Fülszöveg: Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben
felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak
Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és
gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi
életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy
elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a
jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket
kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa
lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz
macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik,
hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.
Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják,
hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek,
hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.
"Ősidőknek erdejében
Két kastély áll, fej fej mellett;
Egy a Jónak, egy Gonosznak,
Együtt, de mind mást tanulnak.
Menekülnél, de nem lehet,
Kifelé csak mese vezet."
Régebbi olvasóim számára nyilván nem ismeretlen a mesék és különböző átirataik iránti rajongásom, aminek fényében borítékolható volt, hogy ez a könyv sem hiányozhat az olvasmánylistámról. Már az első oldalakon magával ragadott a történet, egyszerűen nem győztem kapkodni a fejemet olvasás közben. Gavaldon világa azonnal érdekesnek tűnt, de Sophie-hoz hasonlóan arra vártam izgatottan, hogy mikor rabolja el a Gazgató a lányokat.
A két iskola ötletét érdekesnek találtam. Persze a történet alapkonfliktusa, miszerint Agatha és Sophie iskolája megcserélődik, kissé kiszámítható és sablonos fordulat, de nekem tetszett, ráadásul számos komikus lehetőséget rejtett magában. Valójában az volt utána az izgalmas, amit a szerző kihozott ebből az alaptörténetből. A kiszámítható kezdet után kapunk egy pörgős történetet, ahol mindkét lánynak nehézségei támadnak az iskolájával és számos érdekes esemény és mellékszereplő színesíti az eseményeket. A tanórákat mindig izgatottan vártam, izgalmasak és érdekesek voltak, bár némelyik ponton már-már idegesítő volt az a mód, ahogyan a két iskola tanulóit beskatulyázták. A mellékszereplők között voltak olyanok, akiket nagyon könnyen meg lehetett kedvelni vagy nagyon könnyen meg lehetett utálni. A gonoszok közül Pötty nőtt igazán a szívemhez, azonban a Jók Iskolájának tanulói közül leginkább csak Agathát sikerült megkedvelnem. Persze voltak mellette érdekes szereplők, például Tedros, Arthur király fia vagy Beatrix hercegnő, aki hiába volt a Jók Iskolájának tanulója, az én szememben rosszabb volt bármelyik Galádnál.
Ezzel pedig elérkeztünk a könyvnek azon másik momentumához, amivel a szerző különösen belopta magát a szívembe, mégpedig a tanulsághoz. Olvasás közben lehetetlen kikerülni a könyv azon mondanivalóját, miszerint nem szabad senkit sem a külső máz alapján megítélni és mennyire fontos a külcsín mögé látni. A könyv elején talán emiatt idegesített Sophie. Rettenetesen felszínes és bugyuta lány benyomását keltette már az első oldalakon, ráadásul rengeteget hisztizett és az egész lány túlontúl cukormázas volt. Agatha volt a kedvencem, ő tényleg őszinte és talpraesett lány volt.
Összességében erről a könyvről azt tudom mondani, hogy egy ugyan helyenként kiszámítható, de általában aranyos és pörgős történetet kaptam. Nem más, mint egy bájos és kedves mese, ami teljesen elvarázsolt, a briliáns nevek pedig külön említést érdemelnek. Egyes pontokon a névadás során a fordító és gondolom a szerző is eredetiben sziporkázott. A személyes kedvencem a Gazgató elnevezés volt. Nem tudok erről a könyvről mást mondani, csak azt, hogy olvassátok, a könnyű kikapcsolódás garantált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése