többi részére, de már most úgy érzem, hogy Dávid Veronnak helye van a kedvenc hősnőim között. A másik, mindenképpen említésre méltó szereplő Dujmovics kapitány volt, Ókanizsa mogorva szerb rendőrkapitánya. Az ő figurája számos komikus helyzetet teremtett, miközben a bűntény részleteire akart fényt deríteni, és bár összességében nem nevezhető szimpatikus embernek, a felbukkanásának mindig megörültem, hiszen garantáltan jól szórakoztam rajta.

A krimiszál szintén remekül sikeredett. Amikor azon a bizonyos órán szóba került a könyv, ha jól emlékszem, a könyv végéről is esett szó, ennek ellenére olvasás közben mindvégig rejtély volt számomra a gyilkos személye. Arra homályosan emlékeztem, hogy mihez van köze a gyilkosságoknak, de a látszólag logikátlan halálesetek és a vers annyira összezavart, hogy fogalmam se volt, ki lehet a gyilkos. Ha jól emlékszem, a kapitánnyal együtt világosodtam meg én is. Nagyon örültem annak is, hogy nem volt kiszámítható a bűnügyi szál, így ezzel is mindvégig fenn tudta tartani a szerző az érdeklődésemet. Emellett pedig volt a könyvnek egy olyan momentuma, amikor majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mégpedig a végén. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de amikor Veron a végén meghozta a döntését azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd magával, nos, ott nagyon örültem annak, ahogyan döntött. Valójában ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy ez a sorozat nem csak arra érdemes, hogy végigolvassam, hanem jó eséllyel fog helyet kapnia  kedvenceim között.

Összességében jó kis könyvről van szó, krimirajongóknak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak is, akik egy erős és független hősnőről szeretnének olvasni.

Claude Anet: Mayerling

Fülszöveg: Ugyan mi köze lehetne Ferenc József császár egyszülött fiának, az Osztrák-Magyar Monarchia koronahercegének egy olyan leányhoz, akinek – bár a bécsi arisztokrácia köreihez tartozik – nemesi rangja nem elég magas ahhoz, hogy a Hofburgban fogadják? Mégis: Mary és Rudolf szenvedélyesen egymásba szerettek. Mary csak 16 éves volt, szinte gyereklány. Titokban tartott szerelmük tragédiába torkollott az 1889. január 29-én, a mayerlingi vadászkastélyban eldördülő lövésekkel. Az író a maga lendületes tehetségével rekonstruálta Mary Vetsera rövid ideig tartó szerelmi idilljét, mely egyben az osztrák uralkodóház történelmének egy lapja is. 

Claude Anet a múlt század első felének népszerű regényírója volt, számos műve magyarul is megjelent. Érdekes, hogy ezt a regényét eddig nem fordították le, holott több film is készült belőle: először 1936-ban Danielle Darieux-vel és Charles Boyer-vel, később Audrey Hepburnnel és Mel Ferrerrel, legutóbb pedig Catherine Deneuve és Omar Shariff főszereplésével.

Diane Haeger: A rivális

Fülszöveg: I. Ferenc francia király szemérmetlenül buja, intrikákkal teli udvarának világa egészen más, mint az a csendes, vidéki élet, melyet Diane de Poitiers a néhai férje oldalán megszokott. Az özvegy, aki még mindig fiatal és gyönyörű, visszatér az udvarba, ahol Anne d'Heilly, a király féltékeny szeretője azonnal harcba száll ellene.
Diane már-már megfutamodna a fúriaként rá támadó nő elől, amikor rátalál az egyetlen emberre, aki megvédi a kegyenccel szemben: a király második fiára, a fiatal Henrik hercegre. Barátságuk szenvedélyes szerelemmé mélyül. Henriknek az udvar politikai érdekei miatt feleségül kell vennie Medici Katalint, a pápa csúnyácska unokahúgát.

