J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Fülszöveg: Tizenkilenc ​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

Akárcsak a Legendás állatok és megfigyelésük című filmhez, ehhez a könyvhöz is meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá, azonban míg az előbbi esetében az aggályaim teljesen alaptalannak bizonyultak, addig a színdarab esetében kiderült, hogy pontosan azt kaptam,amire számítottam. Vagyis ha jobban belegondolok, mégsem, ugyanis a Harry Potter és az elátkozott gyermek minden képzeletet felülmúlóan rossz volt. Ezzel meg is szeretném ragadni az alkalmat és felszólítani minden kedves olvasómat, hogy csakis saját felelősségre olvassatok tovább! A bejegyzés a továbbiakban spoileres lesz és erős negatív kritika fogalmazódik meg benne!

Maga a cselekmény is több sebből vérzik, így először azokat a katasztrofális momentumokat veszem sorra, amik kínszenvedéssé tették az olvasást. A történet elején adott nekünk Harry és a fia, Albus, aki attól a tehertől szenved, hogy a híres-neves Harry Potter az apja. A történet ott kezdődik, ahol a Halál ereklyéi epilógusa végét ér. Albus tehát elindul a Roxfort Expresszen az iskolába és már a vonatúton megismerkedik Scorpiusszal, Draco Malfoy fiával. Ekkor következett talán az első olyan eleme a cselekménynek, amitől kedvem támadt a fejemet beleverni a falba. Amikor Albus és Rose (Hermione és Ron lánya) bemennek abba a fülkébe, ahol Scorpius ül, Rose azonnal elítéli Scorpiust a családja miatt és nem is hajlandó vele együtt megtenni az utat. Hermione lányáról van szó, könyörgöm! Hermione volt talán a Harry Potter-univerzum legempatikusabb karaktere, az egyedüli ember, aki a manójogokért harcolt. Mégis hogyan tudott felnevelni egy olyan gyereket, aki ilyen előítéletes? Ráadásul ebben a remekre sikeredett jelenetben hangzik el először az utalás arra a pletykára, miszerint Voldemortnak született egy gyereke és ez Scorpius lenne (akit Rowling úgy írt le az eredeti történet epilógusában, mint Draco szakasztott mását...persze, logikus, hogy ő lenne Voldemort fia...).

Ekkor ugrunk néhány évet, Harry pedig boldog varázsbűnüldözés közben elkoboz egy időnyerőt egy exhalálfalótól. Nem igazán fér a fejembe, hogy ez a bizonyos volt halálfaló hogyan lehet szabadlábon, no de mindegy is, térjünk át az időnyerőre. Ez nem olyan nevetséges kis szerkezet ám, amit Hermione használt a harmadik tanévben, hiszen azzal órákat lehetett csak visszamenni, de ezzel akár éveket. Harry és a mágiaügyi miniszter posztját betöltő Hermione azonban nem semmisítik meg a meglehetősen veszélyes tárgyat, amivel kapcsolatban természetesen a pletykák is szárnyra kapnak. Ekkor Amos Diggory, Cedric apja, aki az Idős Boszorkányok és Varázslók Szt. Oszvald Szeretetotthonában tengeti mindennapjait, begurul a kerekesszékében Potterékhez (ezen a ponton kezdtem azon tanakodni, hogy ez valamiféle paródia is lehet), és arra kéri Harryt, hogy menjen vissza az időbe és mentse meg a haláltól Cedricet. Harry felelősségteljes felnőtt emberként elmagyarázza Amosnek, hogy ez nagyon veszélyes lenne, de a hallgatózó Albus ezt később figyelmen kívül hagyja, majd Scorpiusszal együtt leugrik a mozgó Roxfort Expreszről, miközben a büfés boszorkány elől menekülnek (ne kérdezzétek, higgyétek el, nem akarjátok tudni) és elballagnak a már említett varázslók számára fenntartott öregek otthonába. Az Amos Diggoryval folytatott eszmecsere után úgy döntenek, hogy ők ellopják az időnyerőt, egyenesen Hermione minisztériumi irodájából. Percek alatt átjutnak a védővarázslatokon, amik mintha kifejezetten azt a célt szolgálták volna, hogy megkönnyítsék a gyerekek dolgát és boldogan mennek vissza a Trimágus Tusa idejére.

Többször is összezavarják a múltat a második próbálkozásuk pedig azt eredményezi, hogy megváltoznak a múltbeli események, Harry meghal, Voldemort pedig győztesként kerül ki a háborúból. Scorpius az alternatív világban még élő Piton segítségével helyreteszi az összegubancolódott eseményeket, majd bevallják a felnőtteknek, hogy mi történt. Ekkor ismét egy vicces jelenet következik, ahol McGalagony elkezd veszekedni Harryvel, Hermionéval és Dracóval (arra nem emlékszem, hogy Ron is ott volt-e), és azt mondja nekik, hogy fogalmuk sincs, milyen a háború. Hát, szerintem kész csoda, hogy túlélték a legutóbbit, de McGalagony biztos jobban tudja nálam. Ezek után pedig következett a történetnek az az eleme, ami nálam teljes mértékben kicsapta a biztosítékot: Voldemortnak van egy lánya. Igen, a Sötét Nagyúr a Halál ereklyéi eseményei alatt, egy kis kikapcsolódás gyanánt, miközben Harryt és a bodzapálcát hajkurászta, gyereket nemzett Bellatrix Lestrange-nek és a lányuk a roxforti csata évében született. Ez pedig egész egyszerűen nevetséges. Voldemort, aki nem tudott szeretni, tulajdonképpen semmi emberi nem volt benne, személyes véleményem szerint frigid lehetett, már hogyan ejtett volna teherbe egy férjes asszonyt? Jó, persze, értem én, hogy Rodolphusnak a saját érdekében nem volt ajánlatos akár egy rossz szót is szólnia, na de könyörgöm, mégis mi ez? És Draco hogyan nem vette észre, hogy a nagynénje, aki akkoriban náluk lakott, szült egy gyereket?

Azonban ezt a szerencsétlen történetet nem csak a cselekménye teszi minősíthetetlenül rosszá, hanem a stílus is, amiben íródott. Gyermeteg, bugyuta és nevetséges mondatok tarkítják ezt a "remekművet", ami egy fanfictionben még talán elmenne, de nem egy könyv formában kiadott írásban. Azonban ha rajongói írásként tekintek rá, akkor is azt kell mondanom, hogy rá kellene tenni az AU (alternatív univerzum) és az OOC (a karakterek jelleme eltér az eredetitől) jelzőket figyelmeztetés gyanánt.

Azért választottam ezeket a képeket, mert tökéletesen kifejezik
az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban

Őszintén szólva, az a legszörnyűbb az egészben, hogy az interneten ennél sokkal színvonalasabb fanfictionök vannak, amik inkább megérnék a kiadást, mint ez az izé. A szereplők jelleme borzalmas, Harry cseppet sem hasonlít arra a fiúra, akit megismertünk az eredeti történetben, Ron úgy viselkedik, mint egy agyatlan idióta, Draco rettenetesen nyálas, Hermione pedig komolytalan. Összességében annyit tudok mondani, hogy nem vagyok hajlandó ezt a részt folytatásként elfogadni, nem értem, hogy Rowling miért adta ehhez a nevét és nem is vagyok hajlandó több szót fecsérelni az értékelésére. Remélem, mindenkit sikerült lebeszélnem az olvasásról, higgyétek el, nem éri meg.

Alice Hoffman: Galambok őrizői

Fülszöveg: Az ​időszámításunk szerinti hetvenedik évben kilencszáz zsidónak hónapokig sikerült feltartóztatnia a római seregeket a júdeai sivatagban, Masadában. Az ókori történész, Josephus Flavius szerint két nő és öt gyerek élte túl a rómaiak mészárlását. Ez a történelmi esemény adja a hátterét négy különleges, érzékeny nő lenyűgöző történetének, akik mind más úton érkeztek Masadába. Yael édesanyja szülés közben életét vesztette, amit az apja soha nem tudott megbocsátani. Revka, a néhai pék felesége végignézte, ahogy a római katonák brutálisan meggyilkolják a lányát, ráhagyva unokáit, akik a szörnyűségek hatására megnémultak. Aziza egy harcos lánya, akit fiúként neveltek fel, rettenthetetlen lovas és ügyes mesterlövész. Shirah az ősi mágia és gyógyítás mestere, hátborzongatóan éles elméjű, erős asszony.

Miközben a rómaiak egyre közelebb érnek, négy rendkívüli, bátor nő élete kereszteződik az ostrom kétségbeesett napjaiban. Valamennyien galambtartók és valamennyien titoktartók – kik ők, honnan jöttek, ki nemzette őket és kiket szerettek.

Alice Hoffmantól korábban már olvastam A tizenharmadik boszorkányt, de az a könyv nem igazán nyerte el a tetszésemet. Lassan haladtam vele, szenvedtem az olvasással, a téma sem igazán kötött le, így érthető módon távolságtartással kezeltem a többi művét. A Galambok őrizői mindig megmozgatta a fantáziámat, de éppen emiatt a korábbi élmény miatt féltem az elolvasásától. Aztán egy internetes vásárlás alkalmával húgom véletlenül beletette a kosárba és elküldte a rendelést, így mégis hozzám került a könyv és most, az olvasás befejeztével azt mondom, hatalmas szerencsém volt, hogy véletlenül megrendelte nekem, ugyanis egy remek könyvet hagytam volna ki.

