Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

 Fülszöveg: A ​szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg. Conor ébren volt, amikor megérkezett. Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Amelyik mindig úgy végződött, hogy …

De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.
AZ IGAZSÁGOT.

Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek.

Egyáltalán nem terveztem a könyv elolvasását, valójában a létezése is csak akkor tudatosult bennem, amikor novemberben láttam moziban a Legendás állatok és megfigyelésüket és a Szólít a szörny előzetesét mutatták a film előtt. Aztán márciusban A Szépség és a Szörnyetegen voltam és akkor is mutatták, majd egész Bécs tele volt a film plakátjaival, nekem pedig egyre jobban piszkálta a fantáziámat a történet és úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje elolvasnom.

Különleges történetről van szó, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű. Tipikusan az a fajta könyv, amit gyorsan el lehet olvasni, de olvasás után a történet az olvasóval marad és a gondolatait is folyamatosan a könyvre irányítja. Patrick Ness mindig a lényegről ír, nem megy bele felesleges részletekbe, mindvégig azokra a részletekre szorítkozik, amik szerepet játszanak a történetben és ezzel elképesztő hatást sikerült neki elérnie. Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az olvasás. Volt, hogy ott kavargott bennem a szorongás, hogy miért jött el a szörny Conorhoz és mi fog történni hét perccel éjfél után, volt, hogy egyszerűen csak fájt a szívem Conorért és volt, hogy azt a dühöt éreztem, amit ő is.

A könyv nem egészen szokványos témára épül fel, hiszen a célközönségét elsősorban gyerekek jelentik, mégis súlyosabb tematikát dolgoz fel, mint például az iskolai erőszak vagy egy szülő elvesztése és a szörny történetei is a legmélyebben megbúvó igazságokról szólnak. Mindhárom történet, amit elmond Conornak, csodaszép és egyben elgondolkodtató is. Amikor végigolvastam az elsőt, akkor már rájöttem, hogy miről is fognak szólni ezek a történetek és nagyon örültem annak, hogy a szerző ilyen igazságokat választott a története alapjának. A szörny által kimondott igazságok ugyanis nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek és ez sokszor van így a való életben is, ettől pedig a történetek nagyon életszerűek lesznek. Azt is csodásnak tartom, hogy a Conor által elmondott történet felett nem ítélkezik a szörny, hanem egy teljesen életszerű helyzetnek tartja, ami pedig még inkább valóságszerűvé teszi a történetet.

Nem is nagyon tudom, hová lehetne még húzni a könyvről szóló beszámolót, hiszen a történet magját a szörny és a történetei adták. Annyit még mindenképpen el kell róla mondani, hogy szerintem a legtöbb embernek meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel, hiszen nagyon fontos mondanivalóval bír. Nem egy vidám történetről van szó, de én mégis csak ajánlani tudom mindenkinek.

Neil Gaiman: Coraline

Fülszöveg: Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Először is le kell szögeznem, hogy ez a  könyv roppant félrevezető lehet. Első ránézésre nekem egy kedves kis mesének tűnt, azonban olvasás közben hamar rá kellett jönnöm, hogy bár meséről van szó, egyáltalán nem gyerekeknek való. Volt valami hátborzongató a történetben és ettől bizony egy gyerek valószínűleg megijedne. Coraline még be sem lépett az ajtón, de már érezteti a szerző, hogy a kislány bajba fog kerülni és veszélyben lesz az élete, így már azokat a lapokat is kellemes borzongással olvastam, amíg arra vártam, hogy kinyíljon az a bizonyos ajtó. Végre elérkezett az a perc is, amikor Coraline az ajtón keresztül a másik világba jutott és akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy ez a kis regény remek választás volt. Kellemesen borzongató élmény volt olvasni, hogy mi történt Coraline-nal a másik világban, az ajtó mögött. Végigizgultam mind a 144 oldalt, arra várva, hogy megtudjam, Coraline hogyan menekül meg a másik anyjától. Szerintem remek történetről van szó, kellőképpen izgalmas volt, szó szerint le sem tudtam tenni.

