Fülszöveg: Elsöprő, epikus és történelmi részletekben gazdag regény kitartásról, bátorságról, szerelemről, tragédiákról és a diadalról.
A valós történeten alapuló lebilincselő családregény hiteles, érzelmekben gazdag karakterei hitelesen tárják elénk, hogyan hatnak a
A Fehér gardénia kulturákon és kontinenseken kalauzol Sanghaj csillogó éjszakai mulatóitól az 1960-as évek hidegháborús Szovjetuniójáig, egy elhagyatott csendes-óceáni szigettől a háború utáni Ausztrália új világáig. Harbin város egyik kerületében, ami a bolsevik forradalom elől menekülő fehérorosz családok menedéke, Alina Kozlovának szívet tépő döntést kell meghoznia, hogy egyetlen gyermeke, Ánya túlélje a második világháború végső napjait.
Lánynak is, anyának is áldozatot kell hoznia, de vajon nem lesz-e túl magas az ár? S ami a legfontosabb, vajon viszontláthatják-e valaha egymást?
Bajban vagyok ezzel a könyvvel, ugyanis régóta el akartam olvasni, ígéretesen indult, tényleg szeretni akartam, de aztán valahogy ellaposodott a történet, egyre kuszábbá vált, én pedig képtelen voltam igazán élvezni és voltak percek, amikor már csak azt számolgattam, hogy mennyi van még hátra a könyvből.
Már azelőtt, hogy a cselekménnyel kapcsolatban problémák adódtak volna, elkezdett idegesíteni az az apróság, hogy bár a szereplők fehéroroszok voltak, sokszor azt éreztem, hogy az írónő összemossa őket az oroszokkal. A másik ehhez hasonló momentum az volt, amikor a kultúráról is túlságosan nyugati szemszögből kaptunk képet. Hiteltelenné tette a történetet például az apai nevek elhagyása (bár az utószóban a szerző ezt azzal magyarázza, hogy az olvasók dolgát akarta megkönnyíteni), illetve az, hogy a szereplők viselkedése egyáltalán nem hasonlított arra, amit az oroszoktól általában megszoktam. Az egyetemen rengetegen vannak, és tapasztalatból tudom, hogy nem olyan közvetlen népről van szó, mint amilyennek a Fehér gardéniában az írónő beállította őket. Ezek a hibák pedig az én szememben igencsak rontottak az olvasás élményén, hiszen valamilyen formában orosz vagy fehérorosz történetet vártam, ehelyett egy ízig-vérig nyugati könyvet olvashattam, aminek ráadásul a cselekménye bizonyos ponton szappanoperára kezdett hasonlítani.
Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a másik gondot számomra a történetvezetés jelentette. Borzasztóan hosszúra nyúlt a történet és szerintem a 432 oldal rettentően soknak bizonyult a könyvnek. Dagályossá vált az egész, számtalanszor éreztem azt, hogy nem vezetnek egyes részek sehová és néhol emiatt untam is a könyvet. A szereplők sem nőttek igazán a szívemhez, a végét pedig nagyon könnyű volt kitalálni és egy cseppet sem izgultam azon, hogy mi fog történni.
Ennél többet nem is akarok írni a Fehér gardéniáról, ugyanis félek, hogy mindenkinek elvenném a kedvét tőle (ha eddig nem értem ezt el a fenti sorokkal). Ha a valaki mégis kedvet érez hozzá, annak egy próbát megérhet, de nekem sajnos az írónő további könyveitől is elvette a kedvemet. Később lehet, hogy még egy művével meg fogok próbálkozni, de ez biztosan nem a közeljövőben fog megtörténni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése