J. M. Barrie: Pán Péter

Ezt a könyvet valójában azért kezdtem el olvasni, mert sok helyen hallottam már arról, hogy az eredeti változatban (ami tudtommal nem jelent meg magyarul) Péter gonosz volt. Ez annyira érdekelt, hogy rászántam magam az eredeti, angol nyelvű történet elolvasására, annak ellenére, hogy gyerekként még a Pán Péter Disney-változatát sem szerettem.

Valójában egy egész rövid kis könyvről beszélünk, azonban én mégis lassan haladtam vele, aminek az egyik oka a könyv nyelvezete volt. Rengeteg régies szó volt benne, ami eleinte nagyon zavart és viszonylag sokszor kellett a szótárért nyúlnom. A lassúságom másik oka pedig az volt, hogy a Pán Péter egy meglehetősen ijesztő, pontosabban szólva hátborzongató olvasmány. A rosszat sejtető előreutálásokkal teletűzdelt szöveg sokszor vészjósló és Pétert is különös és rémisztő aura lengte körül, én pedig nagyon aggódtam Wendyért és a testvéreiért, annak ellenére, hogy a cselekmény sok helyen egyezik a Disney-változatéval. 

Azonban hiába a hasonlóság a Disney-mesével, nem csak a hátborzongató elbeszélésmód, hanem Péter figurája is az, ami miatt nem adnám gyerekek kezébe a könyvet. Titokzatos, ravasz, vészjósló és a narrátor is számtalanszor utal rá, hogy veszélyt jelent a környezetére. Ráadásul egy furcsa csavar a történetben, hogy Péter és az Elveszett Fiúk számára Wendy testesíti meg az anyafigurát, azonban a fiúk Péterben látják az apjukat, Wendy pedig egy bizarr helyzetben találja magát, ahol egyszerre jelenik meg a fiúk és Péter anyjaként, miközben Péter feleségének a szerepe is az övé lesz. Persze a regény más szereplői is az anyát keresik, legyen szó akár Hookról, akár Mr. Smee-ről. Ez a különös szereposztás is elég hátborzongatóvá tette a művet, hiszen az anya szerepe mégis egy kislányra jutott, ráadásul az elbeszélésmód tárgyilagossága és az, hogy a narrátor teljes mértékben egyetért azokkal a feladatokkal, amik Wendyre hárultak, még kísértetiesebbé tették az olvasást.

Ehhez az érzéshez járult hozzá az is, hogy a szereplők többsége igazán ellenszenves volt. Péter önző, ravasz és veszélyes gyerek, akitől a hideg is kirázott. Wendyben taszított a naivsága és az, hogy milyen könnyen belement Péter játékába, Csingiling pedig mindvégig rosszindulatúan viselkedett, és ahol csak tudott, ott ártott Wendynek. A sort folytathatnám akár Hookal vagy Mr. Smee-vel is, de csak a fenti jelzők valamelyikét tudnám ismételgetni, úgyhogy inkább nem is próbálom meg jellemezni őket.

Azonban mégsem bántam meg az elolvasását, ugyanis ha nem teszem, sosem hittem volna, hogy egy hivatalosan gyerekeknek szóló könyv is ennyire hátborzongató lehet, és annak is nagyon örülök, hogy megismerhettem az eredeti történetet. Az elolvasását pedig csak azoknak ajánlom, akik úgy érzik, hogy kellőképpen fel vannak vértezve egy ilyen olvasmány ellen, ugyanis a könyv felér egy rémmesével. A jó angoltudás pedig elengedhetetlen, mert a régies szavak igencsak megnehezítik az olvasó dolgát, és nem kevés kitartást igényel egy ilyen szövegen átverekedni magunkat.