Költözés

Sziasztok!

A blogot másik címre költöztetem, az írásaimat a későbbiekben az alábbi linken érhetitek el: https://annievilaga.blogspot.co.at

Remélem, erre az oldalra is be fogtok nézni :)

Harry Potter Varázsigék Book Tag

Expecto Patronum - egy gyerekkori könyv, amihez jó emlékek kötődnek
Hmmm... Erre a kérdésre a legkézenfekvőbb válasz a Harry Potter, mi más :)

Capitulatus - egy könyv, aminek sikerült meglepnie
Richelle Mead Vámpírakadémiájának sikerült igazi meglepetést okoznia. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ilyen jó Ya vámpírregényt egyáltalán lehetséges írni.

Priori Incantatem - a könyv, amit utoljára olvastál
A legutóbbi áldozatom Neil Gaiman Északi mitológiája volt. Nagyon tetszett, jó volt a skandináv mítoszokat olvasni.

Alohomora - egy könyv, ami olyan műfajba kalauzolt el, amilyet még sosem olvastál
A legutóbbi ilyen kitérőt Stephen King Carrie című könyve jelentette. Életemben először olvastam horrort, de valószínűleg nem utoljára.

Commikulissimus - egy vicces könyv
Bármennyit is töprengtem a válaszon, csak Sarah Andersen képregényei jutottak eszembe ideillő válaszként.

Sonorus - egy könyv, amiről mindenkinek hallania kéne
Sokat gondolkodtam ezen a válaszon és több könyv is eszembe jutott ennek kapcsán. Az egyik Németh Lászlótól az Iszony, a másik Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje, a harmadik pedig Louise O'Neill Örökké a tiéd című műve. Mindhárom könyv a nők társadalomban betöltött szerepének kérdését boncolgatja valamilyen formában és mindhárom rémisztően aktuális.

Exmemoriam - egy könyv, amit jobb lenne elfelejteni
Diane Haeger könyve, A rivális hagyott bennem annak kapcsán mély nyomot, hogy egy kínzás volt végigolvasni. Nem bánnám, ha el tudnám felejteni...

Imperio - egy könyv, amit csak az iskola miatt olvastál el
Rengeteg ilyen van, ugyanis én az az ember voltam, aki elolvasott minden kötelezőt, amit csak feladtak.

Crucio - egy könyv, amit fájdalmas volt olvasni
Egy korábbi válaszomban már szerepelt, de erről határozottan az Örökké a tiéd. Az a könyv többször is átgázolt olvasás közben a kicsi lelkemen, majd a végén síráshoz közeli állapotban hagyott.

Avada Kedavra - egy könyv, ami megöl
Suzanne Collinstól A kiválasztott ilyen. Akinek volt már szerencséje Az éhezők viadala sorozathoz, annak nem is kell elmesélnem, mit művel a befejező rész az emberrel...


Ha valakinek megtetszett a tag, nyugodtan vigye, persze forrásmegjelöléssel. Én hónapokkal ezelőtt találtam angolul, azt fordítottam le. A képek pedig Pinterestről származnak :)

Philippa Gregory: A király átka

Fülszöveg: Plantagenet Margitot (avagy Margaret Pole-t) rokoni szálak fűzik az uralkodó Tudor-házhoz, de Artúr walesi herceg és Aragóniai Katalin tanácsosaként mindezt titkolnia kell. Artúr váratlan halálát követően Katalin férje utolsó akaratával egyezően hozzámegy VIII. Henrikhez. Margaret továbbra is Katalin királyné legfőbb bizalmasa marad, de az udvarban betöltött pozícióját mind Boleyn Anna felbukkanása, mind a Tudor-ház egyre valószínűbb bukása veszélyezteti. Hiába befolyásos és szent életű, Margaretnek választania kell: hűséget fogad a zsarnok királynak, vagy imádott királynéja mellett marad, és ezzel beteljesíti a Tudor-átkot…

Amint az a fülszövegből is világossá válik, a regény főszereplője Margaret Pole, a Yorkok egyik utolsó örököse. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy a fülszöveg egy kissé ferdít, ugyanis a történet fő konfliktusa nem VIII. Henrik és Aragóniai Katalin házassága és válása, hanem Margaret élete áll a középpontban. Ez pedig egy rettentően hosszú történetet jelent, hiszen a történet kezdetén Margaret 26 éves és egészen a 67 évesen bekövetkezett haláláig tart a könyv. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka annak, hogy időnként nagyon hosszúnak éreztem a történetet. És bár nagyon érdekesnek találtam, hogy az eseményeket most egy olyan nő szemszögéből követhetjük nyomon, aki a régi világ híve volt, de jobban örültem volna, ha Gregory nem ereszti ennyire bő lére a mondandóját. 

Azonban nem a történet hosszúsága volt az elsődleges oka annak, hogy megszenvedtem a könyvvel. Margaret egyáltalán nem nőtt a szívemhez és sokszor nem tudtam a tetteinek a mozgatórugóit sem megérteni. Szerintem elképesztően becsvágyó volt és sokszor emiatt érzéketlennek is tűnt. Számomra ezzel kapcsolatban a legfájdalmasabb pont az volt, amikor a fiát, Reginaldot elküldte, annak ellenére, hogy a fiú vele szeretett volna maradni. Mellesleg azt sem igazán értettem, hogy Margaret miért nem tudott egyenlően bánni mindegyik gyerekével. Az olvasás végeztével csak arra tudtam gondolni, hogy a történet egyik fő tanulsága talán az, hogy a gyerekeket nem szabad elkényeztetni és egyiket a másik fölé helyezni. A másik fő problémám pedig az volt, hogy nem érzékeltem, hogy telne az idő. Persze néhány kósza megjegyzés utalt az idő múlására, például hogy Margaretnek sorban születnek az unokái, a fiai öregszenek, a király öregszik és hasonlók, de a főszereplőnk gondolatvilágát mintha az évek nem is alakították volna. A 30 éves Margaret érzései alig különböztek a 60 éves Margaret érzéseitől, ami elég furcsán jött ki.

Margaret Pole

A főszereplő mellett az is megnehezítette az olvasást, hogy a könyv leginkább egy hullámvölgyre emlékeztetett. Az eleje nagyon érdekes volt, amikor még VII. Henrik uralkodása alatt játszódott a történet, de VIII. Henrikkel valahogy leült a történet, a végén pedig ismét érdekes volt az immár paranoiás, hanyatló királyról olvasni, de a kettő közötti események mintha csak az időhúzást szolgálták volna. Nyilván nem lehet elsuhanni ezek felett sem, de nekem olyan érzésem volt, hogy úgy száz-százötven oldallal le lehetne rövidíteni a könyvet. A közepét egyszerűen nagyon untam és őszintén szólva már vártam, hogy végezzek A király átkával.

Azonban a fent felsoroltak közül egyiket sem tudnám a könyv legnagyobb hibájának nevezni. Ami az igazi kegyelemdöfést adta ennek a történetnek, az nem Philippa Gregory hibája, hanem a fordítóé. Ugyanaz fordította, aki A királycsináló lányát is, csak itt a hibák még szembeszökőbbek voltak. Az olvasást nyelvhelyességi és helyesírási hibák garmadája teszi felejthetetlen élménnyé, megspékelve azzal a finomsággal, hogy a nevek fele magyarosítva szerepel, míg a többit meghagyták az eredeti formájában. Komolyan nem fér a fejembe, hogy az Edwardot miért kell Eduárdra átírni, amikor nem hogy nem lesz esztétikusabb, hanem egyenesen borzalmasan hangzik vagy hogy ha a főszereplőnket az első oldalon a férje Margitnak szólítja, akkor húsz oldallal később miért lesz belőle Margaret. Emellett akadtak problémák azzal kapcsolatban, hogy a szereplők tegeződnek vagy magázódnak (szerintem az udvarhölgy nem tegezi a királynét, de mindegy), illetve a királyné, királynő, hercegné és hercegnő szavak használata is okozott némi kavarodást.

a Tower

Nem akarom, hogy nagyon negatív hangvételű legyen a bejegyzés, de sajnos az az igazság, hogy A király átka a gyengébb Gregory-könyvek közé tartozik, a magyar kiadás pedig még rátesz egy lapáttal. Érdekes olvasmány, az biztos, annak is örültem, hogy végre részletesebben megismerhetem Margaret és a fiai történetét. Leginkább azoknak ajánlom a könyvet, akik rájuk kíváncsiak vagy szeretnék megismerni a történetet egy olyan nő szemszögéből, aki szilárdan hitt a régi világban, de a legjobb fenntartásokkal kezelni a történetet és felkészülni a katasztrofális magyar fordításra. 