A fülszövegben említett négy nő történetét négy szemszögből láthatjuk, mindegyikük a saját történetét meséli el, miközben zajlik Masada ostroma. Mind a négy nő erős személyiség volt, mindegyiküknek egyszerre volt megrázó és szép a története. Először Yael elbeszélését ismerhetjük meg, akit eleinte nem igazán tudtam megkedvelni. Valami oknál fogva távol állt tőlem a lány személyisége, annak ellenére, hogy nagyon sajnáltam mindazok miatt, amiket át kellett élnie. Talán mire sikerült másképp viszonyulnom hozzá, akkor váltottunk elbeszélőt és következett Revka története. Az ő életéről ismét teljesen más élmény volt olvasni, mint Yaeléről. Revka már nem fiatal lány, mint Yael, hanem egy idősebb nő, akinek a római katonák kegyetlensége egyszer már megváltoztatta az életét. Bár mindketten erős személyiségek voltak, Yael inkább dacosan szemlélte a történéseket, míg Revka ha nem is törődött bele a sorsába, de elfogadta azt.

Ezek után következett a két kedvenc történetem, Azizáé és az anyjáé, Shirahé. Aziza egy harcos volt, akinek ettől igazán különlegessé vált a története. Ezt a részt azért is szerettem annyira olvasni, mert annyira eltért a korábban megismert nők életútjától és Aziza elbeszélése kapcsán egy teljesen más szemszögből láthatjuk az eseményeket. Legutolsóként Shirah életútját olvashattuk és az ő meséjéből ismerhettük meg Masada végnapjait is. Bár az egész könyvet áthatotta egy csipetnyi mágia, azonban a varázslat Shirah elbeszélésében teljesedett ki igazán, hiszen ő maga is varázslónő volt. Számomra talán ez a részlet volt a leginkább lenyűgöző és az igazán különleges, éppen ettől a mágiától. Ami miatt pedig külön elismerést érdemel az írónő, az nem más, mint hogy milyen aprólékosan és pontosan építette bele a történetbe a zsidó kultúra elemeit. A könyv minden egyes során átütött, hogy a szerző valóban ismeri ezt a kultúrát, tisztában van vele, hogy miről ír, ez pedig csak növelni tudta  a könyv értékét. 

Stílusát tekintve is egy remek alkotásról van szó, bár azt olvasás előtt jobb, ha mindenki tudatosítja magában, hogy nem egy gyorsan olvasható könyvről van szó. Lassan hömpölyög a történet, rengeteg visszaemlékezést láthatunk és volt, hogy oldalakon keresztül nem történt semmi. Ehhez a stílushoz szükséges a megfelelő hangulat is persze, de a lassú történetvezetésért is kárpótol az a hangulat, ami a regényt áthatja.  Összességében azt mondhatom, hogy Alice Hoffman maradandót alkotott és ezek után sokkal bátrabban fogok a könyveihez nyúlni.

A Szépség és a Szörnyeteg Book Tag

 A napokban találtam rá erre a tagre, ami annyira megtetszett, hogy le is fordítottam. Remélem, nektek is tetszeni fog :)

Hol volt, hol nem volt - Egy népszerű téma, aminek az olvasását sosem fogod megunni

Tágabb értelemben ide tudnám sorolni mindazokat a könyveket, amelyek egy történelmi eseményt vagy korszakot női szemszögből mutatnak be. Ha ezen belül is le kellene szűkítenem a kört, akkor a VIII. Henrik feleségeiről szóló könyvekkel válaszolnék.

Belle - Egy könyv, aminek éppen olyan szép a borítója, mint a tartalma

Anita Amirrezvani könyvét, A virágok vérét már kétszer is olvastam és mindkét alkalommal elvarázsolt a történet és a borító is egyszerűen gyönyörűséges.

Szörnyeteg - Egy könyv, amitől nem vártál sokat, de végül mégis lenyűgözött

Alice Hoffmantól ilyen volt a Galambok őrizői. Egyenesen féltem a könyvtől, ugyanis a szerzőtől már korábban olvastam A tizenharmadik boszorkányt, ami számomra csak egy kínkeserves, hosszadalmas szenvedés volt, ellenben a Galambok őrizői azonnal levett a lábamról.

Gaston - Egy könyv, amit mindenki szeret, de te nem

Sokáig nézegettem az olvasmánylistámat, hogy megtaláljam erre a kérdésre a választ, míg arra jutottam, hogy Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című könyvével kapcsolatban érzek így. A legtöbben nagyon szerették, én ellenben nem találtam sem különösebben érdekesnek vagy izgalmasnak és a szívembe sem tudta igazán belopni magát a könyv.

Lefou - Egy könyv, amiben egy mellékszereplőt jobban szerettél, mint a főszereplőt

Jennifer McVeigh Afrrikai akác című könyvének olvasása során egyszerűen gyűlöltem a főszereplőt. Frances egy önző, nyafka teremtés volt és emlékszem, hogy az általa annyira megvetett férjét, Edwint sokkal jobban megkedveltem.

