Fülszöveg:
Időszámításunk
szerint 68.: Nero meghal. A Római Birodalom vezetőre vár. A
mindennapokat káosz övezi. A négy császár éve mindent megváltoztat –
különösen két testvér életét.
Nero halála után a Római Birodalom a káosz felé halad. Politikusok és
hadvezérek próbálják magukhoz ragadni a császári hatalmat: ki ármánnyal, ki erőszakkal igyekszik megkaparintani a bíborpalástot. E
vészterhes időszak, a négy császár éve, mindent megváltoztat – különösen
két testvér életét.
Az elegáns és ambiciózus Cornelia a tökéletes római feleség
megtestesítője. Minden erejével és befolyásával segíti a férjét, hogy
egy nap ő lehessen a császár. Húga, Marcella visszahúzódóbb, inkább
megfigyeli a történelmet, nem alakítja. Ám amikor egy véres
hatalomátvétel romba dönti addigi életük, a két nővérnek minden
ügyességére szüksége lesz, ha túl akarja élni a cselszövésekkel és
hatalmi játszmákkal átszőtt római mindennapokat. Miközben Cornelia
megpróbálja újra felépíteni darabokra hullott életét, Marcella rájön,
hogyan tudja befolyásolni Róma legnagyobb hatalommal rendelkező
férfijait. A végén viszont csak egy császár lehet… és egy császárné.Kate Quinn (A császár szeretője) legújabb regényében megelevenedik az
ókori római császárság egyik legvéresebb éve, és kiderül, hogy egy
férfiak uralta világban beteljesítheti-e az álmait és megtalálhatja-e a
boldogságot egy nő.
Ez a regény valójában nem más, mint a szerző másik könyvének, A császár szeretőjének az előzménye, annak ellenére, hogy sok helyen sorozatként van feltüntetve és a Róma lányait jelzik második részként. Ez volt az oka annak, hogy lelkesen fogtam bele a könyvbe, de sajnos csalódnom kellett, ugyanis ez a regény meg sem közelítette az előző rész színvonalát.
A mű négy unokatestvér sorsát követi végig a Nero halála utáni forrongó Rómában, ami nagyon ígéretes kezdetnek tűnt, mégis már megjelenik benne a könyvvel kapcsolatos egyik probléma, mégpedig a történetvezetés. Végig úgy éreztem, hogy hiányzik egy igazi cselekményszál vagy egy olyan főszereplő, aki összefogná a történetet. Kate Quinn elkövette azt a hibát, hogy mind a négy lány történetét ugyanolyan mértékben akarta bemutatni, ami azt hozta magával következményként, hogy a könyv befejeztével mindegyikükkel kapcsolatban maradtak kérdéseim. Ráadásul mivel gyakorta változtak a cselekményszálak, így az is sokszor megtörtént, hogy egy-egy érdekes részt megszakított egy óhatatlanul unalmasabb esemény, ami a történet sodrásából is kiragadott.
A könyv másik negatívumát az jelentette, hogy a négy főszereplő lány között volt olyan, aki valós történelmi alak, míg mások az írónő képzeletének szülöttei. Ez néhol érződött is az íráson, és sokkal jobbat tett volna a regénynek, ha vagy csak olyan szereplőket nevezett volna ki a szerző főszereplőknek, akik valóban éltek vagy akiknek az alakját mind ő találta ki. Valószínűleg mindkét megoldás jobb lett volna, mint a végleges, miszerint a szálak összemosódnak, összegabalyodnak, ami csak ront az olvasás élményén.
Ráadásul sajnos a négy lány alakja körüli problémák nem merültek ki ennyiben. Valahogy mintha az írónő nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar a karaktereivel és hová akarja őket a mű végére eljuttatni. Cornelia története például igazán jó lehetett volna, de egy bizonyos ponton elkezdett az egész valamiféle szappanoperára hasonlítani. Diana számomra teljesen érdektelen volt, a róla szóló részeket időpocsékolásnak éreztem, Lolliával pedig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, sokszor úgy éreztem, hogy elképesztően ellentmondásos alak lett belőle. Marcellát, a későbbi Domitianus császár feleségét szándékosan hagytam a végére, ugyanis ő az a négy lány közül, aki igazán érdekes szereplő lehetett volna, aki megérdemelte volna, hogy az övé legyen a fő szál, azonban ez nem így történt, sőt végül ő vált a történet legellenszenvesebb szereplőjévé és azzá, akire már egyáltalán nem voltam kíváncsi. Persze az is zavaró volt, hogy mintha a szerző vele kapcsolatban túlságosan is szabadon eresztette volna a fantáziáját, legalábbis számomra hihetetlen, hogy Marcella alakította volna öt császár sorsát is (ebbe az ötbe a férjét bele sem számoltam, akinek a bukásában valóban szerepet játszott).
Sajnos ennek a könyvnek az a nagy hibája (legalábbis az én szememben), hogy túlságosan is ellendült a szerző a történelmi fikció irányába, ahelyett, hogy a tényekre fektetett volna nagyobb hangsúlyt. Kifejezetten rossznak sem titulálnám a könyvet, de én egy ilyen történelmi helyzetbe ágyazott történettől sokkal többet vártam. A négy császár éve szerintem tökéletes alap egy jó történelmi regényhez, de az írónő nem hozott ki mindent abból, amit a téma kínált. Sajnos nekem a mű csalódást okozott, ennek ellenére rossznak sem titulálnám. Szórakoztató, kikapcsol, csak éppen valami mindvégig hiányzik belőle, valami, ami nélkül a történet csak úgy lóg a levegőben. Nem bántam meg, hogy elolvastam, de eget rengető élményként biztos nem fog bennem megmaradni.
Fülszöveg: A 17 esztendős Lumikki Andersson kivételesen zárkózott lány, aki szinte
minden iskolai aktivitásból kihúzza magát. Egyik nap azonban a
fotószakkör előhívójában bankjegyeket talál felaggatva a szárítóra. Mint
hamarosan kiderül, Lumikki három osztálytársa tetemes mennyiségű véres
bankjegy birtokába jutott, de ekkor még egyikük sem sejti, hogy egy
nemzetközi drogkartell piszkos ügyeibe nyúltak. A baráti társaság egyik
tagja kinyomozza, hogy apja, a közkedvelt rendőr is nyakig benne van az
ügyben, és a fiatalok orosz és észt bűnözőkkel a nyomukban végül egy
titokzatos kastélyban találnak menedéket, ahol a fura fedőnevű Jeges
Medve vendégszeretetét élvezhetik, ki tudja meddig… Majd az évtized
leghidegebb telén, mikor mindent beborít a kékesen csillogó friss hó,
vércseppek lepik el az utcákat.
