Év végi zárás

Nos, azzal, hogy eltelt ez az év, azt könnyen megállapíthatom, hogy 2016 jelentős változásokat hozott a blog életébe. Az év elején, illetve nyáron egy picit leülepedett a blog élete, ennek leginkább az egyetem volt az oka, de azóta megfogadtam, hogy megpróbálok a szabadidőmben elkészíteni annyi bejegyzést előre, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Új feliratkozókat és rengeteg oldalmegjelenítést is szép számmal hozott 2016. Ezt a változást az Adventi nyereményjátéknak, illetve a rendszeresített bejegyzéseknek tudom be.

Ez a zárás az idei év utolsó bejegyzése, szám szerint az ötvenkettedik. Március óta olvashatjátok a havi összefoglalókat, a bejegyzések között pedig megtalálható 31 értékelés könyvekről, 5 book tag, 3 kritika filmekről és sorozatokról, illetve 2 díj. Természetesen nem írtam minden elolvasott könyvről értékelést. Volt, hogy nem tudtam az adott könyvről értelmes gondolatot összehozni és volt, hogy az időhiány akadályozott meg az írásban.

Idén 52 könyvbe kezdtem bele. Ebből egyet hagytam félbe, az orosz nyelvű Harry Potter és a bölcsek kövét, illetve jelenlegi olvasmányomat, a Harry Potter és a Tűz Serlegét már 2017-ben fogom befejezni. Márciusban és júniusban is elolvastam Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házábólt, no nem azért, mert annyira tetszett, hanem mert beadandót kellett írnom róla. Három könyvet olvastam angol nyelven, illetve az idegennyelvű olvasmányaim közé számíthatjuk a kalandomat az orosz Harry Potterel, amikor hősiesen átverekedtem magam az első 50 oldalon. Az olvasmánylistám meglehetősen vegyes volt. Néhány könyv nagyon tetszett, néhánynak pedig kínszenvedés volt az olvasása. 

A 2016-os kedvenceim a következők voltak:
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Jessie Burton: A babaház úrnője

Naomi Novik: Rengeteg

Baráth Katalin: A fekete zongora

A szerzőre és a címre kattintva elolvashatjátok a bejegyzésemet is az adott könyvről :)  

Ezen felül sajnos akadt dolgom olyan művekkel is, aminek az elolvasását senkinek sem ajánlom, inkább kerüljétek messziről az adott könyveket. Ezek az alábbiak voltak:
Colin Falconer: Anasztázia

Diane Haeger. A rivális

Claude Anet: Mayerling 

Ismételten egy kattintással érhető el a véleményem:)

Leginkább a fenti szavakkal tudnám jellemezni 2016-ot. Annak ellenére, hogy kevesebbet olvastam, mint szerettem volna, jó évet tudhatok magam mögött, elégedett vagyok azzal is, ahogy a blog sorsa alakult. Boldog új évet kívánok minden olvasómnak!

Várólistacsökkentés 2017

Még sosem vettem részt ezen a kihíváson, de úgy döntöttem, 2017-ben megpróbálom a várólistacsökkentő kihívást. A szabályok szerint 12 könyvet kell kiválasztani, amit megpróbálok elolvasni jövő évben. A részletes szabályokat ITT olvashatjátok el, itt pedig az elolvasandó könyvek listáját láthatjátok. Készültem egy alternatív összeállítással is, nehogy amiatt bukjam el, hogy valamelyik könyvhöz nem lesz hangulatom.

Fő lista:

Alternatív lista:

Próbáltam mindkét listára olyan könyveket válogatni, amik hosszú ideje kallódnak és arra várnak, hogy belekezdjek az olvasásukba. Remélem, sikerülni fog :)

Baráth Katalin: A fekete zongora

Fülszöveg: Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

A krimikkel való viszonyom még igencsak gyerekcipőben jár, de Baráth Katalin könyvéről korábban már annyi jót hallottam, hogy A fekete zongora igencsak piszkálta a fantáziámat. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, amikor egy egyetemi órán szóba került és a mű kapcsán elhangzottak a feminista és a történelmi krimik jelzőként. Mind a kettő igencsak érdekesnek hangzott, hát még a kettő együtt, így a várólistámon is előrevándorolt a történet. Nem is bántam meg az olvasást, sőt, egyszerűen imádtam a könyvet. A mű elején azonnal belecsöppentem a századelő Ókanizsájába, ahol azonnal elragadott a békebeli hangulat, azonban ez még önmagában csak egy aprócska eleme annak a zseniális történetnek, amit a szerző megalkotott.

Ami azonnal levett a lábamról, az a csodálatos főhősnőnk, Dávid Veronika alakja volt. Szeretem, amikor a főszereplő lány ennyire önálló és csak a saját feje után megy, Veront pedig pontosan ilyennek ismerhettük meg. Szintén óriási pozitívumot jelentett, hogy okos is volt és majdnem mindenre előbb jött rá, mint a nyomozásban hivatalosan is részt vevő Dujmovics kapitány vagy Vékony doktor. Kíváncsi leszek a sorozat többi részére, de már most úgy érzem, hogy Dávid Veronnak helye van a kedvenc hősnőim között. A másik, mindenképpen említésre méltó szereplő Dujmovics kapitány volt, Ókanizsa mogorva szerb rendőrkapitánya. Az ő figurája számos komikus helyzetet teremtett, miközben a bűntény részleteire akart fényt deríteni, és bár összességében nem nevezhető szimpatikus embernek, a felbukkanásának mindig megörültem, hiszen garantáltan jól szórakoztam rajta.

A krimiszál szintén remekül sikeredett. Amikor azon a bizonyos órán szóba került a könyv, ha jól emlékszem, a könyv végéről is esett szó, ennek ellenére olvasás közben mindvégig rejtély volt számomra a gyilkos személye. Arra homályosan emlékeztem, hogy mihez van köze a gyilkosságoknak, de a látszólag logikátlan halálesetek és a vers annyira összezavart, hogy fogalmam se volt, ki lehet a gyilkos. Ha jól emlékszem, a kapitánnyal együtt világosodtam meg én is. Nagyon örültem annak is, hogy nem volt kiszámítható a bűnügyi szál, így ezzel is mindvégig fenn tudta tartani a szerző az érdeklődésemet. Emellett pedig volt a könyvnek egy olyan momentuma, amikor majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mégpedig a végén. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de amikor Veron a végén meghozta a döntését azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd magával, nos, ott nagyon örültem annak, ahogyan döntött. Valójában ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy ez a sorozat nem csak arra érdemes, hogy végigolvassam, hanem jó eséllyel fog helyet kapnia  kedvenceim között.

Összességében jó kis könyvről van szó, krimirajongóknak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak is, akik egy erős és független hősnőről szeretnének olvasni.

Philippa Gregory: A makrancos királyné

Fülszöveg: Mit tehet egy asszony, ha leendő férje egy sorozatgyilkos uralkodó?

Parr Katalin, a harmincesztendős asszony titkos szerelmi viszonyt folytat Thomas Seymourral, de nincs választása, amikor VIII. Henrik – aki már négy királynét eltemetett, és korban akár az apja is lehetne –, úgy dönt, hogy elveszi feleségül. Katalin független és gondolkodó nő, tudja, milyen veszélyek lesnek rá… Henrik azonban eleinte bálványozza az új arát, Katalin pedig kezd megbízni benne, miközben egyesíti a királyi családot, az udvarban létrehoz egy radikális felfogású tudóskört, és régensként még az országot is vezeti. De ő sem menthet meg minden protestánst, amikor Henrik veszedelmes tekintete a királyné felé fordul…
Philippa Gregory, a királyregények királynője VIII. Henrik utolsó feleségéről írt megindító regényt; egy nőről, aki szenvedély és tudás dolgában is a férje felett állt.

