A Harry Potter sokadik újraolvasása

Hihetetlen, de a mai napig jól emlékszem arra, amikor először kezembe vettem a Harry Potter sorozatot. 11 éves voltam, rettenetesen unatkoztam a téli szünetben, de már akkor is imádtam olvasni. Nem találtam semmi olvasnivalót, Anyu pedig a széria első négy részét adta a kezembe. Sajnos a Főnix Rendje megjelenésére akkor még várni kellett, de a szünet során kétszer is végigolvastam a már meglévő köteteket, utána pedig tűkön ülve vártam a folytatásokat. Mire pedig a Halál ereklyéit is kiadták magyarul, a korábbi részeken már legalább tízszer átrágtam magam. 15-16 éves koromig körülbelül negyedévente újraolvastam a sorozatot, azonban utána megváltoztak az olvasási szokásaim, más típusú könyveket is a kezembe vettem, a Harry Potter pedig valahogy háttérbe szorult. Természetesen a rajongásom sosem múlt el, de nem éreztem szükségét annak, hogy ismét belevessem magam Harry világába.

Akkor kezdtem azt érezni, hogy érik az újraolvasás, amikor megnéztem a moziban a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet. Bár szkeptikusan álltam a filmhez, de az első 5 perc után levett a lábamról, a végén pedig egyszerűen nem is értettem, hogy mégis miként bírtam ki eddig a varázsvilág nélkül. Téli szünetben neki is álltam a sokadik újraolvasásnak, ami abból a szempontból is különleges volt, hogy a mostani alkalommal teljesen más szemmel néztem a történetet. Néhány dolog arcul csapott a jelenlegi olvasás során, azonban ezeknek az oka leginkább abban keresendő, hogy én is idősebb lettem a legutóbbi olvasás óta. Például azt eddig is tudtam, hogy Harry szülei 21 éves korukban haltak meg, de csak most jutott el ténylegesen a tudatomig, hogy mennyire fiatalok voltak. Ugyanez a helyzet áll fenn Sirius és Lupin kapcsán is. Most először tekintettem rájuk úgy olvasás közben, hogy tulajdonképpen ők is fiatalok voltak (bár szerintem ebben a kérdésben az is zavaró tényező, hogy a filmekben az őket alakító színészek sokkal idősebbek voltak a könyvbeli koruknál...).

Sokszor hallom a rajongóktól, hogy a kedvenc részük az Azkabani fogoly. Ezt a véleményt én is teljes mértékben osztom. Sirius és Lupin felbukkannak, illetve Harry szüleiről is végre megtudunk dolgokat, ezek pedig mind ennek a kötetnek a javára billentik a mérleget. A legkevésbé kedvelt rész az én szememben pedig a Tűz Serlege maradt, aminek igen egyszerű oka van. Ekkor jön el az a perc, amikor az addigi vidám, gyerekeknek szóló történetből áttérünk egy sokkalta sötétebb világba, ami utána sokáig fájdalmas marad. Számomra a Tűz Serlege-beli temetői jelenet jelenti minden rossz kezdetét.

Míg a kedvenc kötetemet meg tudtam nevezni, addig a kedvenc szereplőmet már sokkal nehezebb lenne kiválasztani, hiszen nagyon szerettem Siriust, Lupint, Hermionét és az ikreket is. Furcsa módon alig találkoztam olyan emberrel a hét könyv során, akit valami miatt ne lehetett volna megkedvelni, hacsak nem számítjuk a széria legelvetemültebb gonoszait, bár közülük is vannak néhányan, akiket képtelen vagyok gyűlölni. Azonban ehhez a témához kapcsolódik az a gondolatom is, amivel szembemegyek a legtöbb rajongó véleményével a Piton körüli nagy felhajtás kapcsán. El kell ismernem, tényleg remek húzás volt Rowling részéről, hogy csak Piton halála után tudtuk meg, hogy kinek az oldalán állt és hogy segített Harrynek, de ez nem tudja feledtetni velem a korábbi évekbeli viselkedését. Hiába halt meg hősként, én nem tudom neki megbocsátani, hogy Harryt az apja miatt piszkálta, hogy Neville-t minden adandó alkalommal megalázta, hogy milyen nyilvánvalóan kivételezett a mardekárosokkal és hogy Siriust képes lett volna azért visszaküldeni a dementorokhoz, hogy bosszút álljon egy olyan dolgon, ami 16 éves korukban történt. Számomra ezek az apróságok jobban meghatározzák Piton jellemét, mint a Lily iránti érzései és én ezek miatt sosem fogok úgy tekinteni rá, mint a sorozat egyik titkos, meg nem értett hősére. Valójában ezekről a jelzőkről nekem mindig a méltatlanul mellőzött Regulus Black jut eszembe, aki szerintem a maga módján nagyobb hőstettet hajtott végre, mint Piton és míg Regulusról el tudom hinni, hogy jó ember volt (hiszen kedves volt Siporral és ahelyett, hogy a manóval itatta volna meg a bájitalt, ő maga itta meg), addig Piton rendszeresen visszaélt a hatalmával, amit tanárként kapott.

A rajongók között az a kérdés is gyakran felmerül, hogy ki melyik házba kerülne, ha a Roxfortban lennénk. Nos, a tesztek eredményeként leggyakrabban a Hollóhát és a Mardekár jön ki, a Pottermore is beosztott már mindkettőbe. Az teljesen biztos, hogy Hugrabugos nem lennék és a Griffendélt sem érzem magamhoz közel. A négyből számomra a legszimpatikusabb a Mardekár. A Hollóhát sem lehet rossz, de szerintem a Mardekár sokkal lazább lenne és a hollóhátasok tanulás iránti szeretete nekem időnként egy picit sok volt. 

Nem is tudom, mit írhatnék még a sorozat kapcsán. Elemezgetni nem akarom, hiszen akár száz bejegyzést is kitenne és a történetet se lenne sok értelme bemutatni, hiszen a legtöbb ember valamilyen úton-módon már biztosan megismerkedett Harry világával. Jó volt ismét újraolvasni a történetet, visszaadta azokat a tíz-kilenc évvel ezelőtti napoknak az érzését, amikor csak úgy faltam a Harry Pottert. A történet pedig pontosan olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mint akkoriban. Benne volt az öröm, hogy ismét a varázsvilágban járok, együtt örültem a szereplőkkel, amikor valami jó történt, majd együtt szomorkodtam velük, a történet befejeztével pedig bennem maradt az öröm, hogy átélhettem Harrryékkel ezt a csodát és a fájdalom, hogy el kell hagynom ezt a világot és hogy nem minden szereplő számára ért boldog véget a történet.