Novemberi összefoglaló

El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt a november. Ha az utóbbi napokra gondolok, a decemberrel együtt beköszöntött a tél is, legalábbis a csípős téli hideg megérkezett, Bécsben pedig megnyíltak a karácsonyi vásárok, így az igazi karácsonyi hangulat is rám tört. Ugyan a turisták tömegét nem szeretem, de a vásárok nagyon szépen fel vannak díszítve és valószínűleg a november utolsó napját is a Rathausplatzon lévő csokiszökőkúttal fogjuk megédesíteni.

Az elmúlt hónapban ellátogattam a Primarkba, ami hamarosan hivatalosan is a kedvenc boltommá fogok kinevezni. Ezúttal egy Roxfortos pulcsit zsákmányoltam. 

Kivételesen filmnézésre is szakítottam időt, egyik unalmas estémen megnéztem a Liza, a rókatündért. Ezek után kedvem támadt egy sorozathoz is, így került sorra A fehér királyné is, Harry Potter rajongóként pedig nem hagyhattam ki a Legendás állatok és megfigyelésüket sem. Utóbbi azért is volt különleges élmény, mert életemben először voltam német nyelvű filmen moziban.

Olvasások terén sajnos nem alakult olyan fényesen a november, inkább a tanulásé volt most a főszerep. Mindössze Philippa Gregorytól A makrancos királynét és Dickenstől a Karácsonyi éneket sikerült végigolvasnom. Azóta belekezdtem Baráth Katalintól A fekete zongorába is. Remélem, sikerül egy kicsit a krimikhez fűződő viszonyomon is javítani vele. 

A november könyvvásárlás nélkül telt. Pontosabban rendeltem, de a könyvek még nem érkeztek meg, így azokat majd hozzácsapom a decemberi összefoglalómhoz.

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Mikszáth ritka kivételt képez az iskolai tananyagban szereplő írók között, ugyanis ő azon kevesek közé tartozik, akiktől nem kapok hidegrázást. Ez volt az oka annak, hogy amikor olvasnivaló nélkül indultam el az egyetemre és másfél órás várakozás állt előttem, a hungarológia könyvtárában kötöttem ki. Abban biztos voltam, hogy Mikszáthot szeretnék olvasni, azt azonban nem tudtam, hogy mit. Azért A Noszty fiú esetére esett a választásom, mert ez volt az első cím, ami eszembe jutott és régóta érdekelt a történet is.

A könyv elején azonnal megismerkedünk Noszty Ferivel, aki Velkovics Rozáliának udvarol, közben pedig halmozza az adósságokat. Emiatt váltóhamisításba keveredik, ami miatt elhagyja a várost és hamarosan gazdag menyasszony után néz. Ekkor hívják fel a figyelmét Tóth Marira, azonban a lány minden kérőjében hozományvadászt lát, így Noszty családja szövevényes terveket sző a lány behálózására, Mikszáth pedig a rá jellemző fordulatokkal alakítja a két fiatal sorsát. A szerzőtől megszokott csavarok tarkítják a könyvet, a történetszálak összefonódnak, a végén pedig mindenkit utolér a jól megérdemelt sorsa.

Bevallom őszintén, az elején egy kicsit megszenvedtem az olvasással. Voltak részek, amik nagyon érdekeltek, azonban voltak olyanok is, amik egyáltalán nem tudtak lekötni. Szerencsére később sikerült átlendülnöm ezen a  kényelmetlen érzésen, de eleinte egy kicsit aggódtam, hogy mégsem volt jó választás a könyv.

Mikszáth a tőle megszokott stílust használja mindvégig. Nincs rá jobb szó, egyszerűen imádtam az elbeszélésmódot, aminek a segítségével a szerző bátran figurázta ki a regényalakjait és a korabeli politikát is. Már a hangnemen és az írásmódon is remekül szórakoztam, különösen, hogy meglehetősen régen olvastam Mikszáthot és így arra sem emlékeztem, hogy milyen ironikusan tálalja egy-egy gondolatát. A történet elején azonnal segített a stílusra való ráhangolódásban a Kopereczkykről szóló anekdota, ami pontosan olyan bolondos történet volt, mint amit Mikszáthtól megszokhattunk.

A szereplők egytől egyig hús-vér emberek voltak, teli különféle emberi hibákkal. Olvasás közben sokszor azt sem igazán tudtam eldönteni, hogy kivel hányadán állok. A hozományvadász Feri egyszer-kétszer már-már engem is átejtett, Kopereczky báró rengeteg mókás percet idézett elő. A többi szereplő is hozzájuk hasonlóan egyedi, nekem pedig csak egyetlen problémám akadt . A befejezés során nagyon hiányoltam azt, hogy Marira hogyan hatottak az események és ő mit gondolt a történtekről. 