 

Gondolom, a blog régebbi olvasói számára nem újdonság, hogy hatalmas rajongója vagyok Philippa Gregory könyveinek. Szeretem, hogy a könyveiben történelmi tényekre támaszkodva formálja a szereplők jellemét, a tetteiknek mindig jól látható okaik vannak és azt is szeretem, ahogy Gregory a hiányzó réseket betömi és mindig megindokolja, hogy miért úgy egészítette ki az eseményeket, ahogy.

Ennek fényében fogtam neki A makrancos királyné olvasásának. Kíváncsi voltam erre a regényre, hiszen még sosem olvastam részletesen arról a korszakról, amikor Parr Katalin uralkodott királynéként. Ha akadt is a kezembe olyan mű, ami ezt a korszakot dolgozta fel, Parr Katalin csak mellékszereplőként, említés szintjén bukkant fel. Ráadásul régen volt már a kezemben Gregorytól regény, így ki voltam éhezve a szerző könyvére, azonban kissé vegyes érzéseim vannak A makrancos királynéval kapcsolatban. Élveztem, tetszett, de hiányzott az a bizonyos különleges érzés, amit az írónő igazán jó művei szoktak okozni.

Ahogy  visszagondolok az olvasásra, több olyan eleme is volt a könyvnek, ami miatt számomra nehezebbé válhatott az olvasása. Ennek egyik oka az lehetett, hogy sok szó esett a katolikusok és a protestánsok szembenállásáról, én pedig nem szívesen olvasok a vallási vitákról. Ez persze nem Philippa Gregory hibája, hiszen ezt a korszakot nem is lehet másképpen feldolgozni, természetes, hogy ennek az ellentétnek a történet szerves részét kellett képeznie.

Parr Katalin

Azonban a másik elemhez, ami belőlem ellenérzéseket váltott ki, nagyon is sok köze volt az írónőnek. Ez pedig nem más, mint a könyveiben megtalálható szexjelenetek. A Tudorok sorozat korábbi részeiben is rengeteg hasonlót olvashattunk, majd a Rózsák háborúja alatt mintha ezekből visszavett volna. Én az erotikus jelenetek mérsékeltebb jelenlétének kifejezetten örültem, ugyanis A Tudorokban sokszor nem volt semmi szerepük a történetben vagy egyszerűen nem illettek a történet sodrásába. A Rózsák háborúja olvasása közben azért is ért kellemes meglepetés, mert Gregory sokszor csak utalt az ágybeli jelenetekre, de nem fejtette ki őket részletekbe menően, hanem a történetet vitte tovább. A makrancos királynéba azonban visszatüremkedtek ezek a részek, így az első oldalakon azonnal részletekbe menően olvashattam Parr Katalin és Thomas Seymour intim kapcsolatáról, majd az öregedő Henrik ágybeli kudarcairól és perverzióiról. Nos, én remekül meglettem volna ezek nélkül is.

Ami még nekem hiányzott, az Gregory fantáziája volt. Akár A másik Boleyn lányra, akár a Rózsák háborúja sorozatra gondolok, mindig jött egy pont, amikor elszabadult az írónő fantáziája és kitöltötte a hiányos adatok miatt megjelenő lyukakat. Mintha ez a szabadság eltűnt volna ebből a könyvből és csak unalomig ismételtünk volna néhány elemet. Ez nem az a Philippa Gregory volt, akitől én annyira szeretek olvasni, mintha ez a történet nyomába se ért volna az előzőeknek. VIII. Henrik alakja is kissé különösre sikeredett, mintha egy hisztis gyerek és egy kedélyes bácsika keveréke lett volna, nem pedig egy zsarnok és őrült király. 

 Félreértés ne essék, nem volt rossz könyv. De az én szememben a gyengébb Gregory-kötetek közé tartozik. Nem is tudom megmondani, mikor csalódtam valamelyik művében így, de A makrancos királyné nem hozta azt a szintet, amit vártam. Remélem, a következő regénye ennél élvezetesebb lesz.

Adventi nyereményjáték- Eredményhirdetés

Kisorsoltam a nyereményjáték győztesét, aki Pintérné Herczku Tímea lett, akivel e-mailben veszem fel a kapcsolatot. Köszönöm mindenkinek a részvételt, a nyertesnek pedig gratulálok!

A nyereményjáték következő és egyben utolsó állomása: Varázstinta

(A megoldás Danielle Paige-től A Sárga Téglás háború volt.)

Charles Dickens: Karácsonyi ének - Adventi nyereményjáték

 

Eljött ismét az adventi időszak, ezzel pedig elindult a nyereményjátékunk is. Épp mint tavaly összefogtunk három bloggertársammal és advent minden vasárnapján érkezik a játék új fordulója. A harmadik vasárnapon rám került a sor. Ezen a héten Dickens Karácsonyi énekéről olvashatjátok a véleményemet, bejegyzés végén olvasható kérdést megválaszolva pedig részt vehettek a nyereményjátékban.

Charles Dickens klasszikusát a legtöbbeknek nem kell bemutatnom, hiszen biztosan mindenki ismeri a mogorva Scrooge úr történetét, aki minden porcikájával elutasítja a karácsonyt. Ezek után jelenik meg neki halott üzlettársának szelleme, aki három másik kísértetet irányít hozzá. A szellemek feladata pedig nem más, mint hogy felnyissák Scrooge úr szemét és megértessék vele a karácsony ünnepét. 

Bármilyen furcsának is tűnhet, életem első 20 éve úgy telt el, hogy sohasem olvastam ezt a könyvet. Természetesen ismertem a történetet, emlékszem a Disney-féle változatra is, ahol Dagobert bácsi szerepelt Scrooge-ként, de Dickens eredeti műve sosem került a kezembe. Most hatalmas örömömre végre bepótoltam a lemaradást. Igazi karácsonyi történetről van szó és miközben a már ismert eseményekben elmerülünk, a mű tökéletes karácsonyi hangulatot teremt.

Összességében nekem tetszett a könyv. Jó érzés volt olvasni, elhozta az igazi karácsonyi hangulatot, azt, ami minden évben csak nehezen jön el számomra. Ahogy mindig látom az óriási karácsonyi hajcihőt és a turistáktól hemzsegő karácsonyi vásárokat, egy idő után mindig elunom a hatalmas felhajtást, aztán csak szenteste napján érzem azt, hogy igen, tényleg jön a karácsony és én tényleg várom. A karácsonynak testestől-lelkestől ellenálló Scrooge és a szellemek tényleg közelebb hozták az ünnepet. Ami különösen tetszett a történetben, az érzés, hogy a karácsonyt tényleges valójában mutatta be, abban a formában, amiről az ünnepnek szólnia kell(ene).

Egy kis érdekesség:
Advent kapcsán gondolom a legtöbbetekben már felmerült a kérdés, hogy honnan ered az adventi koszorú és a gyertyagyújtás hagyománya. A szokás egészen 1839-ig nyúlik vissza, amikor a német evangélikus lelkész, Johann Hinrich Wichern az általa alapított hamburgi árvaház hálótermében felállított egy fa gyertyatartót 23 gyertyával. A gyertyák közül 19 piros a munkanapokat jelképezte, míg a maradék 4 fehér a vasárnapokat.
A mai koszorúkon használatos négy gyertya szintén szimbolikus jelentéstartammal bír, a hitet, a reményt és a szeretetet jelképezik.

A nyereményjáték:

A bejegyzésben betűket kell keresgélnetek, amik egy könyv szerzőjét és címét adják. Olyan könyvről van szó, amit reményeim szerint még sikerül karácsony előtt elolvasnom :)

A játékhoz mindössze a kérdésre kell válaszolnotok, azzal pedig pluszpontokat szerezhettek, ha lájkoljátok a Facebook oldalamat, feliratkoztok a blogra vagy figyeltek Molyon. Ha mindhármat megteszitek, még több eséllyel indultok a nyereményért :)

A játék csütörtökig tart, az eredményhirdetés pénteken lesz. A nyertessel e-mailben veszem fel a kapcsolatot. Ha nem érkezik válasz 48 órán belül, akkor újra sorsolok. Csak Magyarországi címre tudok postázni! 

a Rafflecopter giveaway

Liza, a rókatündér

Őszintén szólva féltem megnézni a filmet. Érdekesnek tűnt, a legtöbben jó véleménnyel vannak róla, de annyi rossz tapasztalatom volt már magyar filmekkel, hogy azonnal beindult a vészjelző. Tartottam tőle, hogy ismét egy hatalmas csalódásban lenne részem. Szerencsére kiderült, hogy kár volt ennyire ódzkodnom ettől a filmtől, a Liza, a rókatündér bebizonyította, hogy vannak még jó magyar filmek.

A film elején adott Liza, a tipikus szürke kisegér, aki a japán nagykövet feleségét ápolja. Így ismerkedik meg közelebbről a japán kultúrával és így szegődik társául Tomy Tani, egy halott japán énekes szelleme.  Liza egyik fő célja az, hogy rátaláljon a szerelemre, azonban Tomy Tani féltékenységből sorra öli meg a lány udvarlóit. Ezek után Liza arra a következtetésre jut, hogy ő egy elátkozott rókatündér, akinek az átkát csak az igaz szerelme tudja megtörni.

Összességében maga a film meglehetősen szürreális élményt nyújtott, de egy nagyon szerethető alkotásról van szó. Liza kedvesen bugyuta és esetlen főszereplő, Tomy Tani sokszor felcsendülő slágere pedig remek hangulatot kölcsönzött az egyes jeleneteknek, még a sokadik alkalommal sem zavart. Zoltán zászlós figuráját nagyon eltalálták, az ezredesnek pedig mindössze csak egyetlen poén jutott a filmben, de azon minden esetben jól szórakoztam. A színészek egytől egyig remekül hozták a karaktereiket.

A történetvezetés is remekül megállta a helyét. Igaz, egy idő után előre lehetett sejteni a végkifejletet, de ettől függetlenül engem lekötött a film. Amit negatívumként tudok megemlíteni, azok Liza kétségbeesett pasifogó kísérletei. Értem én, hogy erre a témára könnyű történetet felépíteni, de nem tudom megérteni, hogy miért kell mindig azt sulykolni az emberek fejébe, hogy baj, ha egy nő egyedül van. A másik, ami zavart, hogy szerintem a szexjelenetek indokolatlanul kaptak helyet a filmben, nem voltak fontosak a cselekmény szempontjából, nem vitték el semmilyen irányba. Engem a film sodrásából is kizökkentett, amikor teljesen váratlanul a jelenetváltás után szex következett. Ami pedig óriási pozitívum, az a japán mitológiai elemek átemelése a magyar környezetbe. Bátor húzás volt és a két kultúra keveredése is remekül alakult. Leginkább egy érdekes, aranyos és meseszerű történetként tudnám jellemezni.

Összességében nekem tetszett  ez a film. Nem biztos, hogy mindenkinek bejönne, hiszen mint írtam, meglehetősen szürreális alkotásról van szó, amit valljuk be, nem mindenki tud könnyen megemészteni. Azonban akinek tetszik az alapkoncepció és be meri vállalni a filmet, annak egy próbát mindenképp megér.

Novemberi összefoglaló

El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt a november. Ha az utóbbi napokra gondolok, a decemberrel együtt beköszöntött a tél is, legalábbis a csípős téli hideg megérkezett, Bécsben pedig megnyíltak a karácsonyi vásárok, így az igazi karácsonyi hangulat is rám tört. Ugyan a turisták tömegét nem szeretem, de a vásárok nagyon szépen fel vannak díszítve és valószínűleg a november utolsó napját is a Rathausplatzon lévő csokiszökőkúttal fogjuk megédesíteni.

Az elmúlt hónapban ellátogattam a Primarkba, ami hamarosan hivatalosan is a kedvenc boltommá fogok kinevezni. Ezúttal egy Roxfortos pulcsit zsákmányoltam. 

Kivételesen filmnézésre is szakítottam időt, egyik unalmas estémen megnéztem a Liza, a rókatündért. Ezek után kedvem támadt egy sorozathoz is, így került sorra A fehér királyné is, Harry Potter rajongóként pedig nem hagyhattam ki a Legendás állatok és megfigyelésüket sem. Utóbbi azért is volt különleges élmény, mert életemben először voltam német nyelvű filmen moziban.

Olvasások terén sajnos nem alakult olyan fényesen a november, inkább a tanulásé volt most a főszerep. Mindössze Philippa Gregorytól A makrancos királynét és Dickenstől a Karácsonyi éneket sikerült végigolvasnom. Azóta belekezdtem Baráth Katalintól A fekete zongorába is. Remélem, sikerül egy kicsit a krimikhez fűződő viszonyomon is javítani vele. 

A november könyvvásárlás nélkül telt. Pontosabban rendeltem, de a könyvek még nem érkeztek meg, így azokat majd hozzácsapom a decemberi összefoglalómhoz.

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Mikszáth ritka kivételt képez az iskolai tananyagban szereplő írók között, ugyanis ő azon kevesek közé tartozik, akiktől nem kapok hidegrázást. Ez volt az oka annak, hogy amikor olvasnivaló nélkül indultam el az egyetemre és másfél órás várakozás állt előttem, a hungarológia könyvtárában kötöttem ki. Abban biztos voltam, hogy Mikszáthot szeretnék olvasni, azt azonban nem tudtam, hogy mit. Azért A Noszty fiú esetére esett a választásom, mert ez volt az első cím, ami eszembe jutott és régóta érdekelt a történet is.

A könyv elején azonnal megismerkedünk Noszty Ferivel, aki Velkovics Rozáliának udvarol, közben pedig halmozza az adósságokat. Emiatt váltóhamisításba keveredik, ami miatt elhagyja a várost és hamarosan gazdag menyasszony után néz. Ekkor hívják fel a figyelmét Tóth Marira, azonban a lány minden kérőjében hozományvadászt lát, így Noszty családja szövevényes terveket sző a lány behálózására, Mikszáth pedig a rá jellemző fordulatokkal alakítja a két fiatal sorsát. A szerzőtől megszokott csavarok tarkítják a könyvet, a történetszálak összefonódnak, a végén pedig mindenkit utolér a jól megérdemelt sorsa.

Bevallom őszintén, az elején egy kicsit megszenvedtem az olvasással. Voltak részek, amik nagyon érdekeltek, azonban voltak olyanok is, amik egyáltalán nem tudtak lekötni. Szerencsére később sikerült átlendülnöm ezen a  kényelmetlen érzésen, de eleinte egy kicsit aggódtam, hogy mégsem volt jó választás a könyv.