Mrs. Potts, Chip, Lumiére és Cogsworth - Egy könyv, ami átsegített egy nehéz időszakon vagy amiből tényleg tanultál valamit

Hát, nem nagyon jut eszembe semmi más, csak az, hogy a Harry Potter sorozatból több életigazságot is megtanultam tizenévesként, így ezt tartom a leginkább ideillő válasznak.

Őrá vártunk rég - Egy könyv, ami eleinte nem tetszett, de később megbékéltél vele

A Monte Cristo grófja él ehhez hasonlóként az emlékeimben. Eleinte szenvedtem vele, untam is, majd egy ponton ez az érzés teljesen ellentétessé fordult és annyira izgalmassá vált a könyv, hogy le sem tudtam tenni.

Gyere hát - Egy szereplő, akit meghívnál magadhoz vacsorára

Sokat törtem a fejemet ezen a válaszon, míg több ilyen szereplőt is találtam. Szívesem meghívnám Hermionét a Harry Potterből, illetve Milit, Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című sorozatának kotnyeles hősnőjét.

James Dashner: Az Útvesztő

Fülszöveg: Thomas ​egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. Aztán egyszer csak minden megváltozik, amikor megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

Ismét egy olyan könyvvel volt dolgom, aminek az elolvasását hosszú idők óta tologattam magam előtt, a húgom pedig folyamatosan rágta a fülemet, hogy olvassam el. Miután befejeztem az Iszonyt, napokig nem tudtam szabadulni a könyv hangulatától és valami olyan olvasmánya volt szükségem, ami eltereli a figyelmemet. Így esett Az Útvesztőre a választásom. Meg kell mondanom, tartottam tőle, hiszen egy nagyon felkapott könyvről van szó és tapasztalataim alapján ezek vagy tényleg nagyon jók vagy hatalmas csalódást okoznak. Az Útvesztő szerencsére az előbbi kategóriába esett, így nem kellett megbánnom az elolvasását és most izgatottan várom, hogy belekezdhessek a második részbe.

A történetet mindvégig Thomas szemszögéből követjük végig, így az elején én is olyan értetlenkedéssel és kíváncsisággal szemléltem az eseményeket, ahogyan a fiú tette. Az, hogy Thomas nem emlékszik semmire, zseniális húzás volt James Dashnertől, hiszen ahogy Thomas tetteinek a mozgatórugója az a vágy volt, hogy megtudja, hová került és miért, és így mindvégig együtt haladtunk a cselekménnyel. Ha Thomasban felmerült egy kérdés, akkor bennem is, ha rájött valamire, én is vele együtt jöttem rá és pontosan ugyanannyit értettünk a történésekből. A többi fiúból is csak annyit láthatunk, amennyit a főszereplőnk lát, így egyiküket sem tudjuk igazán megismerni. A hangsúly erősen Teresán van, aki nem sokkal Thomas után jelenik meg a Tisztáson. Ő az a szereplő, akit nem igazán tudtam hova tenni. Nem mondom, hogy utáltam, de volt benne valami különös, egyfajta rejtély vette körül, amivel még nem igazán tudok mit kezdeni. 

A történet igazán sodró erejű, csak kapkodtam a fejemet attól, amilyen gyorsasággal bekövetkeztek az események. Feszültségből sem volt hiány, a végén nagyon izgultam, hogy a szereplőknek sikerül-e megfejteniük az Útvesztő titkát. Eközben előrevetítette a szerző a következő kötet eseményeit is, hiszen hiába derült fény arra, hogy hol lehetett kijutni az Útvesztőből, ezzel nem oldódott meg a rejtély és kaptunk sok más nyitva hagyott kérdést is. Kíváncsian várom a következő részeket, hogy miként fog tovább haladni a történet, bár bevallom, disztópia lévén, egy kissé félek is tőle, hiszen a hasonló történetek gyakran érnek fájdalmasan véget.

Ami miatt pedig még megérdemli James Dashner az elismerést, az a megteremtett világ. Nos, kezdődött ez azzal, hogy az Útvesztő működése remekül ki van dolgozva, az is, ahogy a fiúk egy bizonyos pontig tisztában vannak azzal, hogy mi történik velük, de a Siratók egyszerűen mindent vittek. Ezek a lények egyszerűen rettenetesek voltak, nem is tudom, mikor találkoztam utoljára hasonlókkal. A történet tényleg jól van kidolgozva, mentes minden logikai bakitól, ellenben tele van válaszra váró kérdésekkel. Engem teljesen megvett magának. 

Összességében azt kell mondanom, hogy egy olyan könyvről van szó, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani mindenkinek. Remek disztópiáról van szó, ami egy percig sem lesz unalmas soha és aminek az elolvasását tényleg nem lehet megbánni.

