Baráth Katalin: A fekete zongora

Fülszöveg: Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

A krimikkel való viszonyom még igencsak gyerekcipőben jár, de Baráth Katalin könyvéről korábban már annyi jót hallottam, hogy A fekete zongora igencsak piszkálta a fantáziámat. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, amikor egy egyetemi órán szóba került és a mű kapcsán elhangzottak a feminista és a történelmi krimik jelzőként. Mind a kettő igencsak érdekesnek hangzott, hát még a kettő együtt, így a várólistámon is előrevándorolt a történet. Nem is bántam meg az olvasást, sőt, egyszerűen imádtam a könyvet. A mű elején azonnal belecsöppentem a századelő Ókanizsájába, ahol azonnal elragadott a békebeli hangulat, azonban ez még önmagában csak egy aprócska eleme annak a zseniális történetnek, amit a szerző megalkotott.

Ami azonnal levett a lábamról, az a csodálatos főhősnőnk, Dávid Veronika alakja volt. Szeretem, amikor a főszereplő lány ennyire önálló és csak a saját feje után megy, Veront pedig pontosan ilyennek ismerhettük meg. Szintén óriási pozitívumot jelentett, hogy okos is volt és majdnem mindenre előbb jött rá, mint a nyomozásban hivatalosan is részt vevő Dujmovics kapitány vagy Vékony doktor. Kíváncsi leszek a sorozat többi részére, de már most úgy érzem, hogy Dávid Veronnak helye van a kedvenc hősnőim között. A másik, mindenképpen említésre méltó szereplő Dujmovics kapitány volt, Ókanizsa mogorva szerb rendőrkapitánya. Az ő figurája számos komikus helyzetet teremtett, miközben a bűntény részleteire akart fényt deríteni, és bár összességében nem nevezhető szimpatikus embernek, a felbukkanásának mindig megörültem, hiszen garantáltan jól szórakoztam rajta.

A krimiszál szintén remekül sikeredett. Amikor azon a bizonyos órán szóba került a könyv, ha jól emlékszem, a könyv végéről is esett szó, ennek ellenére olvasás közben mindvégig rejtély volt számomra a gyilkos személye. Arra homályosan emlékeztem, hogy mihez van köze a gyilkosságoknak, de a látszólag logikátlan halálesetek és a vers annyira összezavart, hogy fogalmam se volt, ki lehet a gyilkos. Ha jól emlékszem, a kapitánnyal együtt világosodtam meg én is. Nagyon örültem annak is, hogy nem volt kiszámítható a bűnügyi szál, így ezzel is mindvégig fenn tudta tartani a szerző az érdeklődésemet. Emellett pedig volt a könyvnek egy olyan momentuma, amikor majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mégpedig a végén. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de amikor Veron a végén meghozta a döntését azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd magával, nos, ott nagyon örültem annak, ahogyan döntött. Valójában ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy ez a sorozat nem csak arra érdemes, hogy végigolvassam, hanem jó eséllyel fog helyet kapnia  kedvenceim között.

Összességében jó kis könyvről van szó, krimirajongóknak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak is, akik egy erős és független hősnőről szeretnének olvasni.