Mikszáth a tőle megszokott stílust használja mindvégig. Nincs rá jobb szó, egyszerűen imádtam az elbeszélésmódot, aminek a segítségével a szerző bátran figurázta ki a regényalakjait és a korabeli politikát is. Már a hangnemen és az írásmódon is remekül szórakoztam, különösen, hogy meglehetősen régen olvastam Mikszáthot és így arra sem emlékeztem, hogy milyen ironikusan tálalja egy-egy gondolatát. A történet elején azonnal segített a stílusra való ráhangolódásban a Kopereczkykről szóló anekdota, ami pontosan olyan bolondos történet volt, mint amit Mikszáthtól megszokhattunk.

A szereplők egytől egyig hús-vér emberek voltak, teli különféle emberi hibákkal. Olvasás közben sokszor azt sem igazán tudtam eldönteni, hogy kivel hányadán állok. A hozományvadász Feri egyszer-kétszer már-már engem is átejtett, Kopereczky báró rengeteg mókás percet idézett elő. A többi szereplő is hozzájuk hasonlóan egyedi, nekem pedig csak egyetlen problémám akadt . A befejezés során nagyon hiányoltam azt, hogy Marira hogyan hatottak az események és ő mit gondolt a történtekről. 

Összességében a néhol unalmas percek ellenére is tetszett A Noszty fiú esete Tóth Marival. Jól szórakoztam olvasás közben, a történet jó kikapcsolódásnak bizonyult, én pedig ismét megbizonyosodhattam arról, hogy Mikszáthot mindig megéri olvasni. Aki szereti a műveit, azoknak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet is.

Kávé Book Tag

Petus hívott ki Molyon erre a tagre. Még egyszer köszönöm a kihívást! :)

Fekete kávé – Egy sorozat, amibe nehéz belerázódni, de utána nem tudod letenni

Számomra Catherine Fishertől az Incarceron volt ilyen. Az elején fogalmam sem volt, hogy mi történik éppen, aztán belejöttem, és onnantól kezdve faltam a könyvet.

Borsmentás mokka – Egy könyv, ami a téli időszakban nagyobb népszerűségnek örvend

Leginkább a tipikus karácsonyi történetekre tudok gondolni a kérdés kapcsán, ezek közül pedig szerintem a legismertebb Dickenstől a Karácsonyi ének.

Forrócsoki – A kedvenc gyerekkönyved 

Hát, nem is tudom, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy gyerekkoromban nagyon szerettem a Grimm legszebb meséit, úgyhogy most kinevezem azt kedvenc gyerekkönyvemnek.

Dupla eszpresszó – Egy könyv, ami az elejétől a végéig izgalmas volt 

Hát, rengeteg ilyet tudok felsorolni, ugyanis én végigizgultam a Harry Potter sorozatot, Az éhezők viadalát, illetve Böszörményi Gyulától az Ambrózy báró eseteinek eddig megjelent részeit. Ha ezek közül mindenképpen ki kellene egyet választanom, Az éhezők viadala lenne a befutó, ugyanis az volt az egyetlen ezek közül, ami még aludni sem hagyott. 

Starbucks – Egy könyv, amit mindenhol látsz

Ez nem más, mint a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Úgy érzem, még a csapból is ez folyik, főleg, hogy van olyan könyvesbolt Ausztriában, ahol a bejárat melletti díszhelyet foglalja el a könyv, így be se kell mennem ahhoz, hogy az arcomba nyomják.

Hipster kávézó – Egy alulértékelt könyv 

Olyan könyvet, ami kifejezetten alulértékelt lenne, nem tudok mondani. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szerintem Philippa Gregory könyvei megérdemelnék, hogy több figyelmet kapjanak. 

A tökéletes keverék – Egy könyv vagy sorozat, ami keserédes volt, de mindeközben tökéletes

A legutóbb olvasottak közül ez Jessie Burtontől A babaház úrnője határozottan ilyen volt. Nem találtam kivetnivalót a könyvben, a történet csodálatos volt, de közben fájt a szívem a szereplőkért. 

Hoppá! Véletlenül koffeinmenteset kaptam! – Egy könyv, amitől többet vártál

Claude Anet Mayerling című könyve egyszerűen borzalmas volt, ha tudtam volna, hogy ennyire rettenetes lesz, el sem olvastam volna. 

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Fülszöveg: A nő mosolya és az Álmaim asszonya után A világ végén megtalálsz a szerző harmadik, magyarul megjelenő könyve.
Egy fiatal galériatulajdonos egy nap szerelmes levelet kap egy titokzatos hölgytől, aki Principessa néven írja alá a leveleit. Ki lehet ő?
Habkönnyű szerelmi történet a szerző kedvenc színhelyén, Párizsban.

Nagyon vártam Nicolas Barreau-nak ezt a könyvét is, hiszen már az előzőekkel levett a lábamról. Mindig jól szórakozom, amikor tőle olvasok, így egy percig sem volt kérdés, hogy előbb-utóbb sort kerítek erre a regényre is.

A világ végén megtalálsz a szerző korábbi műveinek jól bevált receptjét követi. Adott egy szórakozott, könnyen szerethető főhős, aki a szerelmi élete kapcsán valamilyen bonyodalomba keveredik, amiből egy őrült történet kerekedik ki. Közben persze Párizs utcáit is bejárjuk és azt várjuk, hősünk élete hogyan áll helyre ismét. Jelen esetben a főszereplő Jean-Luc, akinek a mindennapjait a titokzatos Principessa levelei forgatják fel.

Őszintén szólva, remekül szórakoztam Jean-Luc esetlen próbálkozásain és nyakatekert ötletein, hogy a levélíró személyét kiderítse. Sajnos még az olvasás kezdetekor hátralapoztam és ezzel lelőttem a poént, de talán ennek köszönhetően nevettem olyan jókat Jean-Luc melléfogásain. A levelek tizennyolcadik századi stílusa különösen tetszett, mókás volt elképzelni, hogy ilyen írásmódot használnak a szerelmes levélváltások során. Az irományok fantáziadúsak és humorosak voltak, a stílusuk pedig egyenesen sziporkázott. Bár a végkifejlet nem lepett meg, az olvasást nagyon élveztem, könnyed kikapcsolódást nyújtott a könyv. Nicolas Barreau remekül ért ahhoz, hogy egy történettel hogyan szerezzen üde perceket az olvasóknak. 

Nem is tudom, mit írhatnék még erről a regényről. A szerző rajongóinak biztosan nem fog csalódást okozni a könyv, hiszen A világ végén megtalálsz pontosan azt a fajta élményt nyújtja, amit Nicolas Barreau-tól megszokhattunk. 

Renée Ahdieh: The Rose and The Dagger

Fülszöveg: A háború szélén álló országban Sahrazád elszakadt szeretett férjétől, Kálidtól, Koraszán kalifájától. Korábban szörnyetegnek tartotta Kálidot, könyörtelen feleséggyilkosnak és mérhetetlen fájdalom okozójának, de miután felfedezte a titkait, egy különleges férfira és megcáfolhatatlan szerelemre talált, azonban egy átok még mindig elválasztja őket.