Összességében a néhol unalmas percek ellenére is tetszett A Noszty fiú esete Tóth Marival. Jól szórakoztam olvasás közben, a történet jó kikapcsolódásnak bizonyult, én pedig ismét megbizonyosodhattam arról, hogy Mikszáthot mindig megéri olvasni. Aki szereti a műveit, azoknak mindenképpen ajánlom ezt a könyvet is.

Kávé Book Tag

Petus hívott ki Molyon erre a tagre. Még egyszer köszönöm a kihívást! :)

Fekete kávé – Egy sorozat, amibe nehéz belerázódni, de utána nem tudod letenni

Számomra Catherine Fishertől az Incarceron volt ilyen. Az elején fogalmam sem volt, hogy mi történik éppen, aztán belejöttem, és onnantól kezdve faltam a könyvet.

Borsmentás mokka – Egy könyv, ami a téli időszakban nagyobb népszerűségnek örvend

Leginkább a tipikus karácsonyi történetekre tudok gondolni a kérdés kapcsán, ezek közül pedig szerintem a legismertebb Dickenstől a Karácsonyi ének.

Forrócsoki – A kedvenc gyerekkönyved 

Hát, nem is tudom, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy gyerekkoromban nagyon szerettem a Grimm legszebb meséit, úgyhogy most kinevezem azt kedvenc gyerekkönyvemnek.

Dupla eszpresszó – Egy könyv, ami az elejétől a végéig izgalmas volt 

Hát, rengeteg ilyet tudok felsorolni, ugyanis én végigizgultam a Harry Potter sorozatot, Az éhezők viadalát, illetve Böszörményi Gyulától az Ambrózy báró eseteinek eddig megjelent részeit. Ha ezek közül mindenképpen ki kellene egyet választanom, Az éhezők viadala lenne a befutó, ugyanis az volt az egyetlen ezek közül, ami még aludni sem hagyott. 

Starbucks – Egy könyv, amit mindenhol látsz

Ez nem más, mint a Harry Potter és az elátkozott gyermek. Úgy érzem, még a csapból is ez folyik, főleg, hogy van olyan könyvesbolt Ausztriában, ahol a bejárat melletti díszhelyet foglalja el a könyv, így be se kell mennem ahhoz, hogy az arcomba nyomják.

Hipster kávézó – Egy alulértékelt könyv 

Olyan könyvet, ami kifejezetten alulértékelt lenne, nem tudok mondani. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szerintem Philippa Gregory könyvei megérdemelnék, hogy több figyelmet kapjanak. 

A tökéletes keverék – Egy könyv vagy sorozat, ami keserédes volt, de mindeközben tökéletes

A legutóbb olvasottak közül ez Jessie Burtontől A babaház úrnője határozottan ilyen volt. Nem találtam kivetnivalót a könyvben, a történet csodálatos volt, de közben fájt a szívem a szereplőkért. 

Hoppá! Véletlenül koffeinmenteset kaptam! – Egy könyv, amitől többet vártál

Claude Anet Mayerling című könyve egyszerűen borzalmas volt, ha tudtam volna, hogy ennyire rettenetes lesz, el sem olvastam volna. 

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Fülszöveg: A nő mosolya és az Álmaim asszonya után A világ végén megtalálsz a szerző harmadik, magyarul megjelenő könyve.
Egy fiatal galériatulajdonos egy nap szerelmes levelet kap egy titokzatos hölgytől, aki Principessa néven írja alá a leveleit. Ki lehet ő?
Habkönnyű szerelmi történet a szerző kedvenc színhelyén, Párizsban.

Nagyon vártam Nicolas Barreau-nak ezt a könyvét is, hiszen már az előzőekkel levett a lábamról. Mindig jól szórakozom, amikor tőle olvasok, így egy percig sem volt kérdés, hogy előbb-utóbb sort kerítek erre a regényre is.

A világ végén megtalálsz a szerző korábbi műveinek jól bevált receptjét követi. Adott egy szórakozott, könnyen szerethető főhős, aki a szerelmi élete kapcsán valamilyen bonyodalomba keveredik, amiből egy őrült történet kerekedik ki. Közben persze Párizs utcáit is bejárjuk és azt várjuk, hősünk élete hogyan áll helyre ismét. Jelen esetben a főszereplő Jean-Luc, akinek a mindennapjait a titokzatos Principessa levelei forgatják fel.