Coraline remek főszereplő volt, bátor, talpraesett, én nagyon szerettem róla olvasni. A két kisasszony, akik Coraline szomszédai voltak, roppant szórakoztatóak voltak számomra, azonban a történetben két igazi kedvencem volt. Egyikük a macska (igen, így egyszerűen a macska), aki segített a kislánynak a másik világban. Számomra az ő megjelenése hatalmas meglepetés volt, nem számítottam egy beszélő macskára. A másik szereplő pedig, akit ugyan nem szerettem, de határozottan érdekesnek találtam, Coraline másik anyja volt. Sajnáltam is, hogy Neil Gaiman nem mutatta őt be olyan alaposan, legalábbis én nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy került oda a boszorkány és tulajdonképpen miért a gyerekek kellenek neki.

Mint már korábban is említettem, mindössze 144 oldalas könyvről van szó és ez így pont jó is volt. Az író nem húzta el és nem csűrte-csavarta a mondandóját, lényegre törően írt és számomra a történet legnagyobb erőssége a hangulatteremtésben rejlett. Az olvasás ideje alatt garantált a kellemes borzongás, ráadásul engem elöntött egy bizonyos nosztalgikus hangulat is és a Narnia Krónikáit juttatta eszembe a könyv. Ugyan a Narnia egy kedves gyerekmese, a Coraline pedig nem nevezhető annak, de azonnal C. S. Lewis története ugrott be arról, hogy egy ajtó kinyitása milyen kalandokba sodorja a mit sem sejtő gyereket. Összességében egy remek történetről van szó, én ezek után biztosan fogok még Gaimant olvasni és a Coraline-ból készült filmet is meg fogom nézni.

J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Fülszöveg: Tizenkilenc ​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

Akárcsak a Legendás állatok és megfigyelésük című filmhez, ehhez a könyvhöz is meglehetősen szkeptikusan álltam hozzá, azonban míg az előbbi esetében az aggályaim teljesen alaptalannak bizonyultak, addig a színdarab esetében kiderült, hogy pontosan azt kaptam,amire számítottam. Vagyis ha jobban belegondolok, mégsem, ugyanis a Harry Potter és az elátkozott gyermek minden képzeletet felülmúlóan rossz volt. Ezzel meg is szeretném ragadni az alkalmat és felszólítani minden kedves olvasómat, hogy csakis saját felelősségre olvassatok tovább! A bejegyzés a továbbiakban spoileres lesz és erős negatív kritika fogalmazódik meg benne!

Maga a cselekmény is több sebből vérzik, így először azokat a katasztrofális momentumokat veszem sorra, amik kínszenvedéssé tették az olvasást. A történet elején adott nekünk Harry és a fia, Albus, aki attól a tehertől szenved, hogy a híres-neves Harry Potter az apja. A történet ott kezdődik, ahol a Halál ereklyéi epilógusa végét ér. Albus tehát elindul a Roxfort Expresszen az iskolába és már a vonatúton megismerkedik Scorpiusszal, Draco Malfoy fiával. Ekkor következett talán az első olyan eleme a cselekménynek, amitől kedvem támadt a fejemet beleverni a falba. Amikor Albus és Rose (Hermione és Ron lánya) bemennek abba a fülkébe, ahol Scorpius ül, Rose azonnal elítéli Scorpiust a családja miatt és nem is hajlandó vele együtt megtenni az utat. Hermione lányáról van szó, könyörgöm! Hermione volt talán a Harry Potter-univerzum legempatikusabb karaktere, az egyedüli ember, aki a manójogokért harcolt. Mégis hogyan tudott felnevelni egy olyan gyereket, aki ilyen előítéletes? Ráadásul ebben a remekre sikeredett jelenetben hangzik el először az utalás arra a pletykára, miszerint Voldemortnak született egy gyereke és ez Scorpius lenne (akit Rowling úgy írt le az eredeti történet epilógusában, mint Draco szakasztott mását...persze, logikus, hogy ő lenne Voldemort fia...).

Ekkor ugrunk néhány évet, Harry pedig boldog varázsbűnüldözés közben elkoboz egy időnyerőt egy exhalálfalótól. Nem igazán fér a fejembe, hogy ez a bizonyos volt halálfaló hogyan lehet szabadlábon, no de mindegy is, térjünk át az időnyerőre. Ez nem olyan nevetséges kis szerkezet ám, amit Hermione használt a harmadik tanévben, hiszen azzal órákat lehetett csak visszamenni, de ezzel akár éveket. Harry és a mágiaügyi miniszter posztját betöltő Hermione azonban nem semmisítik meg a meglehetősen veszélyes tárgyat, amivel kapcsolatban természetesen a pletykák is szárnyra kapnak. Ekkor Amos Diggory, Cedric apja, aki az Idős Boszorkányok és Varázslók Szt. Oszvald Szeretetotthonában tengeti mindennapjait, begurul a kerekesszékében Potterékhez (ezen a ponton kezdtem azon tanakodni, hogy ez valamiféle paródia is lehet), és arra kéri Harryt, hogy menjen vissza az időbe és mentse meg a haláltól Cedricet. Harry felelősségteljes felnőtt emberként elmagyarázza Amosnek, hogy ez nagyon veszélyes lenne, de a hallgatózó Albus ezt később figyelmen kívül hagyja, majd Scorpiusszal együtt leugrik a mozgó Roxfort Expreszről, miközben a büfés boszorkány elől menekülnek (ne kérdezzétek, higgyétek el, nem akarjátok tudni) és elballagnak a már említett varázslók számára fenntartott öregek otthonába. Az Amos Diggoryval folytatott eszmecsere után úgy döntenek, hogy ők ellopják az időnyerőt, egyenesen Hermione minisztériumi irodájából. Percek alatt átjutnak a védővarázslatokon, amik mintha kifejezetten azt a célt szolgálták volna, hogy megkönnyítsék a gyerekek dolgát és boldogan mennek vissza a Trimágus Tusa idejére.

Többször is összezavarják a múltat a második próbálkozásuk pedig azt eredményezi, hogy megváltoznak a múltbeli események, Harry meghal, Voldemort pedig győztesként kerül ki a háborúból. Scorpius az alternatív világban még élő Piton segítségével helyreteszi az összegubancolódott eseményeket, majd bevallják a felnőtteknek, hogy mi történt. Ekkor ismét egy vicces jelenet következik, ahol McGalagony elkezd veszekedni Harryvel, Hermionéval és Dracóval (arra nem emlékszem, hogy Ron is ott volt-e), és azt mondja nekik, hogy fogalmuk sincs, milyen a háború. Hát, szerintem kész csoda, hogy túlélték a legutóbbit, de McGalagony biztos jobban tudja nálam. Ezek után pedig következett a történetnek az az eleme, ami nálam teljes mértékben kicsapta a biztosítékot: Voldemortnak van egy lánya. Igen, a Sötét Nagyúr a Halál ereklyéi eseményei alatt, egy kis kikapcsolódás gyanánt, miközben Harryt és a bodzapálcát hajkurászta, gyereket nemzett Bellatrix Lestrange-nek és a lányuk a roxforti csata évében született. Ez pedig egész egyszerűen nevetséges. Voldemort, aki nem tudott szeretni, tulajdonképpen semmi emberi nem volt benne, személyes véleményem szerint frigid lehetett, már hogyan ejtett volna teherbe egy férjes asszonyt? Jó, persze, értem én, hogy Rodolphusnak a saját érdekében nem volt ajánlatos akár egy rossz szót is szólnia, na de könyörgöm, mégis mi ez? És Draco hogyan nem vette észre, hogy a nagynénje, aki akkoriban náluk lakott, szült egy gyereket?

Azonban ezt a szerencsétlen történetet nem csak a cselekménye teszi minősíthetetlenül rosszá, hanem a stílus is, amiben íródott. Gyermeteg, bugyuta és nevetséges mondatok tarkítják ezt a "remekművet", ami egy fanfictionben még talán elmenne, de nem egy könyv formában kiadott írásban. Azonban ha rajongói írásként tekintek rá, akkor is azt kell mondanom, hogy rá kellene tenni az AU (alternatív univerzum) és az OOC (a karakterek jelleme eltér az eredetitől) jelzőket figyelmeztetés gyanánt.

Azért választottam ezeket a képeket, mert tökéletesen kifejezik
az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban

Őszintén szólva, az a legszörnyűbb az egészben, hogy az interneten ennél sokkal színvonalasabb fanfictionök vannak, amik inkább megérnék a kiadást, mint ez az izé. A szereplők jelleme borzalmas, Harry cseppet sem hasonlít arra a fiúra, akit megismertünk az eredeti történetben, Ron úgy viselkedik, mint egy agyatlan idióta, Draco rettenetesen nyálas, Hermione pedig komolytalan. Összességében annyit tudok mondani, hogy nem vagyok hajlandó ezt a részt folytatásként elfogadni, nem értem, hogy Rowling miért adta ehhez a nevét és nem is vagyok hajlandó több szót fecsérelni az értékelésére. Remélem, mindenkit sikerült lebeszélnem az olvasásról, higgyétek el, nem éri meg.

Harry Potter-kiegészítő kötetek

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

Bár már számtalanszor olvastam végig a teljes Harry Potter sorozatot, a kiegészítő kötetek egészen eddig kimaradtak az életemből. Ez alkalommal feltett szándékom volt pótolni ezt a hiányosságot, így került a kezembe mind a három könyvecske.

Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élveztem A kviddics évszázadait. Bevallom őszintén, eleinte tartottam tőle, hiszen eddig sosem sikerült egy sportról szóló könyvön átverekednem magam, de esetünkben még élveztem is a kis kötetet. Az elején azonnal megmosolyogtatott Madam Cvikker figyelmeztetése és a varázsvilág hírességeinek ajánlója a könyvről (khmm..Lockhart). Leginkább azokat a részek tetszettek, ahol a szerző a kviddics kialakulásának a folyamatát és a játék fejlődését mutatta be, illetve ahol arról írt, hogy ehhez a játékhoz hogyan viszonyulnak a világ többi részén.

Összességében azt mondhatom, hogy remek kiegészítés a sorozathoz, egy kicsi pluszt is ad a varázsvilág érzéséhez, egyszer mindenképpen megéri elolvasni.

 

Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük

A kviddics évszázadaival ellentétben sajnos ez a könyv csalódás volt. Meglehetősen szárazra és tankönyvízűre sikeredett. Nem volt benne más, csak a rengeteg leírás a különböző varázslényekről, amik nem voltak valami érdekesek. Esetleg azokat élveztem jobban, ahol a lény nevéhez hozzá tudtam kötni a kinézetét is, de sajnos erre csak az esetek nagyon kis hányadában került sor.

Igaz, Göthe életrajza láttán felcsillant a szemem, de ez is csak a könyvből készült filmnek tudható be. Valójában a kötet legnagyobb erősségét a belefirkálások jelentették. Az elején öröm volt olvasni azt a kis szócsatát, amit Ron és Hermione vívtak -Harry könyvében. Ron kommentárjai pedig mindvégig feldobták a kis könyvet, sőt, valójában őszintén sajnáltam, hogy nem írt bele ennél több alkalommal.

Bogar bárd meséi

Talán a három kötet közül ez érdekelt a leginkább. Alig vártam, hogy megismerjem a varázsvilág leghíresebb meséit, amik közül ötöt tartalmaz ez a kis könyv. Nekem mind az öt nagyon tetszett, mindnek megvolt a maga kedves tanulsága is. Dumbledore jegyzetei is remekül kiegészítették a meséket, jó volt a varázslószemszögből történő elemzésüket is elolvasni. Ezek is segítettek abban, hogy teljes mértékben beleilleszkedjenek a korábban megismert világba a történetek. A mesék közül nekem talán A mágus szőrös szíve tetszett a legjobban. Míg a többi történet kedves, aranyos gyerekmese volt, ez már keményebb alaphangot ütött meg. Összességében azt mondhatom, hogy nekem a három kiegészítő kötet közül nekem ez tetszett leginkább és bárkinek tudom ajánlani az elolvasását.

A Harry Potter sokadik újraolvasása

Hihetetlen, de a mai napig jól emlékszem arra, amikor először kezembe vettem a Harry Potter sorozatot. 11 éves voltam, rettenetesen unatkoztam a téli szünetben, de már akkor is imádtam olvasni. Nem találtam semmi olvasnivalót, Anyu pedig a széria első négy részét adta a kezembe. Sajnos a Főnix Rendje megjelenésére akkor még várni kellett, de a szünet során kétszer is végigolvastam a már meglévő köteteket, utána pedig tűkön ülve vártam a folytatásokat. Mire pedig a Halál ereklyéit is kiadták magyarul, a korábbi részeken már legalább tízszer átrágtam magam. 15-16 éves koromig körülbelül negyedévente újraolvastam a sorozatot, azonban utána megváltoztak az olvasási szokásaim, más típusú könyveket is a kezembe vettem, a Harry Potter pedig valahogy háttérbe szorult. Természetesen a rajongásom sosem múlt el, de nem éreztem szükségét annak, hogy ismét belevessem magam Harry világába.