Jodi Picoult: Szívtől szívig

Fülszöveg: E bravúros fordulatokkal tarkított, megindító regény egy gyilkosságért halálra ítélt férfi történetét dolgozza fel, aki azért küzd, hogy felajánlhassa szívét egykori áldozata szívbeteg kislányának. A kisvárosias New Hampshire államban e szándéka, és a személye körül kialakuló legendák alaposan felborzolják a kedélyeket. Egy talpraesett jogásznő és egy fiatal katolikus pap mégis a férfi ügye mellé áll – miközben az események hatására mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.

A népszerű írónő, a Nővérem húga és a Tizenkilenc perc szerzője, e kötetében is rendkívüli érzékenységgel foglalkozik olyan kényes témákkal, mint a szervadományozás, a halálbüntetés és a vallásos meggyőződés. A könyv több héten keresztül vezette a New York Times bestseller-listáját.

Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de ez volt az első olyan, ami csalódást okozott. Érdekes volt az alapötlet, az elején betekinthettünk Shay Bourne tárgyalásába, majd ugrottunk az időben és elérkeztünk oda, hogy számtalan fellebbezés után Shay a kivégzését várja. Az alapkonfliktust tulajdonképpen két szituáció jelentette, Shay szervadományozási szándéka és a személye körül történő csodák. Ezekkel a bizonyos csodákkal kapcsolatban kezdődtek a problémák is. Shay hatására a börtönben egy AIDS-es férfi meggyógyult, egy halott madár feltámadt és más, hasonló dolgok történtek, amiknek hatására szárnyra kaptak azok a híresztelések, hogy Shay maga a Messiás. Ekkor vált a vallás a történet egyik fő mozgatórugójává és mindvégig olyan érzésem volt, hogy Picoult azt próbálja lenyomni a torkomon, hogy a halálraítélt férfi valóban a Megváltó és ezáltal belebonyolódtunk egy körülményes vallási okfejtésbe, ami akár érdekes is lehetett volna, de ehelyett szájbarágósra, hiteltelenre és zavaróra sikeredett. A könyvnek emellett persze lehetett volna más, izgalmasabb témája is, mint a szervadományozás vagy a halálbüntetés kérdése, de mind a kettő eltörpült a vallási hercehurca mellett.

Így tehát számomra a történetvezetés különböző sebekből vérzett és sajnos erre a szereplők is rátettek egy lapáttal. Shay rájátszott a messiásszerepre, ami engem borzasztóan idegesített, illetve egy bizonyos dolgot nem értettem vele kapcsolatban, de ez hatalmas spoiler lenne, úgyhogy hagyjuk is. A többi szereplővel sem voltam igazán kibékülve. Maggie, Shay ügyvédje időnként olyan volt, mintha egy chick litből szabadult volna, számomra valahogy nem illett a történetbe. Michael atya, Shay lelki segítője pedig nagyon érdekes szereplő lehetett volna, különösen azzal a kiegészítéssel, hogy tagja volt a Shayt elítélő esküdtszéknek, de egy idő után az ő szemszögén keresztül nem kaptunk semmi mást, csak vallásos filozofálgatást, ami engem kifejezetten zavart olvasás közben. 

Ezek után persze felmerül a kérdés, hogy végül is mi mentette meg egy bizonyos ponton a történetet. Semmi más, csak Jodi Picoult stílusa, ami a zavaró tényezők ellenére is sodort magával olvasás közben. Könnyen olvasható volt, lehetett vele haladni és talán ez volt az oka annak, hogy nem tettem félre a könyvet, de így is azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv nem igazán tetszett, emiatt pedig nem is tudom senkinek se jó szívvel ajánlani.

Anne Brontë: Wildfell asszonya

Fülszöveg: „… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki.

Anne Brontëval nem ez volt az első találkozásom, hiszen évekkel ezelőtt olvastam már az Agnes Grey című regényét. A Wildfell asszonya azóta is az olvasásra váró könyvek között sorakozott a polcon, de mindig valami máshoz nyúltam. Ez volt az oka annak, hogy a várólista csökkentő kihívásra is kiválasztottam és láss csodát, a taktika végre működött és belekezdtem a könyvbe. Elsősorban le kell szögeznem, hogy nem egy könnyű olvasmányról van szó és ezalatt egyaránt értem a nyelvezetet és a témát is. Olvasás közben végig az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy a három nővér közül Anne-t a legnehezebb olvasni. Az elején sok idő elment arra, hogy megszokjam a stílust, hiszen tele volt terjengős körmondatokkal, amik igencsak lassították az olvasást.

A téma is meglehetősen nehezen emészthető volt, őszintén bevallom, én egy teljesen más hangvételű műre számítottam, azonban ennek a szöges ellentétét kaptam. Persze ez nem volt baj, sőt, engem kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hiszen a mű központi témáját a társadalmi kötöttségek mellett a családon belüli erőszak adta és ez az, ami miatt a kalapom emelem Anne Brontë előtt. Remekül nyúlt a témához, ami már csak amiatt is különleges, hogy 1849-ben írta a regényt és még ma is sokszor csak ímmel-ámmal születnek alkotások a témában. Anne azonban szerintem remek képet festett a helyzetről, nekem pedig repesett a szívem az örömtől, hogy végre találtam egy olyan könyvet, aminek sikerült erről a témáról ilyen módon írnia. 

A szereplőkkel is ki voltam békülve, legalábbis többé-kevésbé. Helen, a címszereplő asszony remekül megformált karakter volt. Bevallom őszintén, az elején a legtöbb tettét nem értettem és emiatt nem is igazán kedveltem meg, de miután fény derült a múltjára és a motivációi érthetővé váltak, már sokkal szerethetőbb alaknak éreztem. A férj, Arthur Huntingdon tökéletes képét festette a korabeli Anglia züllött, előkelő férfijának, ízig-vérig ellenszenves figura volt. Mellettük harmadik fontos szereplőként nevezhető meg a fülszövegben  is említett Gilbert Markham, aki egy pontig a történet elbeszélője is és akivel csak nagyon nehezen tudtam kibékülni. Hihetetlenül tépődő, érzékeny lelkületű ember volt és engem ez időnként zavart, amikor a gondolatait írta le a szerző. Kissé nyámnyila szereplőnek éreztem és ettől, őszintén szólva, időnként a falra tudtam volna mászni.

Összességében hiába a nehézkes stílus, a kemény témaválasztás és Gilbert lelkivilága, ami az érzékenység határait súrolja, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Mindenképpen megéri elolvasni, hiszen fontos témát boncolgat. Persze nem egy könnyed esti olvasmányról van szó, nem szívderítő és nem is gyorsan olvasható, de számomra egy maradandó élményt jelentett.

Marissa Meyer: Cinder

Fülszöveg: Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Ismét egy lelkendezős bejegyzés olvasható, hiszen az általam olyannyira kedvelt mesefeldolgozások egyikéről van szó. Sokáig azonban azt sem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni egyáltalán a Cindert, hiszen hiába imádom a meseátiratokat, a fülszövegben említett Terminátor és Star Wars meglehetősen távol áll tőlem. Végül az győzött meg a könyv mellett, hogy sokan szeretik és a szobatársam megvette németül, így ha már ilyen elérhető közelségbe került, gondoltam, miért ne olvassam el. És milyen jól tettem, ugyanis egy csodás élménytől fosztottam volna meg magam, ha nem ismerkedem meg a történettel.

A történet Hamupipőke meséjére épül, hiszen adva van nekünk Cinder, a kiborglány, aki a mostohaanyjával és két mostohatestvérével él és a piacon műszerészként dolgozik. A történet elején azonnal betoppan a standjára Kai herceg, aki egy android megjavításával bízza meg. És ennek kapcsán jön be a történetbe az az elem, ami kiemelte sok másik Hamupipőke-történet közül: Cinder és a herceg alaposan megismerik egymást, eltűnt a meséből ismert "szerelem-első-látásra-de-nem-emlékszem-a-lány-arcára" elem és egy hihetetlenül aranyos és bájos történetet kaptunk. Mindezt megbonyolította az Új Pekingben terjedő pestisjárvány (amit németül valami oknál fogva kék pestisnek fordítottak) és az a bizonyos nemzetbiztonsági ügy, aminek a herceg androidjához van köze, az eredmény pedig egy fordulatos disztópia lett, amit öröm volt olvasni.

a lengyel borító szerintem csodaszép lett

A szereplők nagyon jól kidolgozottak, Cindert pedig különösen megkedveltem. Kemény lány volt, aki az eszét is tudta használni és szerencsére a YA-könyvekben természetesnek számító identitásválság sem egy szerelmi háromszög feletti drámázásban nyilvánult meg. Kai herceget nem nevezném különleges karakternek, hasonlított rengeteg más férfi főhősre, de ettől függetlenül nem volt vele semmi bajom. A többi szereplővel is minden rendben volt, talán az volt egy kissé furcsa, hogy miközben magyarul utánaolvastam a történetnek, észrevettem, hogy a holdbéli népet Holdlakóknak fordították. Nem is tudom, ehhez a névhez én nem valami fenyegetőt társítok, hanem valamilyen aranyos kis holdbéli lényeket...

Nem is tudok mást mondani, csak azt ismételgetni, hogy fantasztikus könyv volt, nekem nagyon tetszett. Remek volt és bár a csavarként szolgáló elemre a könyv közepén rájöttem, így is remekül szórakoztam. Sajnos magyarul csak két része jelent meg (én németül tervezem befejezni a sorozatot), de így is ajánlom a meseátiratok kedvelőinek. Számomra szerelem lett azonnal a sorozat.

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

 Fülszöveg: A ​szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg. Conor ébren volt, amikor megérkezett. Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Amelyik mindig úgy végződött, hogy …

De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.
AZ IGAZSÁGOT.

Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek.

Egyáltalán nem terveztem a könyv elolvasását, valójában a létezése is csak akkor tudatosult bennem, amikor novemberben láttam moziban a Legendás állatok és megfigyelésüket és a Szólít a szörny előzetesét mutatták a film előtt. Aztán márciusban A Szépség és a Szörnyetegen voltam és akkor is mutatták, majd egész Bécs tele volt a film plakátjaival, nekem pedig egyre jobban piszkálta a fantáziámat a történet és úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje elolvasnom.

Különleges történetről van szó, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű. Tipikusan az a fajta könyv, amit gyorsan el lehet olvasni, de olvasás után a történet az olvasóval marad és a gondolatait is folyamatosan a könyvre irányítja. Patrick Ness mindig a lényegről ír, nem megy bele felesleges részletekbe, mindvégig azokra a részletekre szorítkozik, amik szerepet játszanak a történetben és ezzel elképesztő hatást sikerült neki elérnie. Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az olvasás. Volt, hogy ott kavargott bennem a szorongás, hogy miért jött el a szörny Conorhoz és mi fog történni hét perccel éjfél után, volt, hogy egyszerűen csak fájt a szívem Conorért és volt, hogy azt a dühöt éreztem, amit ő is.

A könyv nem egészen szokványos témára épül fel, hiszen a célközönségét elsősorban gyerekek jelentik, mégis súlyosabb tematikát dolgoz fel, mint például az iskolai erőszak vagy egy szülő elvesztése és a szörny történetei is a legmélyebben megbúvó igazságokról szólnak. Mindhárom történet, amit elmond Conornak, csodaszép és egyben elgondolkodtató is. Amikor végigolvastam az elsőt, akkor már rájöttem, hogy miről is fognak szólni ezek a történetek és nagyon örültem annak, hogy a szerző ilyen igazságokat választott a története alapjának. A szörny által kimondott igazságok ugyanis nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek és ez sokszor van így a való életben is, ettől pedig a történetek nagyon életszerűek lesznek. Azt is csodásnak tartom, hogy a Conor által elmondott történet felett nem ítélkezik a szörny, hanem egy teljesen életszerű helyzetnek tartja, ami pedig még inkább valóságszerűvé teszi a történetet.

Nem is nagyon tudom, hová lehetne még húzni a könyvről szóló beszámolót, hiszen a történet magját a szörny és a történetei adták. Annyit még mindenképpen el kell róla mondani, hogy szerintem a legtöbb embernek meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel, hiszen nagyon fontos mondanivalóval bír. Nem egy vidám történetről van szó, de én mégis csak ajánlani tudom mindenkinek.

Marina Fiorato: A velencei szerződés

Fülszöveg: Vajon milyen súlyos titkok rejlenek Velence szívében?

Konstantinápoly
Feyra igazán szerencsésnek mondhatja magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és egyben a hárem orvosa. Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi ismereteire…
Velence
Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit erejében bízhatnak. A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára. Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két kultúra megtanulja tisztelni egymást, a csoda is megérkezik.
A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16. századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.

Marina Fiorato első találkozásunkkor azonnal belopta magát a szívembe és ez az állapot azóta is tart. A könyvei kellőképpen izgalmasak, tele vannak váratlan fordulatokkal és garantálják azt a könnyed kikapcsolódást, amire egy fárasztó időszakban szükségem van. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy egy picikét tartottam A velencei szerződéstől, hiszen elképzelésem sem volt arról, hogy az írónőnek hogy sikerül majd összehoznia a török és a velencei kultúrát úgy, hogy ne egy nevetséges történet kerekedjen ki belőle. Nos, az aggodalmaim teljesen feleslegesek voltak, hiszen Marina Fiorato ismét megmutatta, mire képes és sikerült úgy megírnia a könyvet, hogy nyugodtan hátradőlhettem és élvezhettem.

A történet elején azonnal megismerkedhettünk Feyrával és a konstantinápolyi életével, pontosabban azokba az eseményekbe pillanthattunk bele, amik teljesen felforgatták azt. A történet azonnal egy drámai pillanattal indít, így az olvasót azonnal magába szippantja a könyv. A szultána története Feyrát is az események középpontjába löki, majd a lány hamarosan eljut Velencébe, ahol időközben kitör a pestisjárvány, Feyra pedig egyszerre próbálja teljesíteni a szultána utolsó kérését, segíteni a pestis terjedését és túlélni a korabeli Velencében.

Mint már korábban is említettem, a könyv kellőképpen izgalmas volt, hiszen majdnem minden fejezetre jutott valami rejtély, bonyodalom vagy megoldásra váró probléma. Mindemellett annyira magával ragadó a könyv, hogy az olvasó is ott érezheti magát Konstantinápolyban, a pestis sújtotta Velencében vagy Annibale szigeten fekvő kórházában. A történetvezetés szintén fantasztikus volt, a végére minden elem a helyére került, az összes szereplő sorsát elrendezte az írónő és nem maradt egyetlen nyitott kérdés sem. Persze a könyv bővelkedett azokban a váratlan fordulatokban, amik megkönnyítették a történet előrehaladtát, néhol már-már hihetetlen módon, de ezt már korábban is megszokhattuk Marina Fiorato könyveivel kapcsolatban.

Feyra igazán szerethető főszereplő volt, okos, talpraesett lány, aki hamar az olvasó szívéhez nő. Ez az egyik, amit annyira szeretek az írónő regényeiben, hogy mindig képes olyan főszereplőt alkotni, akit könnyű szeretni és erre okunk is akad bőven. A másik főbb szereplővé a fiatal orvos, Annibale válik, aki bár eleinte egy kissé furcsa volt, szintén hamar belopja magát az olvasó szívébe. A többi szereplő iránt pedig szintén lehetetlen közömbösnek maradni, mindegyiküket lehet valamiért szeretni vagy éppen utálni. És bár a történet néhol egészen meseszerűvé válik, engem ez egyáltalán nem zavart és teljesen elvarázsolt a könyv. Mindenkinek ajánlom, akinek egy kicsit is felkeltette az érdeklődését, Marina Fiorato rajongóinak pedig egyenesen kötelező.

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

Fülszöveg: Az ​1910-es évek, kisvárosinak semmiképpen sem nevezhető Budapestjén eltűnik egy árva kisfiú. Nem különös eset ez, a pezsgő, élettel teli fővárosban mindennap történnek ennél különösebb dolgok is – csak éppen Dávid Veron ezt nem hagyja annyiban. A Nő című feminista lap munkatársaként kívülről ismeri a várost, és barátnőjével, a tündöklő szépségű, csábos Marával együtt nyomozni kezd. A gyanú hamarosan egy ördögi alakra terelődik, egy bizonyos Szászi Barabásra, aki vallásos lózungokkal – és persze sármos külsejével – vonzza magához a gyermek után áhítozó nőket. Veron és Mara nyomozópárosához csatlakozik egy délceg, jóképű sírkőfaragó is (aki nem utolsó sorban az eltűnt kisfiú nagybátyja), hogy hármasban kezdjék üldözőbe venni a velejéig gonosz Szászi Barabást. Balatonfüreden keresztül egészen Abbáziáig követik, ahol olyan titkos üzelmekre bukkannak, amely az egész Osztrák-Magyar Monarchia jövőjét katasztrofálisan és végzetesen befolyásolhatják.