A sorozat befejező részében Sahrazádnak mindent kockára kell tennie ahhoz, hogy visszatérhessen a szerelméhez. Sahrazád most ismét egyesült a családjával, akik a sivatagban találtak menedéket, ahol halálos erők szerveződnek Kálid ellen. Erők, amelyeknek az a céljuk, hogy lerombolják a kalifa birodalmát és Sahrazád gyerekkori szerelmének vezetésével szerveződnek. Miután a szerettei iránti hűség csapdába ejti, a lánynak cselekednie kell. A benne éppen csak éledező mágiát felhasználva önállósítja magát, hogy véget vessen a szörnyű átoknak és a készülő háborúnak egyszer és mindenkorra, azonban ahhoz, hogy ez sikerüljön, a saját ellenségei elől is el kell menekülnie.
(Csak hogy tisztázzuk, a fülszöveg saját fordítás. )

  

Amikor befejeztem a The Wrath and The Dawn olvasását, annyira magával ragadott Kálid és Sahrazád története, hogy azonnal belekezdtem a folytatásba, azonban sajnálatos módon ez a rész már nem volt olyan élvezetes, mint az előző. Hiába érdekelt még mindig a történet, Kálid és Sahrazád hiába alkottak még mindig fantasztikus párost, azt éreztem, hogy a The Rose and The Dagger nem tudja megütni azt a szintet, mint az első rész. Kissé lassan haladt előre a cselekmény, ráadásul a szerelmi háromszög és a hozzá járuló szenvedés is előtérbe került, Tárik pedig rengeteget szerepelt, ami sok hosszadalmas szerelmi vergődést eredményezett. 

A következő problémát a szereplőgárda jelentette. Korábban megismert szereplők annyira a háttérbe szorultak, hogy már-már a létezésükről is megfeledkeztem és újak vették át a helyüket. Annak persze örültem, hogy Sahrazád húgát jobban megismerhettük, de a régi szereplőket nagyon hiányoltam. Valami oknál fogva a történetvezetéssel sem tudtam kibékülve. Ennek egyik oka az volt, hogy a már említett szerelmi háromszögnek túlságosan sok helyet szentelt a szerző, ez pedig pokollá tette néhány fejezet olvasását. Emellett olyan érzésem is volt, hogy az írónő túl sok szálat próbált belepasszírozni a könyvbe, emiatt pedig néhány kibontatlan maradt, ez az elnagyoltság pedig olyan hibákat eredményezett, hogy egyes konfliktusokon túlságosan hamar túltették magukat a szereplők, néhány probléma pedig szinte varázsütésre oldódott meg. Az utolsó fejezet és az epilógus között pedig hatalmas volt az űr, túl nagyot ugrottunk az időben, így mondhatni a lezárás is hiányos lett egy kissé. 

Összességében úgy tudnám jellemezni, hogy egy kissé összecsapott volt a könyv. A történetvezetésben és a szereplők közti kapcsolatrendszerben is vannak hiányosságok, így az olvasás sem lett egy különleges élmény. Egyszeri alkalommal kikapcsolódásnak tökéletes volt, de semmi többet nem nyújtott.

Halloween Book Tag

Lexa hívott ki erre a tagre, amit itt is köszönök neki.:)  Az ő válaszait itt olvashatjátok. Sajnos Molyon elárasztottak a frissek, így Lexa kihívását is valószínűleg olvasatlanul töröltem és csak megkésve vettem észre. Így Halloweent magunk mögött hagyva, kicsit megkésve, de meghoztam a válaszaimat.

Faragott tök - Milyen könyvet faragnál töklámpásnak?

Hát, én inkább egy szimbólumot faragnék ki, ami egy könyvhöz kapcsolódik. Jelenleg Az éhezők viadalára pörögtem rá teljesen, így valószínűleg egy fecsegőposzáta lenne az.
 

Csokit vagy csínyt - Melyik szereplővel indulnál édességbeszerzés körútra?

Egyértelműen Finnick Odairrel. Mint tudjuk, imádja a kockacukrot, biztos örülne egy édességbeszerzés körútnak. 

Édes kukorica - Melyik könyv marad számodra mindig ugyanolyan édes?

Anita Amirrezvani könyvét, A virágok vérét olvastam legutóbb újra, ami másodszorra is ugyanolyan élményt jelentett, mint első alkalommal. Emellett Emily Brontëtól az Üvöltő szeleket olvastam sokszor, ami hatalmas kedvencem marad örökre. 

Szellemek - Melyik szereplőt látogatnád meg szellemként?

Jelenleg senki sem jut eszembe, akit annyira utálok, hogy szellemként ijesztgessem, így ezt a kérdést kihagyom. 

 

Jelmezbe bújni - Melyik szereplő bőrébe bújnál egy napra?

Hermione Grangerként szívesen kipróbálnám a Roxfortot, de Lucy Pevensie bőrébe is belebújnék és ellátogatnék Narniába.

Varázslók és boszorkányok - Melyik a kedvenc pillanatod a Harry Potterben?

Sirius és Harry találkozása a harmadik rész végén. Az azkabani fogoly az egyik kedvenc részem, Siriust pedig egyszerűen imádom.  

 

Vér és erőszak - Melyik könyv volt olyan ijesztő, hogy le kellett tenned közben, hogy szünetet tarts?

Annyira ijesztő még egyik sem volt, az gyakrabban fordult elő, hogy valami nagyon megrázott, letettem, vettem egy nagy levegőt és csak azután folytattam az olvasást. Ilyenkor általában azért teszem le a könyvet, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni. Ilyen előfordult akkor, amikor Khaled Hosseinitől a Papírsárkányokat vagy Jessie Burtontől A babaház úrnőjét olvastam, illetve Az éhezők viadala trilógia során néhány szereplő halálát nehéz volt megemésztenem. 

Rémtörténetek zseblámpával - Melyik könyves szereplő tudná a legrémisztőbb sztorit elmesélni? 

Azt nem tudom, hogy mennyire lenne ijesztő, de Will Herondale Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájából kétségkívül lelkesen vállalkozna halloweeni sztorik elmesélésére. Démonhimlőről biztos lenne szó bennük, a szórakozás pedig garantált lenne.

Kísértetház - Egy könyv, aminek a gondolatatától is szabadulni akarnál

Frederica Bosco Szerelmem egy angyal című könyvét két éve olvastam, de azóta sem tudok menekülni az emlékétől. Nyögvenyelős, idegesítő, gagyi és érzelgős olvasmány volt, talán életem egyik legrosszabb könyve. 

 

Halloween parti a haverokkal - Avagy kik szórakozzanak még a tag kitöltésével 

Ezt a részét inkább passzolom, hiszen én is egy kicsit elcsúsztam a tag kitöltésével, de ha valaki kedvet kap hozzá, töltse ki bátran.

Októberi összefoglaló

Októberben elég nyugis hónapom volt, békés olvasgatással, filmnézéssel és egyetemre járással telt el a hónap.

Egyik hétvégén rám tört a filmezős kedv, így előbb a Zootropolist néztem meg, néhány nappal később pedig a Mielőtt megismerteleket. A Zootropolis elképesztően aranyos volt, ha eddig még nem láttátok, mindenképpen nézzétek meg. A Mielőtt megismertelek könyvváltozata sem lett a kedvencem, ahogy a film sem, de érdekes volt megnézni, kicsit jobban át tudtam gondolni a történetet, bár felejthetetlen élményt nem nyújtott. 

