Philippa Gregory: A király átka

Fülszöveg: Plantagenet Margitot (avagy Margaret Pole-t) rokoni szálak fűzik az uralkodó Tudor-házhoz, de Artúr walesi herceg és Aragóniai Katalin tanácsosaként mindezt titkolnia kell. Artúr váratlan halálát követően Katalin férje utolsó akaratával egyezően hozzámegy VIII. Henrikhez. Margaret továbbra is Katalin királyné legfőbb bizalmasa marad, de az udvarban betöltött pozícióját mind Boleyn Anna felbukkanása, mind a Tudor-ház egyre valószínűbb bukása veszélyezteti. Hiába befolyásos és szent életű, Margaretnek választania kell: hűséget fogad a zsarnok királynak, vagy imádott királynéja mellett marad, és ezzel beteljesíti a Tudor-átkot…

Amint az a fülszövegből is világossá válik, a regény főszereplője Margaret Pole, a Yorkok egyik utolsó örököse. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy a fülszöveg egy kissé ferdít, ugyanis a történet fő konfliktusa nem VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága és válása, hanem Margaret élete áll a középpontban. Ez pedig egy rettentően hosszú történetet jelent, hiszen a történet kezdetén Margaret 26 éves és egészen a 67 évesen bekövetkezett haláláig tart a könyv. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka annak, hogy időnként nagyon hosszúnak éreztem a történetet. És bár nagyon érdekesnek találtam, hogy az eseményeket most egy olyan nő szemszögéből követhetjük nyomon, aki a régi világ híve volt, de jobban örültem volna, ha Gregory nem ereszti ennyire bő lére a mondandóját. 

Azonban nem a történet hosszúsága volt az elsődleges oka annak, hogy megszenvedtem a könyvvel. Margaret egyáltalán nem nőtt a szívemhez és sokszor nem tudtam a tetteinek a mozgatórugóit sem megérteni. Szerintem elképesztően becsvágyó volt és sokszor emiatt érzéketlennek is tűnt. Számomra ezzel kapcsolatban a legfájdalmasabb pont az volt, amikor a fiát, Reginaldot elküldte, annak ellenére, hogy a fiú vele szeretett volna maradni. Mellesleg azt sem igazán értettem, hogy Margaret miért nem tudott egyenlően bánni mindegyik gyerekével. Az olvasás végeztével csak arra tudtam gondolni, hogy a történet egyik fő tanulsága talán az, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni és egyiket a másik fölé helyezni. A másik fő problémám pedig az volt, hogy nem érzékeltem, hogy telne az idő. Persze néhány kósza megjegyzés utalt az idő múlására, például hogy Margaretnek sorban születnek az unokái, a fiai öregszenek, a király öregszik és hasonlók, de a főszereplőnk gondolatvilágát mintha az évek nem is alakították volna. A 30 éves Margaret érzései alig különböztek a 60 éves Margaret érzéseitől, ami elég furcsán jött ki.

Margaret Pole

A főszereplő mellett az is megnehezítette az olvasást, hogy a könyv leginkább egy hullámvölgyre emlékeztetett. Az eleje nagyon érdekes volt, amikor még VII. Henrik uralkodása alatt játszódott a történet, de VIII. Henrikkel valahogy leült a történet, a végén pedig ismét érdekes volt az immár paranoiás, hanyatló királyról olvasni, de a kettő közötti események mintha csak az időhúzást szolgálták volna. Nyilván nem lehet elsuhanni ezek felett sem, de nekem olyan érzésem volt, hogy úgy száz-százötven oldallal le lehetne rövidíteni a könyvet. A közepét egyszerűen nagyon untam és őszintén szólva már vártam, hogy végezzek A király átkával.

Azonban a fent felsoroltak közül egyiket sem tudnám a könyv legnagyobb hibájának nevezni. Ami az igazi kegyelemdöfést adta ennek a történetnek, az nem Philippa Gregory hibája, hanem a fordítóé. Ugyanaz fordította, aki A királycsináló lányát is, csak itt a hibák még szembeszökőbbek voltak. Az olvasást nyelvhelyességi és helyesírási hibák garmadája teszi felejthetetlen élménnyé, megspékelve azzal a finomsággal, hogy a nevek fele magyarosítva szerepel, míg a többit meghagyták az eredeti formájában. Komolyan nem fér a fejembe, hogy az Edwardot miért kell Eduárdra átírni, amikor nem hogy nem lesz esztétikusabb, hanem egyenesen borzalmasan hangzik vagy hogy ha a főszereplőnket az első oldalon a férje Margitnak szólítja, akkor húsz oldallal később miért lesz belőle Margaret. Emellett akadtak problémák azzal kapcsolatban, hogy a szereplők tegeződnek vagy magázódnak (szerintem az udvarhölgy nem tegezi a királynét, de mindegy), illetve a királyné, királynő, hercegné és hercegnő szavak használata is okozott némi kavarodást.

