Diane Haeger: A rivális

Fülszöveg: I. Ferenc francia király szemérmetlenül buja, intrikákkal teli udvarának világa egészen más, mint az a csendes, vidéki élet, melyet Diane de Poitiers a néhai férje oldalán megszokott. Az özvegy, aki még mindig fiatal és gyönyörű, visszatér az udvarba, ahol Anne d'Heilly, a király féltékeny szeretője azonnal harcba száll ellene.
Diane már-már megfutamodna a fúriaként rá támadó nő elől, amikor rátalál az egyetlen emberre, aki megvédi a kegyenccel szemben: a király második fiára, a fiatal Henrik hercegre. Barátságuk szenvedélyes szerelemmé mélyül. Henriknek az udvar politikai érdekei miatt feleségül kell vennie Medici Katalint, a pápa csúnyácska unokahúgát.

A herceg viszont kitartóan küzd Diane-ért, aki az iránta tanúsított lojalitásával a később királlyá koronázott Henrik megbízható szövetségese lesz. Hűségéért az uralkodó kastélyt ajándékoz neki. A királyi gyermekek taníttatását és gondozását is irányító asszony az udvarban olyan jelentős pozíciót ér el, hogy amikor III. Pál pápa aranyrózsát küld Medici Katalinnak ajándékba, nem feledkezik meg Poitiers hercegnőről sem, aki egy igazgyöngyökkel kirakott nyakláncot kap tőle.

Te jó ég, én nem is tudom, mikor sikerült utoljára egy könyvvel így melléfognom. Olvastam már korábban is olyan könyveket, amikből hiányzott valami vagy amikbe nem tudtam beleélni magamat és ennélfogva nem is tetszettek, de ritka az, amikor az olvasás olyan kínszenvedést jelent, mint A rivális esetében. Ráadásul nem csak rossz olvasmány volt, hanem mellette fel is idegesített, így óriási megkönnyebbülést jelentett, amikor végre befejeztem.

Eleinte nem hittem volna, hogy utálni fogom ezt a történetet, már csak azért se, mert én a fülszöveg alapján egy érdekes, izgalmas és színvonalas történelmi regényt vártam, de a végeredmény sajnos ezekkel a jelzőkkel köszönő viszonyban sincs. Azonban már a szerző stílusával akadtak problémák, ugyanis tipikusan arról a könyvről van szó, ami rengeteg felesleges részt tartalmaz. Nem érdekeltek a ruhákról és az ékszerekről szóló hosszadalmas leírások, emellett pedig többször előfordult (különösen a Diane és Henrik kapcsolatát bemutató részeknél), hogy olyan érzésem támadt, mintha ezt már olvastam volna korábban. Nos, jól éreztem, mert Diane Haeger valamiért úgy gondolta, fontos néhány dolgot több tucatszor megemlíteni, hátha az olvasó korábban képtelen volt befogadni az adott információt. A párbeszédek mesterkéltek voltak, gyakran hagyta el a szereplők száját olyan költői kijelentés, amit leginkább egy költeményben tudok elképzelni, nem egy prózai alkotásban. 

Sajnos a stílus mellett az is tortúrává tette az olvasást, hogy ez a könyv távol áll mind a történelmi regénytől, mind egy szépirodalmi igényű romantikus regénytől. Történelminek azért nem nevezném, mert sokszor éreztem azt, hogy a történelem gyakran csak díszletként szolgál, egy-két félmondatban említésre kerül a politikai helyzet, a francia udvar játszmái, de ez csak a köntös, a hangsúly a romantikus regényen van. Azonban ez a romantikus regény is leginkább egy Romana-füzetre emlékeztetett. A szereplők jellemábrázolása szegényes volt, minden tettüket a szerelemnek rendelték alá, ami finoman szólva is hihetetlenné tette az egész történetet, ráadásul az én torkomon a romantika ilyen mértékben nem tud lecsúszni. Ami pedig nagyon szúrta a szememet emellett, az volt, hogy az írónő a történelmileg ismert tényeket is alig-alig tudta beleszuszakolni a történetbe, néha nem is tudta, hogy mihez kezdjen velük, inkább csak hagyta őket a levegőben lógni.

A történetről nem is nagyon tudok mit írni, nem is volt igazán érdekes, a szereplők jelleme pedig nem volt kidolgozott. Ennek fényében nem is nagyon ajánlanám olvasásra ezt a könyvet, hacsak valaki nem rajongója a sziruposan romantikus történeteknek, illetve akkor, ha valakit mazochista hajlamokkal áldott meg az ég. Önkínzásra egyszerűen tökéletes.