A szerző első regénye, A fekete zongora átütő sikere után az olvasók ismét felejthetetlen kirándulást tehetnek a Monarchia korába a Baráth Katalintól megszokott élvezetes stílusban, fergeteges humorral és felejthetetlen szereplőkkel.

Miután elolvastam a Dávid Veron-sorozat előző részét, A fekete zongorát, nem volt kérdés, hogy vissza fogok még térni Baráth Katalin könyveihez és további nyomozásokon fogom végigkísérni Veront, aki különösen a szívemhez nőtt az előző könyv során. A türkizkék hegedűben immár Budapesten látjuk viszont a lányt, és azonnal belecsöppenünk az események sűrűjébe: Veron útjait először egy pitiáner tolvaj keresztezi, majd bepillantást nyerünk a lány munkahelyének világába, utána pedig megtörténik a  könyv fülszövegében említett gyerekrablás, Veron pedig ismét egy nyomozás közepén találja magát. 

A nyomozói szál teljesen levett a lábamról, bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kitalálni, hogy mi fog kikerekedni a történetből. Hiába járattam az eszemet, fogalmam sem volt, hogy mi állhat a gyerekrablás hátterében és a különböző szálak hogyan fognak összeérni. A már korábbról jól ismert, századelős hangulat ismét áthatotta a történetet, így ismét a boldog békeidőkben jártam-keltem én is. Veronék társaságában jártam be Budapestet, Balatonfüredet, majd Abbáziát, és bár az előző rész Ókanizsája számomra is megmagyarázhatatlan okokból sokkal inkább a szívemhez nőtt, így is izgatottan vártam a detektívcsapatunk minden utazását. Ráadásul süt a könyvről, hogy egy hamisítatlan magyar regényről van szó, hiszen nem csak hogy magyar helyszíneket használ, de olyan pompás szóvirágokkal is megörvendezteti a szerző az olvasót, mint a Pattantyús Rózsika. Voltak olyan momentumok, amikor csak boldogan hátradőltem, hogy na ez az igazi magyar könyv, ahol a fentihez hasonló csodákba botlik az olvasó. 

Veront még mindig imádom, nincs is más szavam rá, csak az, hogy ő a tökéletes főszereplő, ellenben a barátnőjét, Marát, már nem sikerült annyira megkedvelnem. Nem is tudom megmondani, mi bajom volt a hölgyeménnyel, de a személyét övező unszimpátiámat feledtetni tudta a sírkőfaragó Lipovszky jelenléte. Összességében azt tudom mondani, hogy A türkizkék hegedű A fekete zongora méltó folytatása, én pedig izgatottan várom a következő részt is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Fülszöveg: A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… 

A szolgálólány meséje a sorozatnak köszönheti, hogy előrébb került a várólistámon. Régóta el akartam már olvasni, de egyszerűen féltem tőle. Tartottam attól, hogy nagyon meg fog viselni a téma, hiszen a témája sajnos még napjainkban is hihetetlenül aktuális és annak ellenére, hogy még csak huszonegy éves vagyok, én is szembesültem már néhány kellemetlen kérdéssel gyerekvállalással kapcsolatban, így közeli kapcsolatba is kerültem már a témával.

Történetünk a fülszövegben is említett Gileád Köztársaságban játszódik, aminek az alapjait a vallási fanatikusság jelenti. Már ez az aspektus is meglehetősen hátborzongatóvá teszi a regényt, azonban minél több dolgot tudunk meg a könyv által felvázolt társadalomról, annál félelmetesebbé válik a mű. A nők előtt tulajdonképpen négy életút állhat. Vagy szolgálólányoknak nevezett szülőgépek lesznek belőlük, vagy Mártákként szentelik a háztartásnak az életüket, szerencsésebb esetben akár feleség is lehet belőlük vagy egyszerűen a felsőbb réteget kiszolgáló prostituáltakként végzik. Ha egyik szerepre sem használhatóak, akkor egyszerűen kihajítják őket a Telepekre, illetve attól függően, hogy milyen bűnt követnek el, fel is akaszthatják őket. Ezekből is látszik, hogy a nőkre Gileádban meglehetősen rájár a rúd, azonban a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben. Hacsak nem állnak a társadalmi ranglista élén, az ő életük sem lesz sokkal kellemesebb, és ha fellázadnak a rezsim ellen vagy kiderül, hogy az előző rendszerben például orvosként abortuszt hajtottak végre, akkor ők is az akasztófán végzik.

A Margaret Atwood által hátborzongatóan felvázolt társadalomban talán az a legfélelmetesebb, hogy olvasás közben az motoszkált a fejemben, hogy egy ilyen világ tulajdonképpen akármikor létrejöhetne. Nem tudtunk meg mindent Gileád megalakulásáról, de annyit igen, hogy ez a gondolat elültesse magát a fejemben. Az elbeszélő Fredé (igen, tényleg arról kapta a nevét, hogy egy Fred nevű férfi tulajdonában áll) is korábban még teljesen normális életet élt, egyetemre járt, dolgozott, férjhez ment, mígnem Gileád megalakulása megfosztotta a korábbi életétől és tenyészkancaként igényt tartott a szolgálataira. Az elbeszélésmód mindvégig szaggatott volt, időnként feltűntek Fredé visszaemlékezései, amikből lassacskán össze lehetett gyűjteni az információkat Gileád megalakulásának körülményeiről. 

Azt tehát mindenképpen el lehet mondani, hogy A szolgálólány meséjében a társadalom és a történelmi háttér bemutatása is remek, ezeknek a különböző mértékű bemutatása hajmeresztő elegyet alkotott. A főbb szereplőknek is megéri még néhány mondatot szentelni. Fredé hihetetlenül passzív volt, számomra elképesztő mértékű belenyugvással szemlélte a sorsát. Még a számára rendelkezésre álló eszközökkel sem igazán próbált meg élni, ezzel a fajta hozzáállással pedig engem az őrületbe kergetett. A másik erőteljesen megjelenő nőalak Serena Joy volt, a Parancsnok felesége. Serena rettentően rosszindulatú volt, azonban én egy kicsit őt is sajnáltam, hiszen Fredére volt utalva minden tekintetben, tőle kellett várnia azt, hogy gyereket szül. A Parancsnokot pedig egyszerűen nem is igazán tudtam hova tenni, hiszen megjelenítette a nőket elnyomó hatalmat, azonban mindvégig a kedves, öreg, jóindulatú bácsi álarca mögé rejtőzött. Valójában éppen ez a kettősség tette számomra ijesztővé az alakját, hiszen azt az álláspontot testesítte meg, amelyik az elnyomást szép és jó köntösbe csomagolja, ami még veszélyesebb is, mint az egyenes, nyílt beszéd. 

Összességében mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, szerintem egyszer mindenkinek el kell olvasnia. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy nem egyszerű olvasmány, így csak óvatosan kell bánni a könyvvel. Ijesztően aktuális a témája is, leginkább Louise O'Neill Örökké a tiéd című művére emlékeztet, olvasni is majdnem olyan fájdalmas volt. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy részem lehetett ebben az olvasmányélményben, ami egy hátborzongató, de mégis pozitív élményként fog megmaradni az emlékeimben.

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve

Fülszöveg: Az arisztokrata származású Valentina Ivanova II. Miklós cár pénzügyminiszterének lánya, s most szembesülnie kell az omladozó cárizmus minden szörnyű következményével. Úgy érzi, meg kell keresnie útját az életben. Közben folyamatosan harcban áll családjával, mivel nem akar fejet hajtani apja akarata előtt, hogy egy előre elrendezett szeretetlen házasságra lépjen a fiatal és tehetős orosz gróffal.
Az erős akaratú, lázadó Valentina beleszeret Jens Friisbe, az egyenes jellemű és szenvedélyes dán mérnökbe. Mindent elsöprő szerelmük örökre összeköti az életüket.
Mindeközben Szentpétervárott folyamatosak a zavargások. A fényűző nemesség és a munkásosztály között egyre nagyobb a szakadék. A cár és a Duma “egymás torkának esnek”, s az elegáns, pazar cári udvarnak meg vannak számlálva a napjai…

Te jóságos ég, nem is tudom, hol kezdjem a mondandómat. Talán azzal, hogy a könyv csodaszép borítója levett a lábamról és már évek óta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy el kellene olvasni a Szentpétervár ékkövét. Nos, ez a napokban meg is történt és bár az olvasást nehéz lenne pozitív eseményként elkönyvelni, az biztos, hogy meghatározó volt. Azt például teljes bizonysággal merem állítani, hogy Kate Furnivall remekműve fel fog még bukkanni a blogon az éves zárás során...az év legrosszabb könyve kategóriában...Mielőtt a tényleges értékelésbe belevágnék, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy csak saját felelősségre olvasson tovább, ugyanis a továbbiakban erőteljes negatív kritika fogalmazódik meg és sok minden kiderül a cselekmény részleteiből is!