Németh László: Iszony

Ismét egy olyan könyvet olvastam, amire már régen kíváncsi voltam, de csak tologattam magam előtt az olvasását. Őszintén szólva, tartottam tőle, hogy nehéz olvasmány lesz és megviselne a történet. Nos, nem is tévedtem, mindkét sejtésem valóra vált, mindamellett azonban csodálatos élményt jelentett az olvasás és egy cseppet sem bántam meg, hogy végre belevágtam a könyvbe. Eleinte megszenvedtem a mű stílusával is. Az első száz oldal olvasása nehézkesen és elképesztően lassan ment, nem tudtam megszokni Németh László stílusát, alig haladtam a könyvvel. Később sikerült ehhez hozzászoknom és ezután sokkal élvezhetőbbé is vált maga a történet.

Amikor bekapcsolódunk a történésekbe, azonnal megismerjük Nellit és hamarosan felbukkan Sanyi is, aki a lánynak udvarol, aki az első pillanattól fogva ódzkodik tőle. Így kettőjük kapcsolatának minden rezdülését nyomon követhetjük. Pontosan bepillantást nyerhetünk abba, hogy mi vitte rá Nellit, hogy igent mondjon Sanyinak, hogyan éltek együtt és mi vezetett kettejük tragédiájához. Az eseményeket mindvégig Nelli szemszögéből követhetjük nyomon, aminek kapcsán én egyszerűen csak bámultam, hogy Németh László milyen aprólékosan és tökéletesen ábrázolt egy olyan nőt, akinek az érzéseit a legtöbb ember csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudja megérteni.

Olvasgattam mások véleményét is és nagyon elszomorított, hogy sokan azt írták, hogy nem tudták megérteni Nellit vagy egyenesen őrültnek vagy éppen rossz embernek tartották. Szerintem egyik sem igaz rá, egyszerűen csak más volt, mint az átlag és sajnos nem volt számára hely ebben a világban. Számomra az Iszony leginkább azt mutatta meg, hogy milyen következményekkel járhat, ha valaki jobb meggyőződése ellenére, társadalmi nyomásra hoz meg egy fontos döntést. A könyv remek lélekrajzot jelenít meg, Nelli minden gondolatát, minden érzését megismerjük. Engem ezek az érzések teljesen magukba szippantottak és nagyon fájt a szívem Nelliért. Sanyi alapjában véve nem volt rossz ember, de cseppet sem illett Nellihez, nem tudta és nem is próbálta megérteni a feleségét. És bár tisztában vagyok vele, hogy Sanyit nem a rossz szándék vezérelte, nem tudtam együttérezni vele. Mindig csak a saját igényeit tartotta szem előtt, a legtöbbször önző gyerek módjára viselkedett, Nelli pedig Sanyi természetének az áldozata lett. 

Összességében azt tudom mondani, hogy mindenképpen megéri elolvasni ezt a könyvet. Szívszorító és fájdalmas, de maradandó élmény is egyben. Ezt a történetet szerintem mindenkinek meg kellene ismernie, hiszen nem Nellivel volt a baj, hanem azzal a világgal, ami belekényszerítette abba a helyzetbe és abba a szerepbe, amitől irtózott. És bár nem szoktam az olvasmányaimból idézeteket kiragadni, ezt a bejegyzést most Németh László leginkább ideillő és nagyon is igaz gondolatával zárom: "Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.".

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó

Fülszöveg: A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Akik olvasták a sorozat korábbi részeiről írt értékeléseimet, azokat valószínűleg nem éri meglepetésként, hogy tűkön ülve vártam, hogy megérkezzen Ambrózy báró és Mili kalandjainak a folytatása. Az Ármány és kézfogó pedig végre-valahára hozzám is megérkezett, így azonnal belekezdhettem az olvasásba. Mindenekelőtt azt kell leszögeznem, hogy Böszörményi Gyula ezúttal sem okozott csalódást, ismét olyan remek olvasmányt tarthattam a kezemben, mint a legutóbbi alkalommal, így az olvasás ideje sem azért nyúlt hosszúra, mert nem volt jó a könyv, hanem mert nekem nem volt időm. Talán ez a kötet annyiban különbözött a többitől, hogy mivel 700 oldalra rúgott, így nem volt minden része ugyanolyan izgalmas.

Pilisy Róza

Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy ismét a régi, jól ismert szereplőket köszönthettük a lapokon, akik korábban a szívemhez nőttek. A szerző egyik hatalmas érdeme, hogy mindegyik regényalak egyaránt szerethető, mindegyikükről ugyanolyan szívesen olvastam (kivéve talán Matolcsyról..). Az újonnan felbukkanó szereplők közül Krúdy és Pilisy Róza szerepeltetése is nagyon jó ötlet volt, én nagyon örültem neki, hogy ismét belekerültek valóban élt személyek is, de ezen a téren a hatalmas kedvencem valójában Mück Mári volt. Komolyan mondom, neki nem volt olyan jelenete, amin ne vigyorogtam volna és remélem, hogy a sorozat következő részében is gyakran felbukkanó szereplő lesz.

