Alex Flinn: Bewitching

Fülszöveg: Kendra Hilferty, a boszorkány, aki elátkozta Kyle Kingsburyt A szörnyszívűben, mesél a kalandjairól: arról, hogy miként fedezte fel, hogy boszorkány és hogyan használta évszázadokon át arra a hatalmát, hogy segítsen az embereken. (Szerencsétlenségére azonban ezek a kísérletek sokszor visszafelé sültek el.) Ahogy szép lassan kiderül minden, megtudhatjuk, hogy Kendra szerepet játszott Jancsi és Juliska, Borsószem hercegkisasszony és A kis hableány történetében is, de ezek nem azok a tündérmesék, amikről azt hiszed, hogy ismered őket. Kendra visszaemlékezéseit egy modern Hamupipőke-történetbe ágyazva ismerhetjük meg, ahol a gonosz mostohatestvér a jó szereplő. (a Molyon található fülszöveg fordítása)

Többször is említettem már, hogy megszállott rajongója vagyok a tündérmeséknek és a feldolgozásaiknak, így csak természetes, hogy időnként, amikor szükségem van egy kis kikapcsolódásra és egy könnyed, szórakoztató olvasmányra, automatikusan egy meseátirathoz nyúlok. Amikor pedig úgy éreztem, hogy kitört rajtam az olvasási válság, arra gondoltam, hogy egy ilyen kaliberű történet tökéletes lesz arra a célra, hogy helyreállítsa a könyvekkel való viszonyomat. Alex Flinn volt az a szerző, akitől először olvastam meseátiratot, A szörnyszívű című könyvet, azóta pedig feltett szándékom az írónő összes regényét elolvasni, ezért is esett a választásom a Bewitching című könyvre, ami sajnos nem jelent meg magyarul.

Amikor belevágtam az olvasásba, azt hittem, hogy a történet igazi főszereplője Kendra lesz, a tündérmesék pedig csak körítésként lesznek jelen és valójában a boszorkányról olvashatunk részletesebben. Ahogy haladtam a könyvvel, úgy kellett rájönnöm, hogy az elképzeléseim igencsak tévesek voltak, ugyanis bár Kendra mindvégig jelen volt, csak három rövidke fejezetnek volt ő a főszereplője, a többi már Emmáról szólt. Amikor befejeztem az olvasást, át is futott a fejemen a kérdés, hogy ez a könyv valójában mi is akart lenni. Olyan volt, mintha Alex Flinn nem tudta volna eldönteni, hogy Kendra köré szőjön egy regényt vagy inkább írjon egy Hamupipőke-feldolgozást, ezért inkább a kettőt összekeverte és a végeredmény egy kissé furcsán sült el. Sajnos azt kell mondanom, hogy hiába voltak érdekesek a Kendráról szóló fejezetek, nem állták meg a helyüket a történetben és csak arra voltak jók, hogy kiragadtak a könyv sodrásából. Néha kifejezetten idegesített, amikor azt láttam, hogy a főszált ismét megszakítja egy kis fejezet, aminek vége szakad, mire beleélném magamat, a könyv szerkezete ezáltal pedig egy kissé különösre sikeredett.

És bár sajnos a Kendrával kapcsolatos részek nem hozták azt a színvonalat, amit jártam, furcsa módon a hirtelen megjelenő Hamupipőke-feldolgozás elnyerte a tetszésemet. Tetszett a csavar a történetben, amivel Alex Flinn megcserélte a jó és rossz mostohatestvér felállást és azt is imádtam, hogy Emma szemszögéből láthattuk az eseményeket. Emma tipikus főhőse volt egy tündérmesének, naiv lány, aki mindenkiről a legjobbakat feltételezi és csak későn vette észre a mostohatestvére valódi jellemét, aki folyamatosan kihasználta őt. A szereplők tökéletesen illeszkedtek a tündérmesei kontextusba, természetesen a báli jelenet és a boldog befejezés sem maradt el.

Valójában azt sajnáltam nagyon, hogy a könyv képtelen megütni A szörnyszívű mércéjét és sajnos úgy érzem, hogy Alex Flinn nekem már nem tud olyat írni, ami hozza az első könyve színvonalát. Ennek ellenére azt mondom, hogy megérte elolvasni ezt a regényét is és a modern kori tündérmese tökéletesen kikapcsolt és simogatta a lelkemet.