A herceg viszont kitartóan küzd Diane-ért, aki az iránta tanúsított lojalitásával a később királlyá koronázott Henrik megbízható szövetségese lesz. Hűségéért az uralkodó kastélyt ajándékoz neki. A királyi gyermekek taníttatását és gondozását is irányító asszony az udvarban olyan jelentős pozíciót ér el, hogy amikor III. Pál pápa aranyrózsát küld Medici Katalinnak ajándékba, nem feledkezik meg Poitiers hercegnőről sem, aki egy igazgyöngyökkel kirakott nyakláncot kap tőle.

Antoinette May: Pilátus felesége

Fülszöveg: Claudia még lázadó gyermekként, Tiberius császár oldalán ülve látja meg az erős gladiátort, Holtant, aki később élete egyetlen igaz szerelme lesz. Ám ifjan elnyeri az ambiciózus Pontius Pilátus szívét és felesége lesz, és bármennyire is vonzódik Holtanhoz, mindent megtesz Pilátus megsegítéséért, akinek karrierje függ tőle, hogy rendet teremtsen a lázongó tartományban, Júdeában. A politikai intrikák, tüzes családi rivalizálások és szövetségek, bérgyilkosságok és társadalmi forrongások meséje történelmi hitelességgel ragadja meg a Római Birodalom szellemét. A Pilátus felesége provokatív módon csavar egyet a valaha elmondott legnagyobb történeten.

Régóta vadásztam már erre a könyvre, mire végre sikerült hozzájutnom könyvtárközi kölcsönzéssel, hogy elolvashassam. Lelkesen vágtam bele az olvasásba, hiszen borzasztó kíváncsi voltam, hogy milyen történet fog kikerekedni ebből a regényből.

Az első oldalakon ért is egy meglepetés, ugyanis én azt hittem, hogy a könyv azt az időszakot fogja leírni, amikor Pilátus Júdea helytartója volt, de a mű ennél sokkal többet nyújtott és Claudia gyerekkorától kezdve mutatta be az eseményeket. Ennek személy én különösen örültem, ugyanis ennek köszönhetően sokkal árnyaltabb képet kaphattunk Claudiáról, Pilátusról és Tiberius császár koráról. Az írónő szerintem csodálatos munkát végzett, akár a szereplők megalkotására, akár a korrajzra gondolok.

Claudiát gyerekként láthatjuk először a könyv lapjain és az életét egészen Jézus haláláig követhetjük nyomon. Én személy szerint megkedveltem Claudiát, annak ellenére, hogy bizonyos döntéseivel nem értettem egyet. Érdekes szereplője volt a könyvnek, szerettem róla olvasni. Mielőtt nekifogtam volna a regénynek, nem igazán tudtam, hogy mit fog kezdeni Pilátus alakjával a szerző, hiszen mégis egy olyan bibliai alakról van szó, akiről mindenki hallott már és akinek a neve nem egy pozitív esemény kapcsán maradt fenn. Korábban csak Bulgakovtól A Mester és Margaritában találkoztam Pilátus alakjával (amiről később hosszas elemzést is írtam), de kíváncsian vártam, hogy Antoinette May hogyan fog a helytartó alakjához nyúlni. Be kell vallanom, hogy furcsa volt erről a Pilátusról olvasni, ellenben örültem, mert megfogható karakter lett, teljesen emberközelinek láttam mindvégig. 

A festmény Pilátust és Claudiát ábrázolja

A szerző az adott történelmi kort is varázslatosan festette le, a lapokon szinte megelevenedtek az ókori birodalom mindennapjai, ennek ellenére mégis találtam kivetnivalót a történetben. Az első az, hogy egy kissé keveselltem azokat a részeket, amik a júdeai történéseket mutatták be. Érdekes dolgokat lehetett volna kihozni ebből a szálból és én számos, elvesztegetett lehetőséget látok abban, hogy ilyen rövidre fogta az írónő. Persze nem azt mondom, hogy Jézusról kellett volna többet írnia, hiszen ennek a könyvnek nem ő volt a főszereplője, hanem Claudia, de nem bántam volna, ha többet olvashatok a júdeai viszonyokról is.

A másik dolog, amivel problémám akadt, a szerelmi szál volt. Amint a fülszövegben is olvashatjuk, Claudia Holtanba, egy gladiátorba szeret bele, akit sosem volt képes elfelejteni. Nos, ez volt az a szál a könyvben, amitől tulajdonképpen a falat tudtam kaparni. Rettenetesen erőltetettnek éreztem, mintha az írónő csak azért tette volna bele, hogy nehogy kimaradjon a szerelmi dráma a történetből, miközben Claudia rettenetesen bután, óvatlanul és gyerekesen viselkedett, valahányszor  Holtan megjelent a színen. Idegesítettek ezek a részek és valójában ez az a momentum, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy rontott az olvasás élményén.

Ettől a kis problémától függetlenül nem volt rossz könyv a Pilátus felesége. Mindenkinek ajánlom, akik szeretik a történelmi regényeket, ők biztosan jól fognak szórakozni, bár olvasás előtt nem árt felkészülni lelkiekben erre a szerelmi szálra, ami szerintem borzalmasra sikeredett. Ennek ellenére a könyv kellemes emlékként fog megmaradni az emlékeimben és egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

Kate Quinn: Róma lányai

Fülszöveg: Időszámításunk szerint 68.: Nero meghal. A Római Birodalom vezetőre vár. A mindennapokat káosz övezi. A négy császár éve mindent megváltoztat – különösen két testvér életét.

Nero halála után a Római Birodalom a káosz felé halad. Politikusok és hadvezérek próbálják magukhoz ragadni a császári hatalmat: ki ármánnyal, ki erőszakkal igyekszik megkaparintani a bíborpalástot. E vészterhes időszak, a négy császár éve, mindent megváltoztat – különösen két testvér életét.
Az elegáns és ambiciózus Cornelia a tökéletes római feleség megtestesítője. Minden erejével és befolyásával segíti a férjét, hogy egy nap ő lehessen a császár. Húga, Marcella visszahúzódóbb, inkább megfigyeli a történelmet, nem alakítja. Ám amikor egy véres hatalomátvétel romba dönti addigi életük, a két nővérnek minden ügyességére szüksége lesz, ha túl akarja élni a cselszövésekkel és hatalmi játszmákkal átszőtt római mindennapokat. Miközben Cornelia megpróbálja újra felépíteni darabokra hullott életét, Marcella rájön, hogyan tudja befolyásolni Róma legnagyobb hatalommal rendelkező férfijait. A végén viszont csak egy császár lehet… és egy császárné.Kate Quinn (A császár szeretője) legújabb regényében megelevenedik az ókori római császárság egyik legvéresebb éve, és kiderül, hogy egy férfiak uralta világban beteljesítheti-e az álmait és megtalálhatja-e a boldogságot egy nő.

Ez a regény valójában nem más, mint a szerző másik könyvének, A császár szeretőjének az előzménye, annak ellenére, hogy sok helyen sorozatként van feltüntetve és a Róma lányait jelzik második részként. Ez volt az oka annak, hogy lelkesen fogtam bele a könyvbe, de sajnos csalódnom kellett, ugyanis ez a regény meg sem közelítette az előző rész színvonalát.

A mű négy unokatestvér sorsát követi végig a Nero halála utáni forrongó Rómában, ami nagyon ígéretes kezdetnek tűnt, mégis már megjelenik benne a könyvvel kapcsolatos egyik probléma, mégpedig a történetvezetés. Végig úgy éreztem, hogy hiányzik egy igazi cselekményszál vagy egy olyan főszereplő, aki összefogná a történetet. Kate Quinn elkövette azt a hibát, hogy mind a négy lány történetét ugyanolyan mértékben akarta bemutatni, ami azt hozta magával következményként, hogy a könyv befejeztével mindegyikükkel kapcsolatban maradtak kérdéseim. Ráadásul mivel gyakorta változtak a cselekményszálak, így az is sokszor megtörtént, hogy egy-egy érdekes részt megszakított egy óhatatlanul unalmasabb esemény, ami a történet sodrásából is kiragadott.

A könyv másik negatívumát az jelentette, hogy a négy főszereplő lány között volt olyan, aki valós történelmi alak, míg mások az írónő képzeletének szülöttei. Ez néhol érződött is az íráson, és sokkal jobbat tett volna a regénynek, ha vagy csak olyan szereplőket nevezett volna ki a szerző főszereplőknek, akik valóban éltek vagy akiknek az alakját mind ő találta ki. Valószínűleg mindkét megoldás jobb lett volna, mint a végleges, miszerint a szálak összemosódnak, összegabalyodnak, ami csak ront az olvasás élményén.

Ráadásul sajnos a négy lány alakja körüli problémák nem merültek ki ennyiben. Valahogy mintha az írónő nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar a karaktereivel és hová akarja őket a mű végére eljuttatni.  Cornelia története például igazán jó lehetett volna, de egy bizonyos ponton elkezdett az egész valamiféle szappanoperára hasonlítani. Diana számomra teljesen érdektelen volt, a róla szóló részeket időpocsékolásnak éreztem, Lolliával pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, sokszor úgy éreztem, hogy elképesztően ellentmondásos alak lett belőle. Marcellát, a későbbi Domitianus császár feleségét szándékosan hagytam a végére, ugyanis ő az a négy lány közül, aki igazán érdekes szereplő lehetett volna, aki megérdemelte volna, hogy az övé legyen a fő szál, azonban ez nem így történt, sőt végül ő vált a történet legellenszenvesebb szereplőjévé és azzá, akire már egyáltalán nem voltam kíváncsi. Persze az is zavaró volt, hogy mintha a szerző vele kapcsolatban túlságosan is szabadon eresztette volna a fantáziáját, legalábbis számomra hihetetlen, hogy Marcella alakította volna öt császár sorsát is (ebbe az ötbe a férjét bele sem számoltam, akinek a bukásában valóban szerepet játszott). 

Sajnos ennek a könyvnek az a nagy hibája (legalábbis az én szememben), hogy túlságosan is ellendült a szerző a történelmi fikció irányába, ahelyett, hogy a tényekre fektetett volna nagyobb hangsúlyt. Kifejezetten rossznak sem titulálnám a könyvet, de én egy ilyen történelmi helyzetbe ágyazott történettől sokkal többet vártam. A négy császár éve szerintem tökéletes alap egy jó történelmi regényhez, de az írónő nem hozott ki mindent abból, amit a téma kínált. Sajnos nekem a mű csalódást okozott, ennek ellenére rossznak sem titulálnám. Szórakoztató, kikapcsol, csak éppen valami mindvégig hiányzik belőle, valami, ami nélkül a történet csak úgy lóg a levegőben. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de eget rengető élményként biztos nem fog bennem megmaradni.

Philippa Gregory: A fehér hercegnő

Fülszöveg: A Tudorok anyjának döntenie kell, melyik oldalra álljon. Választania kell a vörös és a fehér rózsa között. A rokonok háborúja-sorozat legújabb kötete a fehér királyné lányáról, Elizabeth yorki hercegnőről szól. Amikor Tudor Henrik felemeli az angol koronát a bosworthi csatatér sarából, már tudja, hogy feleségül kell vennie az ellenséges York-ház hercegnőjét, Elizabethet, hogy ily módon egyesítsék a csaknem húsz éve folyó háború által megosztott országot. Csakhogy a menyasszony még mindig Henrik meggyilkolt ellenségébe, III. Richardba szerelmes, az anyja pedig – akárcsak fél Anglia – az eltűnt York-örökösről ábrándozik, akit annak idején biztos helyre menekített a fehér királyné.

Emma Donoghue: Hétpecsétes titok

Fülszöveg: A Hétpecsétes titok a 19. századi Londonba kalauzolja az olvasót. A megtörtént eseményeken alapuló történet két hősnője a korabeli nőmozgalmak egyik élharcosa, Emily 'Fido' Faithfull, és a jómódban élő, házasságába belefásult szépasszony, Helen Codrington. A két nő hosszú évek után találkozik újra az angol fővárosban, s Fido egyik pillanatról a másikra Helen házassági válságának kellős közepében találja magát. A válság végül botrányos váláshoz vezet, amelyben nemcsak Helen, de Fido jó híre is kockán forog.

Laurel Corona: A négy évszak

Fülszöveg: A híres velencei leányárvaház és zeneiskola, az Ospedale della Pietà lépcsőjén két kislányt találnak az apácák. A lánytestvérek rendkívüli zenei tehetséget mutatnak már kicsi koruk óta. A fiatalabbik, a tüzes, temperamentumos Chiaretta csodálatosan énekel, míg az idősebb, a csendes, visszahúzódó természetű Maddalena mennyei hangokat képes előcsalogatni hegedűjéből.  Felcseperedésük után a két lány élete különböző ösvényeken halad tovább. Chiaretta feleségül megy egy gazdag arisztokratához, és Velence egyik legbefolyásosabb asszonyává válik. Maddalenát a barokk zenei élet nagymestere, Antonio Vivaldi veszi pártfogásba, akinek a múzsája lesz. Beteljesülhetetlen szerelmük gyümölcseként szebbnél szebb zeneművek születnek. 

A 18. században játszódó, költői gazdagsággal megírt regényben Velence egyik legpompásabb időszaka kel életre, s benne két elválaszthatatlan lánytestvér szívet melengető története.

C. W. Gortner: A királynő esküje

Fülszöveg: „Senki sem gondolta volna, hogy nagy tettekre születtem.” Így kezdődik C. W. Gortner, Az utolsó királynő és a Medici Katalin vallomásai népszerű szerzőjének legújabb regénye. Ezúttal Kasztíliai Izabella, kora egyik legbefolyásosabb királynőjének történetét beszéli el.

Izabellát alig tízévesen fivérével együtt elszakítják édesanyjuktól, és Henrik király udvarába küldik. Itt Izabella intrikák és összeesküvések áldozata lesz, mígnem tizenhét évesen Spanyolország legnagyobb királyságának, Kasztíliának trónörökösévé válik. Miközben fenyegető konfliktusok és harcok révén sikerül megőriznie a koronát, eltökéli, hogy ahhoz a férfihoz megy feleségül, akit szeret, és akit tiltanak tőle. 
Izabella harcos szellem volt, aki egyesítette a széthullott országot, hithű katolikus, akinek uralkodása alatt megerősödött az inkvizíció, ugyanakkor előrelátó uralkodó, aki útnak indította Kolumbusz Kristóf armadáját az Újvilág meghódítására. 

Kate Quinn: A császár szeretője

Fülszöveg: A regényes szerelmi história a gladiátorok embertelen küzdelmeinek helyszínéül szolgáló Colosseumban, valamint a kegyetlen és paranoiás Domitianus császár hálószobájában játszódik. Thea, a zsidó rabszolgalány beleszeret az életéért viaskodó vad és veszélyes gladiátorba, Ariusba. Szerelmük épp csak beteljesedik, amikor úrnője, a féltékeny és rosszindulatú Lepida elszakítja őket egymástól. Thea csodálatos hangjának köszönhetően békére, otthonra lel Rómától távol, ám mindent elveszít, amikor szemet vet rá a szadista játékokra éhező császár, aki szeretőjévé teszi a rabszolganőt. Thea minden erejével lelki épsége és józan esze megőrzéséért harcol, miközben igyekszik elfeledni holtnak hitt szerelmét. Ráadásul a törtető Lepida, akinek egyetlen célja, hogy felkeltse a császár figyelmét, minden erejével igyekszik félreállítani őt az útjából . Kate Quinn történelmi regénye az ókori Rómába, az 1. századba, a romlottság, az ármányok és a véres mindennapok világába kalauzolja el az olvasót.

Szeretem a történelmi regényeket és már évekkel ezelőtt kinéztem magamnak Kate Quinn könyvét. Egy unalmas hétvégén döntöttem úgy, hogy el is olvasom. A mű Domitianus császár uralkodása alatt játszódik és be kell vallanom, hogy korábban erről a korszakról nem tudtam semmit. Érdekes volt Thea történetét végigkövetni és sok új információval szolgált a könyv, ráadásul az írónő a végén azt is összegyűjtötte, hogy mely elemek épülnek valós alapokra és melyikek kitalációk.