Először is, azt el kell mondanom, hogy a fülszöveg rettentően félrevezető, hiszen egy történelmi regényt sejtet, azonban erről szó sincs, a történelem csak szép díszletként szolgál és valójában olyan volt, mintha egy Romana-füzetet olvasnék. A szereplők, a cselekmény, minden egyes helyzet, amit a szerző felvázolt a könyvben csak megerősítették ezt az érzést és időnként az események annyira rózsaszínűre sikeredtek, hogy már a szivárványon ugrándozó unikornisok felbukkanásán sem lepődtem volna meg. A vége annyira cukormázas és életszerűtlen lett, hogy hangosan kezdtem nevetni rajta.

Az eredeti borító

A cselekményt rengeteg hihetetlen és nevetséges esemény hajtja előre. A főszereplő Valentina, II. Miklós cár egyik miniszterének a lánya majdnem olyan szabad életet él, mint egy XXI. századi lány. Gardedám nélkül járja a várost, kettesben marad különböző férfiakkal, amikor kedve szottyan rá, ápolónőnek áll, házasság előtt szexel és esik teherbe, szabadidejében pedig a nyomortelepre is elmegy, hogy kitakarítson annál a nőnél, aki egyszer segített rajta, én meg ezalatt csak a fejemet fogtam. Nem hinném, hogy az 1910-es években az úrilányokat ennyire szabadon eresztették és azt sem gondolnám, hogy egy bálokhoz szokott lány szívének legtitkosabb vágya az ápolónői hivatás volt.

A szereplők jelleme sokszor egyenesen nevetséges. A legtöbben csak úgy vannak, lógnak a levegőben, miközben minden Valentina és Jen körül forog, de róluk sem tudunk meg semmi különlegeset. Vannak, szeretik egymást, de azt sem tudjuk meg, hogy miért és hogyan szeretnek egymásba, hiába történik minden a szemünk előtt és arra sem derül fény, hogy miért kell nekik egymással lenniük. A többi szereplő sincs jobban felépítve, a legtöbbjük cselekvéseiben semmi logika sincs. Közülük is kiemelném Arkint, Valentina apjának a sofőrjét, aki egyenesen olyan volt, mintha meghasonlott volna önmagával. Bolsevik, a forradalom híve, legtitkosabb vágya, hogy megdöntse az elnyomói hatalmát, barátját is képes megölni azért, mert a titkosrendőrség erőszakosságának hatására képes volt kikotyogni néhány információt a mozgalmukról, közben pedig beleszeret a miniszter feleségébe, akivel hamar kialakul közöttük egy románc. Arkin ezek után elrabolja szerelmének mindkét lányát, az akciójával közvetve az egyik lány halálát okozza, azonban az asszonynak ezzel nincsen semmi problémája és a továbbiakban is szenvedélyesen és rendszeresen a férfi karjaiba  veti magát. Szerintem pedig Arkinnak fel kellett volna keresnie egy elmeorvost, akinek a segítségével eldönthette volna, hogy forradalmár vagy a miniszter feleségének a szeretője akar lenni vagy legalábbis bezárhatták volna az elmegyógyintézetbe és mindenki sokkal boldogabb lett volna. 

Ráadásul nem csak a cselekmény és a szereplők miatt jelentett pokoli tortúrát a könyv elolvasása, a stílussal is akadtak problémák. Elsősorban azt találtam zavarónak, hogy a szereplők szóhasználata nem illeszkedett a korhoz, például az egyik Ivanova-lány egyszer azt mondta valamire, hogy "Ez nem fair". Nos, nem hiszem, hogy akkoriban így beszéltek és azért az ilyen apróságokra igazán oda lehetett volna figyelni. A másik, roppant zavaró tényezőt az apai nevek használatának teljes hiánya jelentette, amikor az orosz kultúra szerves részét képezik ezek a megszólítási formák. Egyszer találkoztam olyan esettel a Szentpétervár ékkövében, hogy az apai név szerepelt volna, de akkor is majd kisütötte a szememet a Miklós Alekszandrovics Romanov. Könyörgöm, szegény miért nem maradhatott Nyikolaj Alekszandrovics? Ráadásul szegény embernek a rangja körül is sokszor zavarok támadtak, hiszen az egyik oldalon cárnak, a másikon császárnak titulálták. A felesége rangja ugyanez volt, csak pepitában, hiszen a cárné és a császárné titulusokon kívül felbukkant a cárina megnevezés is. Én eddig abban a hitben éltem, hogy a cárina szó nem létezik magyarul, de miután rákerestem, megtudtam, hogy a Székely-magyar szótár szerint a mező bekerített részét nevezzük így (forrás elérhető ide kattintva). Nos, gondolom, a fordító nem erre akart utalni...A másik fájó pont pedig az volt, hogy nagyon szeretett volna a szerző orosz szavakat használni, de ezek jó része hibásan szerepelt a könyvben. Nem tudom, hogy ez az írónő vagy a fordító hibája-e, de gondolom a bekezdésből már látszik, hogy egyikük sem végzett éppen tökéletes munkát. 

 

Összességében senkinek sem tudom ajánlani a könyvet. Szenvedés az olvasása, egyáltalán nem éri meg a ráfordított időt és energiát, hacsak valakinek nem az a célja, hogy a fejét verje a falba a könyvben olvasható sok butaságtól. 

Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot

Fülszöveg: A kilencéves Marcus a herceg fiaként a kiváltságosok életét éli a Kelet-Alpokban. Szerető család, fényűzés és jólét veszi körül. Ám ez az idill nem tart sokáig. Egy nap a hercegi várat megtámadják, és az ott élőket meggyilkolják. Kis híján Marcus is áldozatul esik, ám Eloisa, a falusi bába lánya segít neki, hogy életben maradjon. Hazaviszi szegényes otthonába, Raühnvahlba, és anyjával, Agnetével gondját viselik. Az ifjú herceg a merénylőktől való félelmében Mikael álnéven kezd új életet egy idegen környezetben, idegen emberek között. A falubeliek úgy tudják, a bába a dravocniki vásárban vette a fiút. Mindenki életképtelennek tartja, és nem jósolnak neki túl sokat. De hála Agnete és Eloisa szeretetének, és a titokzatos és magányos Raphael gondoskodásának, a fiú lassan megerősödik, és egyre inkább kivívja a falubeliek tiszteletét. Közben telnek az évek, Mikael betölti a tizenhatodik életévét, Eloisa is gyönyörű fiatal lánnyá serdül. Kezdeti félszegségük lassan szerelemmé válik. A raühnvahliak egyre nehezebben viselik az új herceg, Ojsternig kényuralmát, de tehetetlenek. Mikael pedig egyre kétségbeesettebben nézi a szenvedésüket. És egy nap, mikor a dölyfös herceg egy ártatlan lányt akar máglyán megégetni, nem maradhat tovább tétlen. Úgy érzi, hogy más sorsra rendeltetett: a szíve a szabadságért és az igazságért ég.

A szerzőtől korábban már olvastam A lány, aki megérintette az eget című könyvet, ami határozottan kellemes emlékként maradt meg bennem. A fiú, aki éjjel meglátta a napot meglehetősen régóta csücsült már a polcomon, mire végre rászántam magam az olvasására, de megérte, ugyanis pontosan abban az élményben volt részem, amit a szerző könyvétől vártam. Azt le kell szögeznem, hogy egy meglehetősen meseszerű történetről van szó, meseszerű elemekkel. Van itt minden: álruhás herceg, jó és rossz szereplők egész garmadája, kalandok egész sorozata és a szerelmi szál sem maradhatott ki. Valójában emiatt a meseszerűség miatt nem okozott a végkifejlet sem túl nagy meglepetést, hiszen pontosan ki lehetett találni, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül remekül szórakoztam olvasás közben és hiába volt 608 oldalas a könyv, sosem éreztem azt, hogy feleslegesen hosszúra nyúlt volna.

A szereplők jelleme meglehetősen egyoldalúra sikeredett. A jó szereplőknek csak jó tulajdonságaik vannak, míg a rosszak már minden képzeletet felülmúlóan gonoszok és állatiasak. Ezen a képen belül persze jól kidolgozottak, bár sokakat zavarhat olvasás közben, hogy csak a két végletet jeleníti meg a szerző. Számomra inkább egy picit hihetetlenné tette a történetet, szerintem nem létezik, hogy valaki vagy minden képzeletet felülmúlóan jó legyen vagy már-már állatiasan gonosz. Persze, ha úgy tekintek a műre, mint egy hosszú, felnőtteknek szánt mesére, akkor már ez a fajta jellemábrázolás is helyén van. A történetben, ahogy azt a szerzőtől már megszokhattuk, ismét több szálon futnak az események, nem csak a főszereplő Mikael szemszögéből láthatjuk a történéseket. Szerintem ez remek megoldás volt, hiszen így például Ojsternig ármánykodásába is jobban beleláttunk és azon is lehetett izgulni, hogy a fiúnak sikerül-e kikerülnie a herceg csapdáit.

Nézegettem a külföldi borítókat,szerintem a cseh nagyon jól sikerült

A könyv stílusa gördülékeny, az olvasó is csak úgy sodródik az eseményekkel. Leginkább a meseszerű elbeszélésmód jellemzi, látszik az is, hogy a leírt történések mind fontosak lesznek valamilyen szempontból a későbbiekben. Azonban emellett a stílus mellett megjelenik valami más is, ami fontos szerepet tölt be Luca Di Fulvio műveiben, mégpedig az a keresetlen naturalista ábrázolásmód, amivel a legkegyetlenebb részeket is képes leírni. Bevallom őszintén, ezek a részek kicsit zavartak, a perverz és obszcén jelenetek nélkül is remekül meglettem volna. Persze számítottam rájuk A lány, aki megérintette az eget elolvasása után, de mégis reménykedtem benne, hogy a szerző ezeket a leírásokat elhagyja. 

Összességében azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik egy meseszerű történetre vágynak, azoknak remek szórakozást fog nyújtani a történet. Azonban a fent említett jelenetek miatt inkább csak a felnőtt olvasóknak javasolnám az olvasást, azonban nekik mindenképpen megér egy próbát.

Neil Gaiman: Coraline

Fülszöveg: Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Először is le kell szögeznem, hogy ez a  könyv roppant félrevezető lehet. Első ránézésre nekem egy kedves kis mesének tűnt, azonban olvasás közben hamar rá kellett jönnöm, hogy bár meséről van szó, egyáltalán nem gyerekeknek való. Volt valami hátborzongató a történetben és ettől bizony egy gyerek valószínűleg megijedne. Coraline még be sem lépett az ajtón, de már érezteti a szerző, hogy a kislány bajba fog kerülni és veszélyben lesz az élete, így már azokat a lapokat is kellemes borzongással olvastam, amíg arra vártam, hogy kinyíljon az a bizonyos ajtó. Végre elérkezett az a perc is, amikor Coraline az ajtón keresztül a másik világba jutott és akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy ez a kis regény remek választás volt. Kellemesen borzongató élmény volt olvasni, hogy mi történt Coraline-nal a másik világban, az ajtó mögött. Végigizgultam mind a 144 oldalt, arra várva, hogy megtudjam, Coraline hogyan menekül meg a másik anyjától. Szerintem remek történetről van szó, kellőképpen izgalmas volt, szó szerint le sem tudtam tenni.

Coraline remek főszereplő volt, bátor, talpraesett, én nagyon szerettem róla olvasni. A két kisasszony, akik Coraline szomszédai voltak, roppant szórakoztatóak voltak számomra, azonban a történetben két igazi kedvencem volt. Egyikük a macska (igen, így egyszerűen a macska), aki segített a kislánynak a másik világban. Számomra az ő megjelenése hatalmas meglepetés volt, nem számítottam egy beszélő macskára. A másik szereplő pedig, akit ugyan nem szerettem, de határozottan érdekesnek találtam, Coraline másik anyja volt. Sajnáltam is, hogy Neil Gaiman nem mutatta őt be olyan alaposan, legalábbis én nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy került oda a boszorkány és tulajdonképpen miért a gyerekek kellenek neki.

Mint már korábban is említettem, mindössze 144 oldalas könyvről van szó és ez így pont jó is volt. Az író nem húzta el és nem csűrte-csavarta a mondandóját, lényegre törően írt és számomra a történet legnagyobb erőssége a hangulatteremtésben rejlett. Az olvasás ideje alatt garantált a kellemes borzongás, ráadásul engem elöntött egy bizonyos nosztalgikus hangulat is és a Narnia Krónikáit juttatta eszembe a könyv. Ugyan a Narnia egy kedves gyerekmese, a Coraline pedig nem nevezhető annak, de azonnal C. S. Lewis története ugrott be arról, hogy egy ajtó kinyitása milyen kalandokba sodorja a mit sem sejtő gyereket. Összességében egy remek történetről van szó, én ezek után biztosan fogok még Gaimant olvasni és a Coraline-ból készült filmet is meg fogom nézni.

Juliet Grey: Királyné lettem

Fülszöveg: Gondtalanul ​telnek napjai a serdülő Mária Antóniának, becenevén Toinette-nek. Ám a napsütötte bécsi időszakot beárnyékolja a tudat, hogy hamarosan ennek az idillnek vége szakad. Toinette tisztában van vele, hogy anyjuk, Mária Terézia osztrák császárné milyen sorsot szán neki: Ausztria politikai érdekeinek megfelelően férjhez kell mennie Franciaország leendő királyához, a szintén kamasz XVI. Lajoshoz. A mindössze tizennégy éves hercegnő elszigetelten érzi magát a francia királyi udvarban. Versailles gyönyörű, de velejéig romlott: minden zugba befészkelte magát az intrika és az ármány. Mária Antónia nem boldog, hiába a fényűző élet, a léha udvari szórakozások, a kártya és a tánc. Juliet Grey történelmi regénye élethű képet rajzol a forradalom küszöbén álló Franciaország királyi udvaráról. A színes részletekben bővelkedő leírásoknak köszönhetően szinte magunk előtt látjuk a pazar selyemruhákat és a csillogó ékszereket, halljuk a táncra csábító muzsikát és pletykálkodó úrhölgyek suttogását. Franciaország legtragikusabb sorsú királynőjének életét megörökítő trilógia első kötete nagy sikert aratott az Egyesült Államokban, és több európai országban is megjelent. 

Ismét egy olyan könyvvel van dolgunk, ami már évek óta kallódott olvasatlanul a könyvespolcomon, azonban a Királyné lettem ezek között is kivételt képez, ugyanis korábban már elkezdtem olvasni. El is jutottam körülbelül a századik oldalig, de nem volt hozzá hangulatom és ha jól emlékszem, az iskolatáskámba sem bírtam belepasszírozni a kötetet, így inkább félbehagytam. Ez legalább három és fél éve történt, de azóta sem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy ismét belekezdjek a könyvbe, de most úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, én bizony bepótlom a lemaradást.

Azt le kell szögeznem, hogy most, miután elolvastam a regényt, cseppet sem csodálkozom azon, hogy ilyen sokáig nem tettem vele még egy próbát. Az első kétszáz oldal azt az időszakot öleli fel, amikor Marie Antoinette még Ausztriában van és azt várja, hogy Mária Terézia megegyezzen a franciákkal a házassága ügyében, illetve amikor felkészítik a rá váró szerepre. Őszintén be kell vallanom, ezek a részek meglehetősen unalmasak voltak. Persze akadtak érdekes részek, de engem nem igazán kötött le, nem volt semmi különösebb konfliktus sem és már tűkön ülve vártam, hogy Marie Antoinette végre eljusson Franciaországba és a dauphin felesége legyen. Valójában a könyv első fele nem volt más, csak a hosszú ausztriai várakozás időszaka, aminek a monotonitását végre megszakította az utazás és a találkozás a trónörökössel, a későbbi XVI. Lajossal. Miután belecsöppentünk Versailles világába, azonnal megváltozott a történet hangulata is. Sokkal pergősebbé és izgalmasabbá váltak az események, időnként már zúgott a fejem a sok francia névtől és az udvar furcsa szokásaitól. Ekkor kezdtem igazán beleélni magam a történetbe és ekkor kezdett a könyv igazán élvezhetővé válni.