Őszintén szólva, remekül szórakoztam Jean-Luc esetlen próbálkozásain és nyakatekert ötletein, hogy a levélíró személyét kiderítse. Sajnos még az olvasás kezdetekor hátralapoztam és ezzel lelőttem a poént, de talán ennek köszönhetően nevettem olyan jókat Jean-Luc melléfogásain. A levelek tizennyolcadik századi stílusa különösen tetszett, mókás volt elképzelni, hogy ilyen írásmódot használnak a szerelmes levélváltások során. Az irományok fantáziadúsak és humorosak voltak, a stílusuk pedig egyenesen sziporkázott. Bár a végkifejlet nem lepett meg, az olvasást nagyon élveztem, könnyed kikapcsolódást nyújtott a könyv. Nicolas Barreau remekül ért ahhoz, hogy egy történettel hogyan szerezzen üde perceket az olvasóknak. 

Nem is tudom, mit írhatnék még erről a regényről. A szerző rajongóinak biztosan nem fog csalódást okozni a könyv, hiszen A világ végén megtalálsz pontosan azt a fajta élményt nyújtja, amit Nicolas Barreau-tól megszokhattunk. 

Renée Ahdieh: The Rose and The Dagger

Fülszöveg: A háború szélén álló országban Sahrazád elszakadt szeretett férjétől, Kálidtól, Koraszán kalifájától. Korábban szörnyetegnek tartotta Kálidot, könyörtelen feleséggyilkosnak és mérhetetlen fájdalom okozójának, de miután felfedezte a titkait, egy különleges férfira és megcáfolhatatlan szerelemre talált, azonban egy átok még mindig elválasztja őket.

A sorozat befejező részében Sahrazádnak mindent kockára kell tennie ahhoz, hogy visszatérhessen a szerelméhez. Sahrazád most ismét egyesült a családjával, akik a sivatagban találtak menedéket, ahol halálos erők szerveződnek Kálid ellen. Erők, amelyeknek az a céljuk, hogy lerombolják a kalifa birodalmát és Sahrazád gyerekkori szerelmének vezetésével szerveződnek. Miután a szerettei iránti hűség csapdába ejti, a lánynak cselekednie kell. A benne éppen csak éledező mágiát felhasználva önállósítja magát, hogy véget vessen a szörnyű átoknak és a készülő háborúnak egyszer és mindenkorra, azonban ahhoz, hogy ez sikerüljön, a saját ellenségei elől is el kell menekülnie.
(Csak hogy tisztázzuk, a fülszöveg saját fordítás. )

  

Amikor befejeztem a The Wrath and The Dawn olvasását, annyira magával ragadott Kálid és Sahrazád története, hogy azonnal belekezdtem a folytatásba, azonban sajnálatos módon ez a rész már nem volt olyan élvezetes, mint az előző. Hiába érdekelt még mindig a történet, Kálid és Sahrazád hiába alkottak még mindig fantasztikus párost, azt éreztem, hogy a The Rose and The Dagger nem tudja megütni azt a szintet, mint az első rész. Kissé lassan haladt előre a cselekmény, ráadásul a szerelmi háromszög és a hozzá járuló szenvedés is előtérbe került, Tárik pedig rengeteget szerepelt, ami sok hosszadalmas szerelmi vergődést eredményezett. 

A következő problémát a szereplőgárda jelentette. Korábban megismert szereplők annyira a háttérbe szorultak, hogy már-már a létezésükről is megfeledkeztem és újak vették át a helyüket. Annak persze örültem, hogy Sahrazád húgát jobban megismerhettük, de a régi szereplőket nagyon hiányoltam. Valami oknál fogva a történetvezetéssel sem tudtam kibékülve. Ennek egyik oka az volt, hogy a már említett szerelmi háromszögnek túlságosan sok helyet szentelt a szerző, ez pedig pokollá tette néhány fejezet olvasását. Emellett olyan érzésem is volt, hogy az írónő túl sok szálat próbált belepasszírozni a könyvbe, emiatt pedig néhány kibontatlan maradt, ez az elnagyoltság pedig olyan hibákat eredményezett, hogy egyes konfliktusokon túlságosan hamar túltették magukat a szereplők, néhány probléma pedig szinte varázsütésre oldódott meg. Az utolsó fejezet és az epilógus között pedig hatalmas volt az űr, túl nagyot ugrottunk az időben, így mondhatni a lezárás is hiányos lett egy kissé. 

Összességében úgy tudnám jellemezni, hogy egy kissé összecsapott volt a könyv. A történetvezetésben és a szereplők közti kapcsolatrendszerben is vannak hiányosságok, így az olvasás sem lett egy különleges élmény. Egyszeri alkalommal kikapcsolódásnak tökéletes volt, de semmi többet nem nyújtott.

Halloween Book Tag

Lexa hívott ki erre a tagre, amit itt is köszönök neki.:)  Az ő válaszait itt olvashatjátok. Sajnos Molyon elárasztottak a frissek, így Lexa kihívását is valószínűleg olvasatlanul töröltem és csak megkésve vettem észre. Így Halloweent magunk mögött hagyva, kicsit megkésve, de meghoztam a válaszaimat.