Akkor kezdtem azt érezni, hogy érik az újraolvasás, amikor megnéztem a moziban a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet. Bár szkeptikusan álltam a filmhez, de az első 5 perc után levett a lábamról, a végén pedig egyszerűen nem is értettem, hogy mégis miként bírtam ki eddig a varázsvilág nélkül. Téli szünetben neki is álltam a sokadik újraolvasásnak, ami abból a szempontból is különleges volt, hogy a mostani alkalommal teljesen más szemmel néztem a történetet. Néhány dolog arcul csapott a jelenlegi olvasás során, azonban ezeknek az oka leginkább abban keresendő, hogy én is idősebb lettem a legutóbbi olvasás óta. Például azt eddig is tudtam, hogy Harry szülei 21 éves korukban haltak meg, de csak most jutott el ténylegesen a tudatomig, hogy mennyire fiatalok voltak. Ugyanez a helyzet áll fenn Sirius és Lupin kapcsán is. Most először tekintettem rájuk úgy olvasás közben, hogy tulajdonképpen ők is fiatalok voltak (bár szerintem ebben a kérdésben az is zavaró tényező, hogy a filmekben az őket alakító színészek sokkal idősebbek voltak a könyvbeli koruknál...).

Sokszor hallom a rajongóktól, hogy a kedvenc részük az Azkabani fogoly. Ezt a véleményt én is teljes mértékben osztom. Sirius és Lupin felbukkannak, illetve Harry szüleiről is végre megtudunk dolgokat, ezek pedig mind ennek a kötetnek a javára billentik a mérleget. A legkevésbé kedvelt rész az én szememben pedig a Tűz Serlege maradt, aminek igen egyszerű oka van. Ekkor jön el az a perc, amikor az addigi vidám, gyerekeknek szóló történetből áttérünk egy sokkalta sötétebb világba, ami utána sokáig fájdalmas marad. Számomra a Tűz Serlege-beli temetői jelenet jelenti minden rossz kezdetét.

Míg a kedvenc kötetemet meg tudtam nevezni, addig a kedvenc szereplőmet már sokkal nehezebb lenne kiválasztani, hiszen nagyon szerettem Siriust, Lupint, Hermionét és az ikreket is. Furcsa módon alig találkoztam olyan emberrel a hét könyv során, akit valami miatt ne lehetett volna megkedvelni, hacsak nem számítjuk a széria legelvetemültebb gonoszait, bár közülük is vannak néhányan, akiket képtelen vagyok gyűlölni. Azonban ehhez a témához kapcsolódik az a gondolatom is, amivel szembemegyek a legtöbb rajongó véleményével a Piton körüli nagy felhajtás kapcsán. El kell ismernem, tényleg remek húzás volt Rowling részéről, hogy csak Piton halála után tudtuk meg, hogy kinek az oldalán állt és hogy segített Harrynek, de ez nem tudja feledtetni velem a korábbi évekbeli viselkedését. Hiába halt meg hősként, én nem tudom neki megbocsátani, hogy Harryt az apja miatt piszkálta, hogy Neville-t minden adandó alkalommal megalázta, hogy milyen nyilvánvalóan kivételezett a mardekárosokkal és hogy Siriust képes lett volna azért visszaküldeni a dementorokhoz, hogy bosszút álljon egy olyan dolgon, ami 16 éves korukban történt. Számomra ezek az apróságok jobban meghatározzák Piton jellemét, mint a Lily iránti érzései és én ezek miatt sosem fogok úgy tekinteni rá, mint a sorozat egyik titkos, meg nem értett hősére. Valójában ezekről a jelzőkről nekem mindig a méltatlanul mellőzött Regulus Black jut eszembe, aki szerintem a maga módján nagyobb hőstettet hajtott végre, mint Piton és míg Regulusról el tudom hinni, hogy jó ember volt (hiszen kedves volt Siporral és ahelyett, hogy a manóval itatta volna meg a bájitalt, ő maga itta meg), addig Piton rendszeresen visszaélt a hatalmával, amit tanárként kapott.