a Tower

Nem akarom, hogy nagyon negatív hangvételű legyen a bejegyzés, de sajnos az az igazság, hogy A király átka a gyengébb Gregory-könyvek közé tartozik, a magyar kiadás pedig még rátesz egy lapáttal. Érdekes olvasmány, az biztos, annak is örültem, hogy végre részletesebben megismerhetem Margaret és a fiai történetét. Leginkább azoknak ajánlom a könyvet, akik rájuk kíváncsiak vagy szeretnék megismerni a történetet egy olyan nő szemszögéből, aki szilárdan hitt a régi világban, de a legjobb fenntartásokkal kezelni a történetet és felkészülni a katasztrofális magyar fordításra. 

A fehér királyné - sorozat

Korábban már elkezdtem nézni a Philippa Gregory könyvéből készült sorozatot, de akkor valamiért nem értem a végére. Ha jól emlékszem, bejött pár egyetemi dolog és mire újból lett volna időm nézni A fehér királynét, addigra azt is elfelejtettem, hogy meddig láttam. Éppen itt volt az ideje, hogy ismét elkezdjem és lehetőleg be is fejezzem.

Gregorynak nagyon szerettem a Rózsák háborúja sorozatát, így nagyon örültem, hogy a BBC képernyőre vitte. A szereplők és az események is nagyon jól visszaadták a könyv hangulatát, de csak a sorozat kapcsán realizáltam azt, hogy eszméletlen mértékű kavarás folyt akkoriban. Nem is tudom, hogy a történetek és a könyvek ismerete nélkül mennyire átlátható ez a történet, hiszen van olyan, hogy egy adott szereplő részenként változtatja azt, hogy éppen a Yorkok vagy a Lancasterek pártján áll. Röviden, ha valaki egy minden képzeletet felülmúló, bonyolult történetre kíváncsi, annak ajánlom A fehér királynét.

Megvalósítás szempontjából nagyon tetszett, hogy nem csak a címben szereplő fehér királynénak, Elizabeth Woodville-nek a sorsát helyezték középpontba a készítők, hanem ugyanilyen fontos szerepet kapott Margaret Beaufort és Anne Neville is. Utóbbinak különösen örültem, valamiért ő a kedvencem hármuk közül. Szerintem nagyon jól megoldották azt is, hogy 10 részbe belefértek a történések, és a szereplők jellemének és motivációinak kibontására is maradt idő. Már amennyire ez lehetséges volt, ugyanis néhányuk egyszerűen inkább teljesen bolond volt...

A szereplőkhöz kapcsolódó viszonyom nem változott a könyvekhez képest, talán annyi volt a különbség, hogy Elizabeth Woodwille becsvágya a végén már nagyon kiakasztott. Szerintem sokkal bölcsebb döntés lett volna, ha félreáll a gyerekeivel együtt és megpróbál megbízni Richardban vagy legalább alkut kötni vele. Margaret Beaufort alakját nagyon jól ábrázolták, egy számító, fanatikus némber volt, akit nyugodt szívvel tudtam utálni, mégis, valahol sajnáltam őt és Jasper Tudort. George, Clarence hercege is pontosan olyan idiótán viselkedett, ahogy azt vártam, összegezve a legtöbb szereplőből pontosan azt hozták ki, amire számítottam. Ami egy kicsit furcsa volt, hogy sokáig senki sem öregedett, majd hirtelen mindenki hatalmas arcszőrzetet növesztett, és ennek okán például Anthony Woodville-t fel sem ismertem. 

A színészek remekek voltak. Meglepődtem, hogy Max Irons milyen jól alakította IV. Edwardot, róla ugyanis csak annyit tudtam, hogy A burokban és A lány és a farkasban is emlékeim szerint rettentően egysíkú és könnyen felejthető karaktert játszott, itt azonban tökéletes volt Edwardként. David Oakes nagyon jó volt George-ként, jól hozta a Edward flegma és köpönyegforgató öccsének a figuráját. Zseniális volt, amikor többször is az arcára volt írva, hogy milyen mértékben a pokolba kívánja az egész társaságot.

Amanda Hale hihetetlen alakítást nyújtott Margaret Beaufortként, az arcmimikája is megér egy misét, de leginkább az volt lenyűgöző, ahogyan összehozta a hatalomra áhítozó, de közben vallási fanatikus nő alakját. Részenként legalább egyszer sikerült rendesen kiakasztania és sokszor azzal fejeztem be egy epizódot, hogy el sem hiszem, mennyire utálom Margaretet. A hatalmas kedvencem a III. Richardot játszó Aneurin Barnard. Az elején megijedtem, hogy megint csak egy jóképű dísz lesz, mint a Háború és békében, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy kapott egyre nagyobb szerepet. Ráadásul remek volt Richardként, és a sorozat fénypontja is számomra az Anne Neville-lel közös jelenetei voltak. Ami miatt hálás voltam a forgatókönyvíróknak és Philippa Gregorynak is, az az volt, hogy nem csináltak Richardból lelketlen szörnyeteget és a kapcsolatát Anne-nel sem rombolták le teljesen az utolsó részre. 

A fehér királyné összességében jó kis adaptáció volt. Hű maradt az alapanyagához, a nézőpontokat pedig úgy alakította, hogy a nézők számára is könnyen átlátható legyen a cselekmény. Ha valaki szereti a történelmi drámákat és bírja a kavarást, annak mindenképpen ajánlom.

Philippa Gregory: A makrancos királyné

Fülszöveg: Mit tehet egy asszony, ha leendő férje egy sorozatgyilkos uralkodó?

Parr Katalin, a harmincesztendős asszony titkos szerelmi viszonyt folytat Thomas Seymourral, de nincs választása, amikor VIII. Henrik – aki már négy királynét eltemetett, és korban akár az apja is lehetne –, úgy dönt, hogy elveszi feleségül. Katalin független és gondolkodó nő, tudja, milyen veszélyek lesnek rá… Henrik azonban eleinte bálványozza az új arát, Katalin pedig kezd megbízni benne, miközben egyesíti a királyi családot, az udvarban létrehoz egy radikális felfogású tudóskört, és régensként még az országot is vezeti. De ő sem menthet meg minden protestánst, amikor Henrik veszedelmes tekintete a királyné felé fordul…
Philippa Gregory, a királyregények királynője VIII. Henrik utolsó feleségéről írt megindító regényt; egy nőről, aki szenvedély és tudás dolgában is a férje felett állt.

 

Gondolom, a blog régebbi olvasói számára nem újdonság, hogy hatalmas rajongója vagyok Philippa Gregory könyveinek. Szeretem, hogy a könyveiben történelmi tényekre támaszkodva formálja a szereplők jellemét, a tetteiknek mindig jól látható okaik vannak és azt is szeretem, ahogy Gregory a hiányzó réseket betömi és mindig megindokolja, hogy miért úgy egészítette ki az eseményeket, ahogy.

Ennek fényében fogtam neki A makrancos királyné olvasásának. Kíváncsi voltam erre a regényre, hiszen még sosem olvastam részletesen arról a korszakról, amikor Parr Katalin uralkodott királynéként. Ha akadt is a kezembe olyan mű, ami ezt a korszakot dolgozta fel, Parr Katalin csak mellékszereplőként, említés szintjén bukkant fel. Ráadásul régen volt már a kezemben Gregorytól regény, így ki voltam éhezve a szerző könyvére, azonban kissé vegyes érzéseim vannak A makrancos királynéval kapcsolatban. Élveztem, tetszett, de hiányzott az a bizonyos különleges érzés, amit az írónő igazán jó művei szoktak okozni.

Ahogy  visszagondolok az olvasásra, több olyan eleme is volt a könyvnek, ami miatt számomra nehezebbé válhatott az olvasása. Ennek egyik oka az lehetett, hogy sok szó esett a katolikusok és a protestánsok szembenállásáról, én pedig nem szívesen olvasok a vallási vitákról. Ez persze nem Philippa Gregory hibája, hiszen ezt a korszakot nem is lehet másképpen feldolgozni, természetes, hogy ennek az ellentétnek a történet szerves részét kellett képeznie.

Parr Katalin

Azonban a másik elemhez, ami belőlem ellenérzéseket váltott ki, nagyon is sok köze volt az írónőnek. Ez pedig nem más, mint a könyveiben megtalálható szexjelenetek. A Tudorok sorozat korábbi részeiben is rengeteg hasonlót olvashattunk, majd a Rózsák háborúja alatt mintha ezekből visszavett volna. Én az erotikus jelenetek mérsékeltebb jelenlétének kifejezetten örültem, ugyanis A Tudorokban sokszor nem volt semmi szerepük a történetben vagy egyszerűen nem illettek a történet sodrásába. A Rózsák háborúja olvasása közben azért is ért kellemes meglepetés, mert Gregory sokszor csak utalt az ágybeli jelenetekre, de nem fejtette ki őket részletekbe menően, hanem a történetet vitte tovább. A makrancos királynéba azonban visszatüremkedtek ezek a részek, így az első oldalakon azonnal részletekbe menően olvashattam Parr Katalin és Thomas Seymour intim kapcsolatáról, majd az öregedő Henrik ágybeli kudarcairól és perverzióiról. Nos, én remekül meglettem volna ezek nélkül is.

Ami még nekem hiányzott, az Gregory fantáziája volt. Akár A másik Boleyn lányra, akár a Rózsák háborúja sorozatra gondolok, mindig jött egy pont, amikor elszabadult az írónő fantáziája és kitöltötte a hiányos adatok miatt megjelenő lyukakat. Mintha ez a szabadság eltűnt volna ebből a könyvből és csak unalomig ismételtünk volna néhány elemet. Ez nem az a Philippa Gregory volt, akitől én annyira szeretek olvasni, mintha ez a történet nyomába se ért volna az előzőeknek. VIII. Henrik alakja is kissé különösre sikeredett, mintha egy hisztis gyerek és egy kedélyes bácsika keveréke lett volna, nem pedig egy zsarnok és őrült király. 

 Félreértés ne essék, nem volt rossz könyv. De az én szememben a gyengébb Gregory-kötetek közé tartozik. Nem is tudom megmondani, mikor csalódtam valamelyik művében így, de A makrancos királyné nem hozta azt a szintet, amit vártam. Remélem, a következő regénye ennél élvezetesebb lesz.

Philippa Gregory: A fehér hercegnő

Fülszöveg: A Tudorok anyjának döntenie kell, melyik oldalra álljon. Választania kell a vörös és a fehér rózsa között. A rokonok háborúja-sorozat legújabb kötete a fehér királyné lányáról, Elizabeth yorki hercegnőről szól. Amikor Tudor Henrik felemeli az angol koronát a bosworthi csatatér sarából, már tudja, hogy feleségül kell vennie az ellenséges York-ház hercegnőjét, Elizabethet, hogy ily módon egyesítsék a csaknem húsz éve folyó háború által megosztott országot. Csakhogy a menyasszony még mindig Henrik meggyilkolt ellenségébe, III. Richardba szerelmes, az anyja pedig – akárcsak fél Anglia – az eltűnt York-örökösről ábrándozik, akit annak idején biztos helyre menekített a fehér királyné.

Philippa Gregory: A királycsináló lánya

Fülszöveg: A királyi regények koronázatlan királynőjének új regénye IV. Edward angol király udvarába, a Rózsák háborújának idejébe, az összeesküvések, a szerelemért és hatalomért folyó élet-halál küzdelmek világába repít, amelyben megelevenednek a történelem elfeledett alakjai. A másik Boleyn lány után A királycsináló lánya Philippa Gregory első „nővérregénye", amely két rendkívüli fiatal nő sorsát kíséri nyomon. A regény hősnői a 15. századi Anglia legbefolyásosabb főurának, Warwick grófjának leányai. A mérhetetlen hatalma, ismertsége és vagyona révén az angol politikát könnyedén manipuláló Richard Neville „a királycsináló"-ként vonult be a történelembe. Fiúörököse nem lévén, lányait, Anne-t és Isabelt teszi meg politikai játszmái gyalogjainak, ám a gyalogokból csakhamar befolyásos játékosok válnak… Anne elragadó kislányként kerül IV. Edward udvarába, ahol növekvő aggodalommal és elkeseredéssel szemléli apja háborúját korábbi barátai ellen. A tizennégy évesen asszonnyá váló fiatal lány hamarosan elveszti férjét és édesapját is, míg anyja egy menedékhelyen tölti napjait, nővére pedig az ellenség házastársa. Anne számára csak egy kiút van kétségbeejtő helyzetéből: hozzámegy Richardhoz, Gloucester hercegéhez, döntéséért azonban komoly árat kell fizetnie...