Neil Gaiman: Coraline

Fülszöveg: Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Először is le kell szögeznem, hogy ez a  könyv roppant félrevezető lehet. Első ránézésre nekem egy kedves kis mesének tűnt, azonban olvasás közben hamar rá kellett jönnöm, hogy bár meséről van szó, egyáltalán nem gyerekeknek való. Volt valami hátborzongató a történetben és ettől bizony egy gyerek valószínűleg megijedne. Coraline még be sem lépett az ajtón, de már érezteti a szerző, hogy a kislány bajba fog kerülni és veszélyben lesz az élete, így már azokat a lapokat is kellemes borzongással olvastam, amíg arra vártam, hogy kinyíljon az a bizonyos ajtó. Végre elérkezett az a perc is, amikor Coraline az ajtón keresztül a másik világba jutott és akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy ez a kis regény remek választás volt. Kellemesen borzongató élmény volt olvasni, hogy mi történt Coraline-nal a másik világban, az ajtó mögött. Végigizgultam mind a 144 oldalt, arra várva, hogy megtudjam, Coraline hogyan menekül meg a másik anyjától. Szerintem remek történetről van szó, kellőképpen izgalmas volt, szó szerint le sem tudtam tenni.

Coraline remek főszereplő volt, bátor, talpraesett, én nagyon szerettem róla olvasni. A két kisasszony, akik Coraline szomszédai voltak, roppant szórakoztatóak voltak számomra, azonban a történetben két igazi kedvencem volt. Egyikük a macska (igen, így egyszerűen a macska), aki segített a kislánynak a másik világban. Számomra az ő megjelenése hatalmas meglepetés volt, nem számítottam egy beszélő macskára. A másik szereplő pedig, akit ugyan nem szerettem, de határozottan érdekesnek találtam, Coraline másik anyja volt. Sajnáltam is, hogy Neil Gaiman nem mutatta őt be olyan alaposan, legalábbis én nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy került oda a boszorkány és tulajdonképpen miért a gyerekek kellenek neki.

Mint már korábban is említettem, mindössze 144 oldalas könyvről van szó és ez így pont jó is volt. Az író nem húzta el és nem csűrte-csavarta a mondandóját, lényegre törően írt és számomra a történet legnagyobb erőssége a hangulatteremtésben rejlett. Az olvasás ideje alatt garantált a kellemes borzongás, ráadásul engem elöntött egy bizonyos nosztalgikus hangulat is és a Narnia Krónikáit juttatta eszembe a könyv. Ugyan a Narnia egy kedves gyerekmese, a Coraline pedig nem nevezhető annak, de azonnal C. S. Lewis története ugrott be arról, hogy egy ajtó kinyitása milyen kalandokba sodorja a mit sem sejtő gyereket. Összességében egy remek történetről van szó, én ezek után biztosan fogok még Gaimant olvasni és a Coraline-ból készült filmet is meg fogom nézni.