A rajongók között az a kérdés is gyakran felmerül, hogy ki melyik házba kerülne, ha a Roxfortban lennénk. Nos, a tesztek eredményeként leggyakrabban a Hollóhát és a Mardekár jön ki, a Pottermore is beosztott már mindkettőbe. Az teljesen biztos, hogy Hugrabugos nem lennék és a Griffendélt sem érzem magamhoz közel. A négyből számomra a legszimpatikusabb a Mardekár. A Hollóhát sem lehet rossz, de szerintem a Mardekár sokkal lazább lenne és a hollóhátasok tanulás iránti szeretete nekem időnként egy picit sok volt. 

Nem is tudom, mit írhatnék még a sorozat kapcsán. Elemezgetni nem akarom, hiszen akár száz bejegyzést is kitenne és a történetet se lenne sok értelme bemutatni, hiszen a legtöbb ember valamilyen úton-módon már biztosan megismerkedett Harry világával. Jó volt ismét újraolvasni a történetet, visszaadta azokat a tíz-kilenc évvel ezelőtti napoknak az érzését, amikor csak úgy faltam a Harry Pottert. A történet pedig pontosan olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mint akkoriban. Benne volt az öröm, hogy ismét a varázsvilágban járok, együtt örültem a szereplőkkel, amikor valami jó történt, majd együtt szomorkodtam velük, a történet befejeztével pedig bennem maradt az öröm, hogy átélhettem Harrryékkel ezt a csodát és a fájdalom, hogy el kell hagynom ezt a világot és hogy nem minden szereplő számára ért boldog véget a történet.

Renée Ahdieh: The Rose and The Dagger

Fülszöveg: A háború szélén álló országban Sahrazád elszakadt szeretett férjétől, Kálidtól, Koraszán kalifájától. Korábban szörnyetegnek tartotta Kálidot, könyörtelen feleséggyilkosnak és mérhetetlen fájdalom okozójának, de miután felfedezte a titkait, egy különleges férfira és megcáfolhatatlan szerelemre talált, azonban egy átok még mindig elválasztja őket.

A sorozat befejező részében Sahrazádnak mindent kockára kell tennie ahhoz, hogy visszatérhessen a szerelméhez. Sahrazád most ismét egyesült a családjával, akik a sivatagban találtak menedéket, ahol halálos erők szerveződnek Kálid ellen. Erők, amelyeknek az a céljuk, hogy lerombolják a kalifa birodalmát és Sahrazád gyerekkori szerelmének vezetésével szerveződnek. Miután a szerettei iránti hűség csapdába ejti, a lánynak cselekednie kell. A benne éppen csak éledező mágiát felhasználva önállósítja magát, hogy véget vessen a szörnyű átoknak és a készülő háborúnak egyszer és mindenkorra, azonban ahhoz, hogy ez sikerüljön, a saját ellenségei elől is el kell menekülnie.
(Csak hogy tisztázzuk, a fülszöveg saját fordítás. )

  

Amikor befejeztem a The Wrath and The Dawn olvasását, annyira magával ragadott Kálid és Sahrazád története, hogy azonnal belekezdtem a folytatásba, azonban sajnálatos módon ez a rész már nem volt olyan élvezetes, mint az előző. Hiába érdekelt még mindig a történet, Kálid és Sahrazád hiába alkottak még mindig fantasztikus párost, azt éreztem, hogy a The Rose and The Dagger nem tudja megütni azt a szintet, mint az első rész. Kissé lassan haladt előre a cselekmény, ráadásul a szerelmi háromszög és a hozzá járuló szenvedés is előtérbe került, Tárik pedig rengeteget szerepelt, ami sok hosszadalmas szerelmi vergődést eredményezett. 

A következő problémát a szereplőgárda jelentette. Korábban megismert szereplők annyira a háttérbe szorultak, hogy már-már a létezésükről is megfeledkeztem és újak vették át a helyüket. Annak persze örültem, hogy Sahrazád húgát jobban megismerhettük, de a régi szereplőket nagyon hiányoltam. Valami oknál fogva a történetvezetéssel sem tudtam kibékülve. Ennek egyik oka az volt, hogy a már említett szerelmi háromszögnek túlságosan sok helyet szentelt a szerző, ez pedig pokollá tette néhány fejezet olvasását. Emellett olyan érzésem is volt, hogy az írónő túl sok szálat próbált belepasszírozni a könyvbe, emiatt pedig néhány kibontatlan maradt, ez az elnagyoltság pedig olyan hibákat eredményezett, hogy egyes konfliktusokon túlságosan hamar túltették magukat a szereplők, néhány probléma pedig szinte varázsütésre oldódott meg. Az utolsó fejezet és az epilógus között pedig hatalmas volt az űr, túl nagyot ugrottunk az időben, így mondhatni a lezárás is hiányos lett egy kissé. 