Olvasások terén jól alakult az október, rengeteget olvastam. A hónap elején befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című könyvét, utána pedig lazítás gyanánt romantikus YA-t kerestem, így akadtam rá Renée Ahdieh The Wrath and The Dawn, illetve The Rose and The Dagger című regényeire. Egy sorozatról van szó, szerencsére csak ez a két része van, így hamar a végére értem. Jól szórakoztam olvasás közben, kikapcsolódásnak jó volt mindkét könyv. Ezek után következett Mikszáthtól A Noszty fiú esete Tóth Marival, ami szintén kellemes emlékként fog megmaradni. A következő áldozatom Nicolas Barreau utolsó könyve, A világ végén megtalálsz volt, ami pontosan azt az élményt nyújtotta, amit a szerző könyveitől várok. A franciás romantikát végül Takami Kósun híres és hírhedt művével, a Battle Royale-lal öblítettem le, utána pedig Philippa Gregory legutóbbi könyvébe, A makrancos királynéba kezdtem bele, aminek az olvasása most is folyamatban van. 

Két könyvet is zsákmányoltam ebben a hónapban. Sikerült lecsapnom egy csodás akcióra, így  5 euróért jutottam hozzá Graeme Simsiontól A Rosie projekthez németül, illetve Jodi Picoult és Samantha van Leer Between The Lines című könyvéhez eredeti nyelven.

Takami Kósun: Battle Royale

Fülszöveg: Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg.

Őszintén szólva még most sem tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból kezdtem bele ebbe a könyvbe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam róla, hogy az alaptörténete hasonlít Az éhezők viadalára, sőt sokan mondják, hogy utóbbi a Battle Royale koppintása, illetve hogy a japán szerző műve sokkal brutálisabb és véresebb történet. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e végigolvasni a könyvet, azonban arra hamar rájöttem, hogy teljesen felesleges volt ezen aggódnom, ugyanis Takami Kósun írása odaszögezett a lapokhoz és egyszerűen faltam a sorokat. 

Eleinte problémát okozott a rengeteg furcsa hangzású név, amiktől már-már zúgott a fejem, de ahogy hullottak a diákok, úgy lett nekem is egyre könnyebb a dolgom. Valójában még mindig nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok ezzel könyvvel. Nem volt rossz, le sem tudtam tenni, de elájulva sem voltam tőle. Azt például egy nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a szerző mindegyik diákot részletesen bemutatta, így hús-vér emberekként tudtam rájuk gondolni, nem csak arctalan halottakként, azonban a különféle halálnemek részletes leírása nem tudott elvarázsolni. A legtöbbet vagy teljesen közömbösen szemléltem vagy azon merengtem, hogy mégis miként tudom valakinek a haláltusáját ilyen lelki nyugalommal végigolvasni. 

A szereplők iránt szintén vagy teljesen közömbös voltam vagy utáltam őket. Ketten váltottak ki belőlem igazán heves érzelmeket, ez a két diák pedig Kirijama Kazuo és Szóma Micuko volt. Kirijama személyében egy lelketlen gyilkológépet láthattunk, aki gondolkodás nélkül, hidegvérrel ölte meg az osztálytársait, Szóma pedig egy alattomos kígyó volt, akinek tűkön ülve vártam a halálát. 

A fent nevezett két szereplő kapcsán pedig közelítünk ahhoz az elemhez, ami számomra egy kissé hihetetlenné tette az egész történetet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy 42 fős osztályt úgy válogatnak össze, hogy a diákok között akad pszichopata, zseni és a lehető legkülönfélébb háttérrel rendelkező diákok, ahogy ebben a könyvben történt? A másik hasonlóan furcsa momentum pedig az volt, hogy majdnem mindenkinek akadt az osztályban egy szerelme. Amikor már sorozatban a sokadik diákról derült ki, hogy titokban szerelmes volt valakibe, számomra egy kicsit nevetségessé vált ez az elem. 

Amire még ki szeretnék térni, az Az éhezők viadalával való összehasonlítgatás. Nos, szerintem ez teljesen felesleges, hiszen az alapkoncepción kívül a két történetnek nem sok köze van egymáshoz. Az éhezők viadala példának okáért rengeteg fontos témát ölel fel, míg a Battle Royale leginkább a Programra koncentrál és a leghangsúlyosabbnak én a különböző halálnemek leírását és a brutalitást éreztem. Ezt a fajta leírás számomra sokszor teljesen öncélúnak tűnt, szerintem a történethez nem tett hozzá semmit az, hogy a diákok miként nyomják ki egymás szemét és merre folyik az agyvelő. Nem zavart ez a fajta írásmód, de nem is sokat tett hozzá a történethez, engem pedig igazán megrázni sem tudott.

Összességében azt tudom mondani, hogy én jól elvoltam ezzel a könyvvel, érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet, de semmiféle különleges élményt nem jelentett az olvasása. Ajánlani pedig tényleg csak azoknak merem, akiket nem zavar a könyvben leírt mértéktelen vérontás és a részletes leírásokat bírja a gyomruk.

Főbűnök Book Tag

Petus hívott ki molyon erre a tagre, amit ezúton is köszönök neki. :)

Kapzsiság– Melyik a legolcsóbb könyved? Melyik a legdrágább?

Sajnos erre  a kérdésre most nem tudok konkrét könyvcímekkel válaszolni, a legolcsóbbak biztosan azok, amiket a könyvtár leárazásán 100 forintért zsákmányoltam. A legdrágábbra végképp nem tudok mit mondani, nem emlékszem egy könyvre sem, ami olyan hihetetlenül drága lett volna.

Harag – Melyik íróval állsz utálom/szeretem viszonyban?

Nem is tudom, talán Cassandra Clare. A Végzet Ereklyéi sorozat első három részét és a Pokoli szerkezetek trilógiát nagyon szerettem, de a többi könyve néhol már nevetséges volt és úgy éreztem, hogy csak azért írta meg őket Clare, mert még több bőrt akart lehúzni a sorozatról. 

Falánkság– Melyik könyvet faltad örömmel úja és újra minden megbánás nélkül?

Nem tudom eleget hangoztatni, hogy mennyire szeretem az Üvöltő szeleket Emily Brontëtól és hányszor újraolvastam. Számomra ez az a könyv, amit nem tudok megunni.

Lustaság – Melyik az a könyv, amelyiket elhanyagoltad lustaságból kifolyólag? 

Nem tudok ilyet mondani, általában akkor hanyagolok el könyveket, ha valami okból kifolyólag nincs időm olvasni.

Büszkeség – Melyik az a könyv, amiről beszélni szoktál, ha nagyon intellektuális olvasónak akarsz tűnni?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy ha valaki olvasatlannak néz, akkor annak az illetőnek előszeretettel dörgölöm az orra alá, hogy én bizony végigolvastam Tolsztojtól a Háború és békét :)

Bujaság – Mely tulajdonságokat találod legvonzóbbnak egy férfi/női karakterben? 

Hmm, nem is tudom, általában az szokott megragadni, ha az adott szereplő intelligens és a személyiségében van valami különleges. Nem is tudom megmondani, mi a közös kedvenc szereplőimben, de elsősorban amiatt szoktam egy-egy szereplőt ,megkedvelni, ha az esze is a helyén van.

Irigység – Mely könyveket szeretnéd a leginkább megkapni ajándékba? 

Hűha, jelenleg a legjobban vágyott könyvek listáján szerepel A Sárga Téglás háború Danielle Paige-től, Anita Diamanttól A vörös sátor és Böszörményi Gyulától az Ármány és kézfogó, ami sajnos még nem jelent meg.