A történetet leginkább Mili szeleburdi akciói vitték előre és tették izgalmassá, miközben a báró Emma elrablói után nyomozott. A leányrablás rejtélyére fény derült a történet végén, azonban Richárd múltját még mindig homály fedi. Na és persze, a történet vége...Ez...ez valami hihetetlen...ezt nem hiszem el...Hát hogy érhet így véget a könyv?! Hogy?!... Remélem, hogy a következő rész nem ad okot a hangos sikításra és a báró is okosan fog viselkedni... Visszatérve a könyv cselekményéhez azt tudom mondani, hogy szokás szerint fordulatos és izgalmas nyomozásnak néztünk elébe , így a történet valóban nem okozott csalódást. Pilisy Róza személyéhez visszatérve pedig azt is meg kell említenem, hogy remek ötlet volt a bordély kiválasztása helyszínként. Ötletes fordulat volt, erre egy cseppet sem számítottam.

Összességében mit tudok mondani az Ármány és kézfogóról? Fordulatos, izgalmas, valójában pontosan olyan olvasmány, amit a sorozat rajongójaként vártam. A következő rész megjelenéséig pedig próbálok türelmesen várni és határozottan reménykedni abban, hogy a báró döntése miatt nem lesz kedvem kiugrani az ablakon.

Harry Potter-kiegészítő kötetek

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

Bár már számtalanszor olvastam végig a teljes Harry Potter sorozatot, a kiegészítő kötetek egészen eddig kimaradtak az életemből. Ez alkalommal feltett szándékom volt pótolni ezt a hiányosságot, így került a kezembe mind a három könyvecske.

Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élveztem A kviddics évszázadait. Bevallom őszintén, eleinte tartottam tőle, hiszen eddig sosem sikerült egy sportról szóló könyvön átverekednem magam, de esetünkben még élveztem is a kis kötetet. Az elején azonnal megmosolyogtatott Madam Cvikker figyelmeztetése és a varázsvilág hírességeinek ajánlója a könyvről (khmm..Lockhart). Leginkább azokat a részek tetszettek, ahol a szerző a kviddics kialakulásának a folyamatát és a játék fejlődését mutatta be, illetve ahol arról írt, hogy ehhez a játékhoz hogyan viszonyulnak a világ többi részén.

Összességében azt mondhatom, hogy remek kiegészítés a sorozathoz, egy kicsi pluszt is ad a varázsvilág érzéséhez, egyszer mindenképpen megéri elolvasni.

 

Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük

A kviddics évszázadaival ellentétben sajnos ez a könyv csalódás volt. Meglehetősen szárazra és tankönyvízűre sikeredett. Nem volt benne más, csak a rengeteg leírás a különböző varázslényekről, amik nem voltak valami érdekesek. Esetleg azokat élveztem jobban, ahol a lény nevéhez hozzá tudtam kötni a kinézetét is, de sajnos erre csak az esetek nagyon kis hányadában került sor.

Igaz, Göthe életrajza láttán felcsillant a szemem, de ez is csak a könyvből készült filmnek tudható be. Valójában a kötet legnagyobb erősségét a belefirkálások jelentették. Az elején öröm volt olvasni azt a kis szócsatát, amit Ron és Hermione vívtak -Harry könyvében. Ron kommentárjai pedig mindvégig feldobták a kis könyvet, sőt, valójában őszintén sajnáltam, hogy nem írt bele ennél több alkalommal.

Bogar bárd meséi

Talán a három kötet közül ez érdekelt a leginkább. Alig vártam, hogy megismerjem a varázsvilág leghíresebb meséit, amik közül ötöt tartalmaz ez a kis könyv. Nekem mind az öt nagyon tetszett, mindnek megvolt a maga kedves tanulsága is. Dumbledore jegyzetei is remekül kiegészítették a meséket, jó volt a varázslószemszögből történő elemzésüket is elolvasni. Ezek is segítettek abban, hogy teljes mértékben beleilleszkedjenek a korábban megismert világba a történetek. A mesék közül nekem talán A mágus szőrös szíve tetszett a legjobban. Míg a többi történet kedves, aranyos gyerekmese volt, ez már keményebb alaphangot ütött meg. Összességében azt mondhatom, hogy nekem a három kiegészítő kötet közül nekem ez tetszett leginkább és bárkinek tudom ajánlani az elolvasását.