Összességében úgy tudnám jellemezni, hogy egy kissé összecsapott volt a könyv. A történetvezetésben és a szereplők közti kapcsolatrendszerben is vannak hiányosságok, így az olvasás sem lett egy különleges élmény. Egyszeri alkalommal kikapcsolódásnak tökéletes volt, de semmi többet nem nyújtott.

Danielle Paige: A Gonosz ébredése

Fülszöveg: Amy ​​Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. Miután egy tornádó végigsöpört a lakókocsiparkunkon, Ózföldén kötöttem ki. De ez az Ózfölde nem olyan volt, mint a könyvben és a filmben. Dorothy visszatért, és elkezdte kilopni a varázslatot a földből. A Varázsló is újra eljött. Glindát már nem lehetett Jó Boszorkánynak nevezni. És ki maradt meg a Gonosz Boszorkányok közül? Egyesítették erőiket a Gonoszok Forradalmi Rendjében, ahová engem is be akartak sorozni. A küldetésem? Megölni Dorothyt.
És amikor egy csapat egykori – vagy talán nem is csak egykori – gonosz boszorkány akar valamit, elég nehéz nemet mondani. Csakhogy a merénylői küldetésem nem a tervek szerint alakult. Dorothy még mindig életben van. A Rend eltűnt. És az otthonom, amelyet mindenáron magam mögött akartam hagyni, veszélybe kerülhet.
Ezen az eltorzult és megosztott helyen valahogy meg kell találnom Noxot és a Rend maradékát, megvédenem Ózfölde igazi uralkodóját, legyőznöm Dorothyt és csatlósait – miközben megpróbálok rájönni, mit keresek itt valójában. De kiben bízhatok meg egy olyan országban, ahol a jó és a rossz közötti határvonalat egy erősebb szél is átrendezheti?
KI AZ IGAZI GONOSZ?

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia

Fülszöveg: Én nem kértem ezt. Nem akartam hős lenni. De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz?
Persze hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan – de már az sem a régi. Mi történt itt? Dorothy történt. Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban. 

Amy Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe. Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát. Dorothynak pedig meg kell halnia.

Naomi Novik: Rengeteg

Fülszöveg: Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül. Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.

Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.

Alex Flinn: Bewitching

Fülszöveg: Kendra Hilferty, a boszorkány, aki elátkozta Kyle Kingsburyt A szörnyszívűben, mesél a kalandjairól: arról, hogy miként fedezte fel, hogy boszorkány és hogyan használta évszázadokon át arra a hatalmát, hogy segítsen az embereken. (Szerencsétlenségére azonban ezek a kísérletek sokszor visszafelé sültek el.) Ahogy szép lassan kiderül minden, megtudhatjuk, hogy Kendra szerepet játszott Jancsi és Juliska, Borsószem hercegkisasszony és A kis hableány történetében is, de ezek nem azok a tündérmesék, amikről azt hiszed, hogy ismered őket. Kendra visszaemlékezéseit egy modern Hamupipőke-történetbe ágyazva ismerhetjük meg, ahol a gonosz mostohatestvér a jó szereplő. (a Molyon található fülszöveg fordítása)

Maria V. Snyder: Poison Study-Méregtan

Fülszöveg: Koporsószerű sötétségbe zárva nincs körülöttem az égvilágon semmi, ami elterelhetné figyelmemet az emlékeimről. Megöltem Reyadot. Megérdemelte a halált – ám a törvény szerint a tettemért én is halált érdemlek. Ixiában a gyilkosságért kivégzés jár. S most már csak a hóhér kötelére várok. Ám ugyanaz a törvény, amely ítélettel sújt, akár meg is mentheti az életemet. Ixia ételkóstolója, akit arra választottak ki, hogy a Parancsnok egészségét a mérgezett ételektől megóvja, immár holtan hever. A törvény pedig kimondja, hogy a soron következő halálbüntetésre ítélt fogolynak – vagyis nekem – fel kell ajánlani a tisztséget.