Renée Ahdieh: The Wrath and the Dawn - A harag és a hajnal

Fülszöveg: A ​​véres kezű, ifjú uralkodó birodalmában minden hajnal szívszaggató bánattal köszönt egy újabb szerencsétlen családra. Kálid, Koraszán tizennyolc éves kalifája egy rémséges szörnyeteg. Minden éjszaka új feleséget vesz magához, amint azonban felvirrad a reggel, nyakára kötött selyemzsinórral kioltják a fiatal lány életét. Amikor a tizenhat esztendős Sahrazád legkedvesebb barátja is Kálid áldozatául esik, a lány kegyetlen bosszút esküszik, és önként vállalja a következő menyasszony sanyarú sorsát. Sahrazád feltett szándéka, hogy életben marad, sőt egyszer és mindenkorra véget vet a kalifa rémuralmának.
Éjszakáról éjszakára sikerül bűvöletbe ejtenie Kálidot varázslatos történeteivel, s közben kiderül, hogy a férfi egészen más, mint amilyennek képzelte. A rettegett szörnyeteg valójában egy megkínzott szívű ifjú. Sahrazád beleszeret. Ráébred, hogy a látszat bizony gyakran csal a pompás márványpalotában. Elhatározza, hogy felderíti a sötét árnyak között rejlő titkokat, miközben mindvégig készen áll, érzelmei ellenére is, hogy kitöltse a bosszúját Kálidon a megannyi ellopott életért. Vajon győzedelmeskedhet szerelmük a mesékből és titkokból szőtt világban?

A Papírsárkányok befejezése után valami könnyed, szórakoztató olvasmányt kerestem, ami egy kis időre kikapcsolna és az olvasás befejeztével nem töri össze a szívemet. Gondoltam, egy romantikus YA tökéletesen megfelelne erre a célra, ebbe a könyvbe pedig néhány hete futottam bele, amikor a várható magyar megjelenések között nézelődtem. Az alaptörténet, ami Az Ezeregyéjszaka meséi című jól ismert mesegyűjtemény kerettörténetére épül, azonnal megvett magának, kíváncsi voltam, hogy a szerző mit fog kihozni ebből a történetből.

Azt rögtön le szeretném szögezni, hogy az eredeti művet nem olvastam, csak nagy vonalakban ismerem a történetet, így ahhoz nem is igazán tudok viszonyítani, de amikor belekezdtem a könyvbe, nagyon hamar belelendültem az olvasásba. Valójában azt vártam izgatottan, hogy miként térünk el az eredeti történettől, utána pedig az tartott lázban, hogy mikor derül fény Kálid titkára és mikor válik világossá, hogy miért kellett a lányoknak meghalniuk.

A könyvről ismét nem tudok egyértelműen nyilatkozni, vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, tetszett is meg nem is. Szórakoztató, könnyed olvasmány volt, én pedig kétségkívül erre vágytam, ebben a tekintetben nem is igazán tudok belekötni. Azonban a könyv alkalmazta a YA-könyvekre jellemző tipikus kliséket, nevezetesen az idegesítő főhősnőt, a szerelmi háromszöget és a megtört lelkű fiút. Ezek az elemek olykor számomra tortúrává változtatják a könyv olvasását és jelen esetben is volt, hogy némelyik nagyon felidegesített.

Ezt az érzést leginkább ezt a főhősnőnk, Sahrazád tudta kiváltani belőlem. Nagyon zavart, hogy a drága leánykánk maga sem tudta eldönteni, hogy éppen mit is akart. Ugyan azzal a szándékkal érkezett a palotába, hogy bosszút áll Kálidon, de irreálisan korán ingott meg az elhatározásában és szeretett bele a kalifába. Ezek után jött az igazán kiborító dolog, mégpedig Sahrazád tipródása. Hol éppen nagyon szerelmes volt Kálidba, hol pedig azon sóhajtozott, hogy mit tegyen és mégis hogyan szerethetett bele a legjobb barátja gyilkosába, akin mégiscsak bosszút fog állni, majd a kis eszmefuttatás befejezése után ismét nagyon szerelmes volt Kálidba. A másik bosszantó dolog a lány elképesztően buta viselkedése volt. A könyv elején kegyetlen gyilkosnak látja Kálidot, ennek ellenére olyanokat tesz és mond a jelenlétében, amiből arra tudok következtetni, hogy Sahrazádnak néha leküzdhetetlen halálvágya volt. Ha a kalifa tényleg az a vérszomjas szörnyeteg lett volna, akinek mindenki tartotta, a lány valószínűleg nem érte volna meg a könyv végét. A szerelmi háromszögből szerencsére nagyon keveset láttunk, ugyanis Tárik, Sahrazád gyerekkori szerelme keveset szerepelt, így a szerző a hosszas szenvedéstől is megkímélt minket. Arra gondolom már mindenki rájött, hogy a titokzatos és rejtélyes, kedvességet eleinte hírből sem ismerő, legbelül pedig mégis emberi és esendő fiú szerepében Kálidot láthattuk.

Furcsa módon a három klisé közül csak az idegesítő hősnő zavart. A könyvben sem volt semmi különleges, ami kiemelte volna a hasonló történetek közül, de én jól elvoltam vele és tényleg érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet. A maga nemében, mint romantikus YA, tökéletesen megállta a helyét, ráadásul a szerelmi jelenetek gyönyörűen meg vannak írva. Töredelmesen be kell vallanom, néhol én is olvadoztam rajtuk, ami tényleg ritkaságszámba megy. Összességében tényleg egy aranyos történetről van szó, ami egyenesen olvastatja magát. A YA és a romantika kedvelőinek mindenképpen tudom ajánlani, illetve azoknak is, akik szeretik a klasszikusok átiratait. 

Még a végén annyit megjegyeznék, hogy én angolul olvastam a könyvet, a magyar fülszöveget viszont bemásoltam.  Az eredeti borítóba pedig hamar beleszerettem, szerintem nagyon szépre sikeredett, engem leginkább egy doboz bonbonra emlékeztet. A magyar borító sajnos sokkal kevésbé nyerte el a tetszésemet, hiába épül az eredetire.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Fülszöveg: Khaled Hosseini nemzetközi áttörést hozó, 80 országban megjelent sikerkönyve, a Papírsárkányok egy nem mindennapi barátság felejthetetlen és megható története, ami egy tehetős fiú és a család szolgájának fia között szövődik egy pusztulásra ítélt ország végnapjaiban. A két fiút közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés köti össze. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja életüket. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant és a gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált.

Nem ez az első könyvem a szerzőtől, korábban volt szerencsém az Ezeregy tündöklő nap című művéhez, ami azonnal magába szippantott. Valami hasonlót vártam a Papírsárkányoktól is, amikor belevágtam. Azt azonnal le kell szögeznem, hogy Khaled Hosseini ismét bebizonyította, hogy tud olyan történetet írni, ami olvasás közben szinte a bőröm alá kúszik, de közben nem hagyott nyugodni az a kellemetlen érzés, hogy a Papírsárkányok valószínűleg nem a legjobban sikerült műve.

Elsősorban azt kell leszögeznem, hogy nagyon olvasmányos könyv volt, letenni sem bírtam, annyira felpörgetett és annyira akartam tudni, hogy mi fog történni. Amir és Haszan barátsága gyönyörűen van megírva és bár az elején nem kedveltem Amirt, a végére nagyon megszerettem, Haszan pedig maga volt a megtestesült jóság, már-már a feddhetetlensége tette hihetetlenné a jellemét. Ő volt az a szereplők közül, akiért mindvégig fájt a szívem és bíztam benne, hogy a története jó véget fog érni, még akkor is, ha tudtam, hogy a tálibok uralta Afganisztánban ez szinte lehetetlen.

