James Dashner: Az Útvesztő

Fülszöveg: Thomas ​egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. Aztán egyszer csak minden megváltozik, amikor megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

Ismét egy olyan könyvvel volt dolgom, aminek az elolvasását hosszú idők óta tologattam magam előtt, a húgom pedig folyamatosan rágta a fülemet, hogy olvassam el. Miután befejeztem az Iszonyt, napokig nem tudtam szabadulni a könyv hangulatától és valami olyan olvasmánya volt szükségem, ami eltereli a figyelmemet. Így esett Az Útvesztőre a választásom. Meg kell mondanom, tartottam tőle, hiszen egy nagyon felkapott könyvről van szó és tapasztalataim alapján ezek vagy tényleg nagyon jók vagy hatalmas csalódást okoznak. Az Útvesztő szerencsére az előbbi kategóriába esett, így nem kellett megbánnom az elolvasását és most izgatottan várom, hogy belekezdhessek a második részbe.

A történetet mindvégig Thomas szemszögéből követjük végig, így az elején én is olyan értetlenkedéssel és kíváncsisággal szemléltem az eseményeket, ahogyan a fiú tette. Az, hogy Thomas nem emlékszik semmire, zseniális húzás volt James Dashnertől, hiszen ahogy Thomas tetteinek a mozgatórugója az a vágy volt, hogy megtudja, hová került és miért, és így mindvégig együtt haladtunk a cselekménnyel. Ha Thomasban felmerült egy kérdés, akkor bennem is, ha rájött valamire, én is vele együtt jöttem rá és pontosan ugyanannyit értettünk a történésekből. A többi fiúból is csak annyit láthatunk, amennyit a főszereplőnk lát, így egyiküket sem tudjuk igazán megismerni. A hangsúly erősen Teresán van, aki nem sokkal Thomas után jelenik meg a Tisztáson. Ő az a szereplő, akit nem igazán tudtam hova tenni. Nem mondom, hogy utáltam, de volt benne valami különös, egyfajta rejtély vette körül, amivel még nem igazán tudok mit kezdeni. 

A történet igazán sodró erejű, csak kapkodtam a fejemet attól, amilyen gyorsasággal bekövetkeztek az események. Feszültségből sem volt hiány, a végén nagyon izgultam, hogy a szereplőknek sikerül-e megfejteniük az Útvesztő titkát. Eközben előrevetítette a szerző a következő kötet eseményeit is, hiszen hiába derült fény arra, hogy hol lehetett kijutni az Útvesztőből, ezzel nem oldódott meg a rejtély és kaptunk sok más nyitva hagyott kérdést is. Kíváncsian várom a következő részeket, hogy miként fog tovább haladni a történet, bár bevallom, disztópia lévén, egy kissé félek is tőle, hiszen a hasonló történetek gyakran érnek fájdalmasan véget.

Ami miatt pedig még megérdemli James Dashner az elismerést, az a megteremtett világ. Nos, kezdődött ez azzal, hogy az Útvesztő működése remekül ki van dolgozva, az is, ahogy a fiúk egy bizonyos pontig tisztában vannak azzal, hogy mi történik velük, de a Siratók egyszerűen mindent vittek. Ezek a lények egyszerűen rettenetesek voltak, nem is tudom, mikor találkoztam utoljára hasonlókkal. A történet tényleg jól van kidolgozva, mentes minden logikai bakitól, ellenben tele van válaszra váró kérdésekkel. Engem teljesen megvett magának. 

Összességében azt kell mondanom, hogy egy olyan könyvről van szó, amit nyugodt szívvel tudnék ajánlani mindenkinek. Remek disztópiáról van szó, ami egy percig sem lesz unalmas soha és aminek az elolvasását tényleg nem lehet megbánni.