A Harry Potter sokadik újraolvasása

Hihetetlen, de a mai napig jól emlékszem arra, amikor először kezembe vettem a Harry Potter sorozatot. 11 éves voltam, rettenetesen unatkoztam a téli szünetben, de már akkor is imádtam olvasni. Nem találtam semmi olvasnivalót, Anyu pedig a széria első négy részét adta a kezembe. Sajnos a Főnix Rendje megjelenésére akkor még várni kellett, de a szünet során kétszer is végigolvastam a már meglévő köteteket, utána pedig tűkön ülve vártam a folytatásokat. Mire pedig a Halál ereklyéit is kiadták magyarul, a korábbi részeken már legalább tízszer átrágtam magam. 15-16 éves koromig körülbelül negyedévente újraolvastam a sorozatot, azonban utána megváltoztak az olvasási szokásaim, más típusú könyveket is a kezembe vettem, a Harry Potter pedig valahogy háttérbe szorult. Természetesen a rajongásom sosem múlt el, de nem éreztem szükségét annak, hogy ismét belevessem magam Harry világába.

Akkor kezdtem azt érezni, hogy érik az újraolvasás, amikor megnéztem a moziban a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet. Bár szkeptikusan álltam a filmhez, de az első 5 perc után levett a lábamról, a végén pedig egyszerűen nem is értettem, hogy mégis miként bírtam ki eddig a varázsvilág nélkül. Téli szünetben neki is álltam a sokadik újraolvasásnak, ami abból a szempontból is különleges volt, hogy a mostani alkalommal teljesen más szemmel néztem a történetet. Néhány dolog arcul csapott a jelenlegi olvasás során, azonban ezeknek az oka leginkább abban keresendő, hogy én is idősebb lettem a legutóbbi olvasás óta. Például azt eddig is tudtam, hogy Harry szülei 21 éves korukban haltak meg, de csak most jutott el ténylegesen a tudatomig, hogy mennyire fiatalok voltak. Ugyanez a helyzet áll fenn Sirius és Lupin kapcsán is. Most először tekintettem rájuk úgy olvasás közben, hogy tulajdonképpen ők is fiatalok voltak (bár szerintem ebben a kérdésben az is zavaró tényező, hogy a filmekben az őket alakító színészek sokkal idősebbek voltak a könyvbeli koruknál...).

Sokszor hallom a rajongóktól, hogy a kedvenc részük az Azkabani fogoly. Ezt a véleményt én is teljes mértékben osztom. Sirius és Lupin felbukkannak, illetve Harry szüleiről is végre megtudunk dolgokat, ezek pedig mind ennek a kötetnek a javára billentik a mérleget. A legkevésbé kedvelt rész az én szememben pedig a Tűz Serlege maradt, aminek igen egyszerű oka van. Ekkor jön el az a perc, amikor az addigi vidám, gyerekeknek szóló történetből áttérünk egy sokkalta sötétebb világba, ami utána sokáig fájdalmas marad. Számomra a Tűz Serlege-beli temetői jelenet jelenti minden rossz kezdetét.

Míg a kedvenc kötetemet meg tudtam nevezni, addig a kedvenc szereplőmet már sokkal nehezebb lenne kiválasztani, hiszen nagyon szerettem Siriust, Lupint, Hermionét és az ikreket is. Furcsa módon alig találkoztam olyan emberrel a hét könyv során, akit valami miatt ne lehetett volna megkedvelni, hacsak nem számítjuk a széria legelvetemültebb gonoszait, bár közülük is vannak néhányan, akiket képtelen vagyok gyűlölni. Azonban ehhez a témához kapcsolódik az a gondolatom is, amivel szembemegyek a legtöbb rajongó véleményével a Piton körüli nagy felhajtás kapcsán. El kell ismernem, tényleg remek húzás volt Rowling részéről, hogy csak Piton halála után tudtuk meg, hogy kinek az oldalán állt és hogy segített Harrynek, de ez nem tudja feledtetni velem a korábbi évekbeli viselkedését. Hiába halt meg hősként, én nem tudom neki megbocsátani, hogy Harryt az apja miatt piszkálta, hogy Neville-t minden adandó alkalommal megalázta, hogy milyen nyilvánvalóan kivételezett a mardekárosokkal és hogy Siriust képes lett volna azért visszaküldeni a dementorokhoz, hogy bosszút álljon egy olyan dolgon, ami 16 éves korukban történt. Számomra ezek az apróságok jobban meghatározzák Piton jellemét, mint a Lily iránti érzései és én ezek miatt sosem fogok úgy tekinteni rá, mint a sorozat egyik titkos, meg nem értett hősére. Valójában ezekről a jelzőkről nekem mindig a méltatlanul mellőzött Regulus Black jut eszembe, aki szerintem a maga módján nagyobb hőstettet hajtott végre, mint Piton és míg Regulusról el tudom hinni, hogy jó ember volt (hiszen kedves volt Siporral és ahelyett, hogy a manóval itatta volna meg a bájitalt, ő maga itta meg), addig Piton rendszeresen visszaélt a hatalmával, amit tanárként kapott.