Azon felül, hogy a Királyné lettem eleje meglehetősen vontatott, akadt még néhány zavaró dolog olvasás közben. Az egyik az volt, hogy a későbbi történésekre gondolva, nem igazán értem, hogy Marie Antoinette és XVI. Lajos hogyan fognak azokká az uralkodókká válni, akiket a forradalom taszít le a trónról. Itt ugyanis jótékonykodtak, a nép igényeit is szem előtt tartották és az eszeveszett pazarlásra utaló jelek sem mutatkoztak meg. Kíváncsi leszek, hogy az írónő miként fogja a későbbiekben beépíteni ezt a szálat a könyvbe. A másik, ami engem rettenetesen zavart, az a különböző nyelvek vegyítése volt. Sokszor előfordult olyan, hogy egy beszélgetést olvashatunk, ami franciául zajlik és a magyar nyelvű szövegben egyszer csak felbukkan néhány francia szó. Persze lábjegyzet nélkül. Egyrészt, nem beszélek franciául, így a lábjegyzet elfért volna a könyvben, másrészt, szerintem ennek semmi funkciója nem volt, inkább csak nevetségessé tette az olvasottakat. 

Összességében úgy tudnám jellemezni a könyvet, mint egy bevezető kötetet. Bár közel sem volt tökéletes, de rossznak se mondanám, leginkább olyan volt, mintha előkészítené a terepet a később, vélhetően sokkal érdekesebb részeknek. Én mindenképpen szeretném folytatnia  sorozatot, egyrészt azért, mert megvettem a második részt, másrészt mert a folytatások nagyon ígéretesnek tűnnek.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Fülszöveg: Tizenkilenc ​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

Akárcsak a Legendás állatok és megfigyelésük című filmhez, ehhez a könyvhöz is meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá, azonban míg az előbbi esetében az aggályaim teljesen alaptalannak bizonyultak, addig a színdarab esetében kiderült, hogy pontosan azt kaptam,amire számítottam. Vagyis ha jobban belegondolok, mégsem, ugyanis a Harry Potter és az elátkozott gyermek minden képzeletet felülmúlóan rossz volt. Ezzel meg is szeretném ragadni az alkalmat és felszólítani minden kedves olvasómat, hogy csakis saját felelősségre olvassatok tovább! A bejegyzés a továbbiakban spoileres lesz és erős negatív kritika fogalmazódik meg benne!

Maga a cselekmény is több sebből vérzik, így először azokat a katasztrofális momentumokat veszem sorra, amik kínszenvedéssé tették az olvasást. A történet elején adott nekünk Harry és a fia, Albus, aki attól a tehertől szenved, hogy a híres-neves Harry Potter az apja. A történet ott kezdődik, ahol a Halál ereklyéi epilógusa végét ér. Albus tehát elindul a Roxfort Expresszen az iskolába és már a vonatúton megismerkedik Scorpiusszal, Draco Malfoy fiával. Ekkor következett talán az első olyan eleme a cselekménynek, amitől kedvem támadt a fejemet beleverni a falba. Amikor Albus és Rose (Hermione és Ron lánya) bemennek abba a fülkébe, ahol Scorpius ül, Rose azonnal elítéli Scorpiust a családja miatt és nem is hajlandó vele együtt megtenni az utat. Hermione lányáról van szó, könyörgöm! Hermione volt talán a Harry Potter-univerzum legempatikusabb karaktere, az egyedüli ember, aki a manójogokért harcolt. Mégis hogyan tudott felnevelni egy olyan gyereket, aki ilyen előítéletes? Ráadásul ebben a remekre sikeredett jelenetben hangzik el először az utalás arra a pletykára, miszerint Voldemortnak született egy gyereke és ez Scorpius lenne (akit Rowling úgy írt le az eredeti történet epilógusában, mint Draco szakasztott mását...persze, logikus, hogy ő lenne Voldemort fia...).

Ekkor ugrunk néhány évet, Harry pedig boldog varázsbűnüldözés közben elkoboz egy időnyerőt egy exhalálfalótól. Nem igazán fér a fejembe, hogy ez a bizonyos volt halálfaló hogyan lehet szabadlábon, no de mindegy is, térjünk át az időnyerőre. Ez nem olyan nevetséges kis szerkezet ám, amit Hermione használt a harmadik tanévben, hiszen azzal órákat lehetett csak visszamenni, de ezzel akár éveket. Harry és a mágiaügyi miniszter posztját betöltő Hermione azonban nem semmisítik meg a meglehetősen veszélyes tárgyat, amivel kapcsolatban természetesen a pletykák is szárnyra kapnak. Ekkor Amos Diggory, Cedric apja, aki az Idős Boszorkányok és Varázslók Szt. Oszvald Szeretetotthonában tengeti mindennapjait, begurul a kerekesszékében Potterékhez (ezen a ponton kezdtem azon tanakodni, hogy ez valamiféle paródia is lehet), és arra kéri Harryt, hogy menjen vissza az időbe és mentse meg a haláltól Cedricet. Harry felelősségteljes felnőtt emberként elmagyarázza Amosnek, hogy ez nagyon veszélyes lenne, de a hallgatózó Albus ezt később figyelmen kívül hagyja, majd Scorpiusszal együtt leugrik a mozgó Roxfort Expreszről, miközben a büfés boszorkány elől menekülnek (ne kérdezzétek, higgyétek el, nem akarjátok tudni) és elballagnak a már említett varázslók számára fenntartott öregek otthonába. Az Amos Diggoryval folytatott eszmecsere után úgy döntenek, hogy ők ellopják az időnyerőt, egyenesen Hermione minisztériumi irodájából. Percek alatt átjutnak a védővarázslatokon, amik mintha kifejezetten azt a célt szolgálták volna, hogy megkönnyítsék a gyerekek dolgát és boldogan mennek vissza a Trimágus Tusa idejére.

Többször is összezavarják a múltat a második próbálkozásuk pedig azt eredményezi, hogy megváltoznak a múltbeli események, Harry meghal, Voldemort pedig győztesként kerül ki a háborúból. Scorpius az alternatív világban még élő Piton segítségével helyreteszi az összegubancolódott eseményeket, majd bevallják a felnőtteknek, hogy mi történt. Ekkor ismét egy vicces jelenet következik, ahol McGalagony elkezd veszekedni Harryvel, Hermionéval és Dracóval (arra nem emlékszem, hogy Ron is ott volt-e), és azt mondja nekik, hogy fogalmuk sincs, milyen a háború. Hát, szerintem kész csoda, hogy túlélték a legutóbbit, de McGalagony biztos jobban tudja nálam. Ezek után pedig következett a történetnek az az eleme, ami nálam teljes mértékben kicsapta a biztosítékot: Voldemortnak van egy lánya. Igen, a Sötét Nagyúr a Halál ereklyéi eseményei alatt, egy kis kikapcsolódás gyanánt, miközben Harryt és a bodzapálcát hajkurászta, gyereket nemzett Bellatrix Lestrange-nek és a lányuk a roxforti csata évében született. Ez pedig egész egyszerűen nevetséges. Voldemort, aki nem tudott szeretni, tulajdonképpen semmi emberi nem volt benne, személyes véleményem szerint frigid lehetett, már hogyan ejtett volna teherbe egy férjes asszonyt? Jó, persze, értem én, hogy Rodolphusnak a saját érdekében nem volt ajánlatos akár egy rossz szót is szólnia, na de könyörgöm, mégis mi ez? És Draco hogyan nem vette észre, hogy a nagynénje, aki akkoriban náluk lakott, szült egy gyereket?

Azonban ezt a szerencsétlen történetet nem csak a cselekménye teszi minősíthetetlenül rosszá, hanem a stílus is, amiben íródott. Gyermeteg, bugyuta és nevetséges mondatok tarkítják ezt a "remekművet", ami egy fanfictionben még talán elmenne, de nem egy könyv formában kiadott írásban. Azonban ha rajongói írásként tekintek rá, akkor is azt kell mondanom, hogy rá kellene tenni az AU (alternatív univerzum) és az OOC (a karakterek jelleme eltér az eredetitől) jelzőket figyelmeztetés gyanánt.

Azért választottam ezeket a képeket, mert tökéletesen kifejezik
az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban

Őszintén szólva, az a legszörnyűbb az egészben, hogy az interneten ennél sokkal színvonalasabb fanfictionök vannak, amik inkább megérnék a kiadást, mint ez az izé. A szereplők jelleme borzalmas, Harry cseppet sem hasonlít arra a fiúra, akit megismertünk az eredeti történetben, Ron úgy viselkedik, mint egy agyatlan idióta, Draco rettenetesen nyálas, Hermione pedig komolytalan. Összességében annyit tudok mondani, hogy nem vagyok hajlandó ezt a részt folytatásként elfogadni, nem értem, hogy Rowling miért adta ehhez a nevét és nem is vagyok hajlandó több szót fecsérelni az értékelésére. Remélem, mindenkit sikerült lebeszélnem az olvasásról, higgyétek el, nem éri meg.

Alice Hoffman: Galambok őrizői

Fülszöveg: Az ​időszámításunk szerinti hetvenedik évben kilencszáz zsidónak hónapokig sikerült feltartóztatnia a római seregeket a júdeai sivatagban, Masadában. Az ókori történész, Josephus Flavius szerint két nő és öt gyerek élte túl a rómaiak mészárlását. Ez a történelmi esemény adja a hátterét négy különleges, érzékeny nő lenyűgöző történetének, akik mind más úton érkeztek Masadába. Yael édesanyja szülés közben életét vesztette, amit az apja soha nem tudott megbocsátani. Revka, a néhai pék felesége végignézte, ahogy a római katonák brutálisan meggyilkolják a lányát, ráhagyva unokáit, akik a szörnyűségek hatására megnémultak. Aziza egy harcos lánya, akit fiúként neveltek fel, rettenthetetlen lovas és ügyes mesterlövész. Shirah az ősi mágia és gyógyítás mestere, hátborzongatóan éles elméjű, erős asszony.

Miközben a rómaiak egyre közelebb érnek, négy rendkívüli, bátor nő élete kereszteződik az ostrom kétségbeesett napjaiban. Valamennyien galambtartók és valamennyien titoktartók – kik ők, honnan jöttek, ki nemzette őket és kiket szerettek.

Alice Hoffmantól korábban már olvastam A tizenharmadik boszorkányt, de az a könyv nem igazán nyerte el a tetszésemet. Lassan haladtam vele, szenvedtem az olvasással, a téma sem igazán kötött le, így érthető módon távolságtartással kezeltem a többi művét. A Galambok őrizői mindig megmozgatta a fantáziámat, de éppen emiatt a korábbi élmény miatt féltem az elolvasásától. Aztán egy internetes vásárlás alkalmával húgom véletlenül beletette a kosárba és elküldte a rendelést, így mégis hozzám került a könyv és most, az olvasás befejeztével azt mondom, hatalmas szerencsém volt, hogy véletlenül megrendelte nekem, ugyanis egy remek könyvet hagytam volna ki.

A fülszövegben említett négy nő történetét négy szemszögből láthatjuk, mindegyikük a saját történetét meséli el, miközben zajlik Masada ostroma. Mind a négy nő erős személyiség volt, mindegyiküknek egyszerre volt megrázó és szép a története. Először Yael elbeszélését ismerhetjük meg, akit eleinte nem igazán tudtam megkedvelni. Valami oknál fogva távol állt tőlem a lány személyisége, annak ellenére, hogy nagyon sajnáltam mindazok miatt, amiket át kellett élnie. Talán mire sikerült másképp viszonyulnom hozzá, akkor váltottunk elbeszélőt és következett Revka története. Az ő életéről ismét teljesen más élmény volt olvasni, mint Yaeléről. Revka már nem fiatal lány, mint Yael, hanem egy idősebb nő, akinek a római katonák kegyetlensége egyszer már megváltoztatta az életét. Bár mindketten erős személyiségek voltak, Yael inkább dacosan szemlélte a történéseket, míg Revka ha nem is törődött bele a sorsába, de elfogadta azt.

Ezek után következett a két kedvenc történetem, Azizáé és az anyjáé, Shirahé. Aziza egy harcos volt, akinek ettől igazán különlegessé vált a története. Ezt a részt azért is szerettem annyira olvasni, mert annyira eltért a korábban megismert nők életútjától és Aziza elbeszélése kapcsán egy teljesen más szemszögből láthatjuk az eseményeket. Legutolsóként Shirah életútját olvashattuk és az ő meséjéből ismerhettük meg Masada végnapjait is. Bár az egész könyvet áthatotta egy csipetnyi mágia, azonban a varázslat Shirah elbeszélésében teljesedett ki igazán, hiszen ő maga is varázslónő volt. Számomra talán ez a részlet volt a leginkább lenyűgöző és az igazán különleges, éppen ettől a mágiától. Ami miatt pedig külön elismerést érdemel az írónő, az nem más, mint hogy milyen aprólékosan és pontosan építette bele a történetbe a zsidó kultúra elemeit. A könyv minden egyes során átütött, hogy a szerző valóban ismeri ezt a kultúrát, tisztában van vele, hogy miről ír, ez pedig csak növelni tudta  a könyv értékét. 

Stílusát tekintve is egy remek alkotásról van szó, bár azt olvasás előtt jobb, ha mindenki tudatosítja magában, hogy nem egy gyorsan olvasható könyvről van szó. Lassan hömpölyög a történet, rengeteg visszaemlékezést láthatunk és volt, hogy oldalakon keresztül nem történt semmi. Ehhez a stílushoz szükséges a megfelelő hangulat is persze, de a lassú történetvezetésért is kárpótol az a hangulat, ami a regényt áthatja.  Összességében azt mondhatom, hogy Alice Hoffman maradandót alkotott és ezek után sokkal bátrabban fogok a könyveihez nyúlni.

A Szépség és a Szörnyeteg Book Tag

 A napokban találtam rá erre a tagre, ami annyira megtetszett, hogy le is fordítottam. Remélem, nektek is tetszeni fog :)

Hol volt, hol nem volt - Egy népszerű téma, aminek az olvasását sosem fogod megunni

Tágabb értelemben ide tudnám sorolni mindazokat a könyveket, amelyek egy történelmi eseményt vagy korszakot női szemszögből mutatnak be. Ha ezen belül is le kellene szűkítenem a kört, akkor a VIII. Henrik feleségeiről szóló könyvekkel válaszolnék.

Belle - Egy könyv, aminek éppen olyan szép a borítója, mint a tartalma

Anita Amirrezvani könyvét, A virágok vérét már kétszer is olvastam és mindkét alkalommal elvarázsolt a történet és a borító is egyszerűen gyönyörűséges.

Szörnyeteg - Egy könyv, amitől nem vártál sokat, de végül mégis lenyűgözött

Alice Hoffmantól ilyen volt a Galambok őrizői. Egyenesen féltem a könyvtől, ugyanis a szerzőtől már korábban olvastam A tizenharmadik boszorkányt, ami számomra csak egy kínkeserves, hosszadalmas szenvedés volt, ellenben a Galambok őrizői azonnal levett a lábamról.

Gaston - Egy könyv, amit mindenki szeret, de te nem

Sokáig nézegettem az olvasmánylistámat, hogy megtaláljam erre a kérdésre a választ, míg arra jutottam, hogy Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című könyvével kapcsolatban érzek így. A legtöbben nagyon szerették, én ellenben nem találtam sem különösebben érdekesnek vagy izgalmasnak és a szívembe sem tudta igazán belopni magát a könyv.

Lefou - Egy könyv, amiben egy mellékszereplőt jobban szerettél, mint a főszereplőt

Jennifer McVeigh Afrrikai akác című könyvének olvasása során egyszerűen gyűlöltem a főszereplőt. Frances egy önző, nyafka teremtés volt és emlékszem, hogy az általa annyira megvetett férjét, Edwint sokkal jobban megkedveltem.

Mrs. Potts, Chip, Lumiére és Cogsworth - Egy könyv, ami átsegített egy nehéz időszakon vagy amiből tényleg tanultál valamit

Hát, nem nagyon jut eszembe semmi más, csak az, hogy a Harry Potter sorozatból több életigazságot is megtanultam tizenévesként, így ezt tartom a leginkább ideillő válasznak.

Őrá vártunk rég - Egy könyv, ami eleinte nem tetszett, de később megbékéltél vele

A Monte Cristo grófja él ehhez hasonlóként az emlékeimben. Eleinte szenvedtem vele, untam is, majd egy ponton ez az érzés teljesen ellentétessé fordult és annyira izgalmassá vált a könyv, hogy le sem tudtam tenni.

Gyere hát - Egy szereplő, akit meghívnál magadhoz vacsorára

Sokat törtem a fejemet ezen a válaszon, míg több ilyen szereplőt is találtam. Szívesem meghívnám Hermionét a Harry Potterből, illetve Milit, Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című sorozatának kotnyeles hősnőjét.