Vivien Holloway: Tolvajbecsület

Fülszöveg: „A becsület olyasmi, amit utólag már nem tudsz visszaszerezni, és ha elveszíted, az egy életre megbélyegezhet.”

Winie végre megszerezte a Mesterkulcsot, ám az apja úgy döntött, senki sem használhatja a szerkezetet addig, amíg ki nem derítette, hogyan működik. A probléma csupán az, hogy Winie-nek bizony sürgősen szüksége lenne rá. Az alku, amit Williammel kötött, most már sokkal inkább becsületbeli kérdés, mint pusztán üzlet, nem mellesleg a Conrey fiú is egyre türelmetlenebb.
Közben a Langton család egy második világháborús tank elrablását tervezgeti, ráadásképpen pedig felbukkan valaki Winie múltjából, akit jobb szeretne inkább elfelejteni.
A lány végül apja engedélye nélkül használja a Mesterkulcsot, hogy megszerezhesse Will édesanyjának gyűrűjét egy szigorúan őrzött páncélteremből, azonban hiba csúszik a gépezetbe, és Winie ezúttal talán tényleg nem fogja megúszni olyan könnyen, mint remélte.

Amint befejeztem a Mesterkulcsot, rögtön belefogtam a Tolvajbecsületbe, ami minden tekintetben méltó utódja volt az első résznek (amiről a bejegyzést itt olvashatjátok). A hibája is sajnos megmaradt, a történet második része szintén nagyon rövid volt, ráadásul egy borzasztó függővéggel ér véget, ami könnyen felborzolja az olvasó idegeit, bár annyira jó a könyv, hogy szerintem ezt elnézhetjük az írónőnek.

A történetről röviden annyit tudok mondani, hogy nem okoz csalódást, hiszen ugyanolyan pergős, humoros és szórakoztató, mint a Mesterkulcs. Jót mosolyogtam azon, hogy a Langton család egy tank ellopását tervezte, és jó volt az is, hogy közben részletesen követhettük azokat az eseményeket, amik Will és Winie akciójához kapcsolódtak. Közben persze egyre több dolog derült ki Winie-ről, megismerhettük a nagyszüleit is (akiket nagyon megkedveltem). Willről is egyre többet tudtunk meg, a pimaszságával csak egyre több szórakoztató percet szerzett az olvasóknak, Winie pedig ugyanaz a kőkemény, belevaló és szimpatikus hősnő, akit a korábbi részben megismerhettünk. Aminek még nagyon örültem, az az volt, hogy az írónő nem hagyta ellaposodni a történetet, egy kicsit többet elárult az általa megalkotott világról és olyan elemeket épített a könyvbe, amikhez még a későbbiekben garantáltan vissza tud nyúlni. Ha mindezt megspékelem Vivien Holloway stílusával, akkor egy olyan regényt kapok, amit feltétlenül el kell olvasnom.

Nem is tudok mást tenni, csak az egekig magasztalni a könyvet, annak ellenére, hogy a rövidségét én negatívumként tartom számon (bár ha jobban belegondolok, ez is csak nézőpont kérdése, hiszen ha az olvasni nem igazán szerető emberekre gondolok, számukra pozitívum lehet ez a terjedelem). A másik ilyen hiba a függővég, ami csak nyugtalan pillanatokat okoz az olvasóknak. Kérdem én, mégis hogy lehet így befejezni egy könyvet? Muszáj lesz valahonnan beszereznem a következő részt, ami A hóhér kötele címmel jelent meg, ugyanis már alig várom, hogy olvashassam.

Zárásképp pedig nem is tudok mást mondani, mint hogy steampunk rajongóknak kötelező darab, de aki elolvassa az első részt, az biztos bele fog kezdeni ebbe a könyvbe is.