A rajongók között az a kérdés is gyakran felmerül, hogy ki melyik házba kerülne, ha a Roxfortban lennénk. Nos, a tesztek eredményeként leggyakrabban a Hollóhát és a Mardekár jön ki, a Pottermore is beosztott már mindkettőbe. Az teljesen biztos, hogy Hugrabugos nem lennék és a Griffendélt sem érzem magamhoz közel. A négyből számomra a legszimpatikusabb a Mardekár. A Hollóhát sem lehet rossz, de szerintem a Mardekár sokkal lazább lenne és a hollóhátasok tanulás iránti szeretete nekem időnként egy picit sok volt. 

Nem is tudom, mit írhatnék még a sorozat kapcsán. Elemezgetni nem akarom, hiszen akár száz bejegyzést is kitenne és a történetet se lenne sok értelme bemutatni, hiszen a legtöbb ember valamilyen úton-módon már biztosan megismerkedett Harry világával. Jó volt ismét újraolvasni a történetet, visszaadta azokat a tíz-kilenc évvel ezelőtti napoknak az érzését, amikor csak úgy faltam a Harry Pottert. A történet pedig pontosan olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mint akkoriban. Benne volt az öröm, hogy ismét a varázsvilágban járok, együtt örültem a szereplőkkel, amikor valami jó történt, majd együtt szomorkodtam velük, a történet befejeztével pedig bennem maradt az öröm, hogy átélhettem Harrryékkel ezt a csodát és a fájdalom, hogy el kell hagynom ezt a világot és hogy nem minden szereplő számára ért boldog véget a történet.

Classic Book Tag

Sajnos az utóbbi időben nem tudtam rendszeresen bejegyzésekkel készülni, de most reményeim szerint sikerül visszatérni a normális kerékvágásba. Addig is ezt a taget hozom, amit Lonette blogján találtam. Az ő válaszait itt olvashatjátok el.

Egy felkapott klasszikus, amit nem kedveltél

Jane Austentől a Büszkeség és balítélet volt ilyen. Nem volt rossz könyv, de nem varázsolt el igazán és nem értettem, miért ennyire népszerű. Nehezen haladtam vele, nem is kötött le igazán és emiatt nem fért a fejembe, hogy mitől az egyik legolvasottabb klasszikus.

A kedvenc időszakod, amiről olvastál

Egyértelműen a XIX. század, a legtöbb kedvencem is ebben a korban játszódik. 

A kedvenc tündérmeséd

A Szépség és a Szörnyeteg az örök kedvencem, több okból is. Először is, olvasást szerető, intelligens hősnőnk van, nem egy magatehetetlen, megmentésre váró lány, másrészt számomra mindig is szívet melengető volt az az eleme, miszerint a lány képes a külső mögé látni és a belső értékekre koncentrálni.

Az a klasszikus, amit kínos, hogy nem olvastál

Most semmi ilyesmi nem jut eszembe. Meglehetősen sok klasszikust olvastam, így nem tudok egy olyat sem megnevezni, ami kimaradt volna az életemből és emiatt kínosan kellene éreznem magam.

Top 5 klasszikus, amit el szeretnél olvasni

Régóta tervezem elolvasni Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket, illetve Thomas Hardytól az Egy tiszta nőt. Két viktoriánus regény is van, ami sajnálatos módon kimaradt, az egyik Anne Brontë könyve, a Wildfell asszonya, a másik Jane Austentól az Értelem és érzelem. Németh László Iszony című regénye is érdekesnek tűnik, így az elolvasása is igencsak esedékes.

Kedvenc modern könyved/sorozatod, ami egy klasszikus alapján íródott

Danielle Paige könyve, a Dorothynak meg kell halnia kissé véres, kissé elborult ötlet volt, de nekem épp emiatt tetszett nagyon.

Kedvenc klasszikus adaptációd

Kifejezetten nincs kedvencem, de a Háború és béke legutóbbi, BBC-s feldolgozását nagyon szerettem. Egy teljes bejegyzést szenteltem a sorozatnak, amit ide kattintva el is érhettek.

Legkevésbé kedvelt klasszikus adaptációd

A nyomorultaknak már több feldolgozását is láttam, de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Akármelyik változatra is gondolok, mindig elvesztek azok a részek, amiket a könyvben szerettem vagy amik éppenséggel hatással voltak rám.

Kedvenc klasszikus kiadásaid, amit mindenképp meg szeretnél szerezni

Ilyet nem tudok mondani, én inkább a régi kiadásokat szeretem. Eszméletlenül szépek szoktak lenni, jó érzés őket lapozgatni és van egy bizonyos hangulatuk. A kedvencem A Világirodalom Remekei sorozat, leggyakrabban ezek a könyvek kerülnek a kezembe.

Egy kevésbé felkapott klasszikus, amit mindenkinek ajánlanál

Nem igazán tudom, hogy melyik klasszikus számít felkapottnak és melyik nem, de nekem több olyan kedvencem is van, amit mindenkinek ajánlanék. Ilyen Emily Brontëtól az Üvöltő szelek, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés, illetve Victor Hugótól A nyomorultak.