A szereplők egy része a valóságban is élt, és bár Thea, a főszereplő rabszolgalány a szerző képzeletének szüleménye, egy nagyon aprólékosan és jól megalkotott alak sorsát követhetjük végig. Olvashattunk a bűntudatáról, amiért azon kevesek közé tartozott, akik túlélték a városa pusztulását, majd arról, amikor Ariusszal egymásba szerettek, végül pedig tanúi lehettünk annak, hogy Lepida hogyan szakította el őket egymástól és ezzel hogyan indította el Theát azon az úton, amely Domitianus ágyába juttatta.  A császár nagyon visszataszító szereplő volt, ahogyan Lepida is, aki mindenre képes volt, hogy mindig magasabbra törhessen.  Teljes mértékben ellentéte volt a férjének, egy öreg szenátornak, akinek a fia, Paulinus a regény egyik fontos alakjává vált. Minden hibája ellenére megkedveltem, és mindvégig nagyon érdekelt, hogy mi lesz a sorsa.

Mégis a könyv talán egyik legnagyobb érdeme volt, hogy a szereplők mellett a korabeli Rómát is teljesen valóságosnak éreztem. Betekinthettünk a gladiátorok világába, a Vesta-szüzek is fontos szerephez jutottak a történet folyamán és Domitianus uralkodásának apróbb mozzanatai is helyet kaptak, mégis megtartotta a mű a könnyed hangvételét. Érdekes volt erről olvasni, különösen úgy, hogy az írónő több szereplő szemszögéből mutatta be az eseményeket, és ez a fogás valójában nagyon érdekessé tud tenni egy-egy könyvet.

Valójában Kate Quinn egy szórakoztató történelmi regényt alkotott. Tipikusan arról a könyvről van szó, aminek az olvasása során garantált a kikapcsolódás, és gyorsan lehet vele végezni, mert nem áraszt el minket történelmi tényekkel. És hiába volt majdnem 600 oldalas a mű, egy nap alatt olvastam el. és hamarosan sort fogom keríteni az írónő másik könyvére, ami Róma lányai címen jelent meg. (És bár mindenhol egy sorozat második részeként tüntetik fel, A császár szeretőjének második részeként, a fülszöveg már azt írja, hogy valójában nem a folytatása, hanem az előzményeket dolgozza fel. Nem baj, kíváncsian várom! )

Philippa Gregory: A királycsináló lánya

Fülszöveg: A királyi regények koronázatlan királynőjének új regénye IV. Edward angol király udvarába, a Rózsák háborújának idejébe, az összeesküvések, a szerelemért és hatalomért folyó élet-halál küzdelmek világába repít, amelyben megelevenednek a történelem elfeledett alakjai. A másik Boleyn lány után A királycsináló lánya Philippa Gregory első „nővérregénye", amely két rendkívüli fiatal nő sorsát kíséri nyomon. A regény hősnői a 15. századi Anglia legbefolyásosabb főurának, Warwick grófjának leányai. A mérhetetlen hatalma, ismertsége és vagyona révén az angol politikát könnyedén manipuláló Richard Neville „a királycsináló"-ként vonult be a történelembe. Fiúörököse nem lévén, lányait, Anne-t és Isabelt teszi meg politikai játszmái gyalogjainak, ám a gyalogokból csakhamar befolyásos játékosok válnak… Anne elragadó kislányként kerül IV. Edward udvarába, ahol növekvő aggodalommal és elkeseredéssel szemléli apja háborúját korábbi barátai ellen. A tizennégy évesen asszonnyá váló fiatal lány hamarosan elveszti férjét és édesapját is, míg anyja egy menedékhelyen tölti napjait, nővére pedig az ellenség házastársa. Anne számára csak egy kiút van kétségbeejtő helyzetéből: hozzámegy Richardhoz, Gloucester hercegéhez, döntéséért azonban komoly árat kell fizetnie...