A külföldi borítók közül ez
valamiért nagyon megfogott

Ami számomra a könyv gyenge pontját jelentette, hogy az író egy idő után öntötte magából a sablonos eseményeket. A könyv közepén már sejteni lehetett, hogy Amirnak milyen utat kell bejárnia ahhoz, hogy jobb emberré váljon, szembenézzen a hibájával és vezekeljen azért, mert elárulta Haszant. Ezzel a momentummal pedig eljutottunk oda, hogy a könyvből egy túlzottan hatásvadász történet kerekedett ki, ami be akarta mutatni Afganisztán szovjet megszállását, majd a tálibok uralmát, emellett az afgán és az iszlám kultúrába is bepillantást akart engedni. Ezek mind meg is történtek, de a szerző ennek a bemutatásnak a kivitelezéséhez az összes elképzelhető hollywoodi klisét felhasználta. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy a könyv közepén ráéreztem a végkifejletre is és fogadni mertem volna, hogy Amir miként fogja jóvá tenni azt, hogy gyerekkorukban cserben hagyta Haszant. A véletlenekből is kicsit sok akadt a történetben, de amikor a tálib katona személyére fény derült, akkor kedvem támadt a fejemet a falba verni. Korábban volt egy gondolatom, hogy milyen kiszámítható fordulat lenne, ha az adott személy lenne az a tálib katona és láss csodát, néhány oldallal később kiderült, hogy tényleg ő az. Ekkor kezdtem el azt érezni, hogy ez a szegény történet kezd elsodródni egy hollywoodi maszlag irányába. 

Összességében nem nevezném rossz könyvnek a Papírsárkányokat. Szívszorító olvasmány, abból a fajtából, amelyik az olvasás befejezése után sem ereszt, de az amerikai máz rossz irányba vitte el a történetet. Az alapkoncepció jó volt, a történet kibontása szintén és a lezárással is ki tudtam volna békülni, ha a már-már kínosan hatásvadász elemek nem lettek volna benne. Zárásképp azt tudom mondani, hogy nem bántam meg az elolvasását, hatalmas élmény volt, de a tökéletes könyvtől azért messze van a Papírsárkányok.

Jessie Burton: A babaház úrnője

Fülszöveg: Mindazt, amit látsz, játéknak veszed. Amszterdam, 1686. A tizennyolc éves Petronella Oortman a városba érkezését követően elfoglalja helyét dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt oldalán. Hamarosan rá kell azonban ébrednie, hogy az élete nem pontosan olyan lesz, mint amilyennek elképzelte, és hogy a Brandt-ház szívfacsaró titkokat rejteget. Miközben kétségbeesetten igyekszik eligazodni a bonyolult viszonyok között, felbukkan egy titokzatos személy, egy miniatűrkészítő, aki rejtélyes küldeményeivel mintha csak az ő sorsát igyekezne egyengetni.

Jessie Burton a női sors és a szabadságvágy örök témáit járja körül, miközben regényének lapjain megelevenednek a tizenhetedik század végi Amszterdam hétköznapjai.

Szeptemberi összefoglaló

Eltelt a szeptember is, ami számomra egyben a nyári szünet végét jelenti. Visszajöttem Bécsbe, nekikezdtem a tanulásnak, jövő héten lesznek az első óráim. Addig is nézzük, mi minden történt ebben a hónapban.

Virágok Book Tag

Valamikor fényévekkel ezelőtt találtam ezt a taget németül, megtetszett, lefordítottam, utána pedig hónapokig hevert a gépem elfeledett zugaiban. Végre elérkezett az idő, hogy ki is töltsem. Remélem, nektek is tetszeni fog! :)

Rózsa- a legszebb szerelmi történet

Fogós kérdés, ugyanis nem vagyok a szerelmi történetek nagy rajongója, sőt nagyon ritkán olvasok romantikus könyveket, ha pedig mégis, nagyon ritkán nőnek csak a szívemhez. Erre a kérdésre egyetlen könyvvel tudok válaszolni, Emily Brontë Üvöltő szelek című regényével. Tudom, hogy a legszebb szerelmi történet meghatározásként nagyon nehezen húzható rá, de a szememben ez az egyik legjobb szerelmi történet, amit olvastam és ahol a szerzőnek az érzéseket minden máz nélkül, elemi valójukban sikerült megragadnia.

Danielle Paige: A Gonosz ébredése

Fülszöveg: Amy ​​Gumm vagyok – egy másik lány Kansasből. Miután egy tornádó végigsöpört a lakókocsiparkunkon, Ózföldén kötöttem ki. De ez az Ózfölde nem olyan volt, mint a könyvben és a filmben. Dorothy visszatért, és elkezdte kilopni a varázslatot a földből. A Varázsló is újra eljött. Glindát már nem lehetett Jó Boszorkánynak nevezni. És ki maradt meg a Gonosz Boszorkányok közül? Egyesítették erőiket a Gonoszok Forradalmi Rendjében, ahová engem is be akartak sorozni. A küldetésem? Megölni Dorothyt.
És amikor egy csapat egykori – vagy talán nem is csak egykori – gonosz boszorkány akar valamit, elég nehéz nemet mondani. Csakhogy a merénylői küldetésem nem a tervek szerint alakult. Dorothy még mindig életben van. A Rend eltűnt. És az otthonom, amelyet mindenáron magam mögött akartam hagyni, veszélybe kerülhet.
Ezen az eltorzult és megosztott helyen valahogy meg kell találnom Noxot és a Rend maradékát, megvédenem Ózfölde igazi uralkodóját, legyőznöm Dorothyt és csatlósait – miközben megpróbálok rájönni, mit keresek itt valójában. De kiben bízhatok meg egy olyan országban, ahol a jó és a rossz közötti határvonalat egy erősebb szél is átrendezheti?
KI AZ IGAZI GONOSZ?

Soman Chainani: Jók és rosszak iskolája

Fülszöveg: Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Augusztusi összefoglaló

Végre véget ért az augusztus és szerencsére ebben a hónapban már van is miről írni az összefoglalóban. Még mindig nem tobzódunk az érdekes eseményekben, az igaz, de azért a mondandómat bővebb lére tudom ereszteni, mint azt előző hónapban tettem.

Claude Anet: Mayerling

Fülszöveg: Ugyan mi köze lehetne Ferenc József császár egyszülött fiának, az Osztrák-Magyar Monarchia koronahercegének egy olyan leányhoz, akinek – bár a bécsi arisztokrácia köreihez tartozik – nemesi rangja nem elég magas ahhoz, hogy a Hofburgban fogadják? Mégis: Mary és Rudolf szenvedélyesen egymásba szerettek. Mary csak 16 éves volt, szinte gyereklány. Titokban tartott szerelmük tragédiába torkollott az 1889. január 29-én, a mayerlingi vadászkastélyban eldördülő lövésekkel. Az író a maga lendületes tehetségével rekonstruálta Mary Vetsera rövid ideig tartó szerelmi idilljét, mely egyben az osztrák uralkodóház történelmének egy lapja is. 

Claude Anet a múlt század első felének népszerű regényírója volt, számos műve magyarul is megjelent. Érdekes, hogy ezt a regényét eddig nem fordították le, holott több film is készült belőle: először 1936-ban Danielle Darieux-vel és Charles Boyer-vel, később Audrey Hepburnnel és Mel Ferrerrel, legutóbb pedig Catherine Deneuve és Omar Shariff főszereplésével.