Faragott tök - Milyen könyvet faragnál töklámpásnak?

Hát, én inkább egy szimbólumot faragnék ki, ami egy könyvhöz kapcsolódik. Jelenleg Az éhezők viadalára pörögtem rá teljesen, így valószínűleg egy fecsegőposzáta lenne az.
 

Csokit vagy csínyt - Melyik szereplővel indulnál édességbeszerzés körútra?

Egyértelműen Finnick Odairrel. Mint tudjuk, imádja a kockacukrot, biztos örülne egy édességbeszerzés körútnak. 

Édes kukorica - Melyik könyv marad számodra mindig ugyanolyan édes?

Anita Amirrezvani könyvét, A virágok vérét olvastam legutóbb újra, ami másodszorra is ugyanolyan élményt jelentett, mint első alkalommal. Emellett Emily Brontëtól az Üvöltő szeleket olvastam sokszor, ami hatalmas kedvencem marad örökre. 

Szellemek - Melyik szereplőt látogatnád meg szellemként?

Jelenleg senki sem jut eszembe, akit annyira utálok, hogy szellemként ijesztgessem, így ezt a kérdést kihagyom. 

 

Jelmezbe bújni - Melyik szereplő bőrébe bújnál egy napra?

Hermione Grangerként szívesen kipróbálnám a Roxfortot, de Lucy Pevensie bőrébe is belebújnék és ellátogatnék Narniába.

Varázslók és boszorkányok - Melyik a kedvenc pillanatod a Harry Potterben?

Sirius és Harry találkozása a harmadik rész végén. Az azkabani fogoly az egyik kedvenc részem, Siriust pedig egyszerűen imádom.  

 

Vér és erőszak - Melyik könyv volt olyan ijesztő, hogy le kellett tenned közben, hogy szünetet tarts?

Annyira ijesztő még egyik sem volt, az gyakrabban fordult elő, hogy valami nagyon megrázott, letettem, vettem egy nagy levegőt és csak azután folytattam az olvasást. Ilyenkor általában azért teszem le a könyvet, hogy ne kezdjek el hangosan zokogni. Ilyen előfordult akkor, amikor Khaled Hosseinitől a Papírsárkányokat vagy Jessie Burtontől A babaház úrnőjét olvastam, illetve Az éhezők viadala trilógia során néhány szereplő halálát nehéz volt megemésztenem. 

Rémtörténetek zseblámpával - Melyik könyves szereplő tudná a legrémisztőbb sztorit elmesélni? 

Azt nem tudom, hogy mennyire lenne ijesztő, de Will Herondale Cassandra Clare Pokoli szerkezetek trilógiájából kétségkívül lelkesen vállalkozna halloweeni sztorik elmesélésére. Démonhimlőről biztos lenne szó bennük, a szórakozás pedig garantált lenne.

Kísértetház - Egy könyv, aminek a gondolatatától is szabadulni akarnál

Frederica Bosco Szerelmem egy angyal című könyvét két éve olvastam, de azóta sem tudok menekülni az emlékétől. Nyögvenyelős, idegesítő, gagyi és érzelgős olvasmány volt, talán életem egyik legrosszabb könyve. 

 

Halloween parti a haverokkal - Avagy kik szórakozzanak még a tag kitöltésével 

Ezt a részét inkább passzolom, hiszen én is egy kicsit elcsúsztam a tag kitöltésével, de ha valaki kedvet kap hozzá, töltse ki bátran.

Októberi összefoglaló

Októberben elég nyugis hónapom volt, békés olvasgatással, filmnézéssel és egyetemre járással telt el a hónap.

Egyik hétvégén rám tört a filmezős kedv, így előbb a Zootropolist néztem meg, néhány nappal később pedig a Mielőtt megismerteleket. A Zootropolis elképesztően aranyos volt, ha eddig még nem láttátok, mindenképpen nézzétek meg. A Mielőtt megismertelek könyvváltozata sem lett a kedvencem, ahogy a film sem, de érdekes volt megnézni, kicsit jobban át tudtam gondolni a történetet, bár felejthetetlen élményt nem nyújtott. 

Olvasások terén jól alakult az október, rengeteget olvastam. A hónap elején befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című könyvét, utána pedig lazítás gyanánt romantikus YA-t kerestem, így akadtam rá Renée Ahdieh The Wrath and The Dawn, illetve The Rose and The Dagger című regényeire. Egy sorozatról van szó, szerencsére csak ez a két része van, így hamar a végére értem. Jól szórakoztam olvasás közben, kikapcsolódásnak jó volt mindkét könyv. Ezek után következett Mikszáthtól A Noszty fiú esete Tóth Marival, ami szintén kellemes emlékként fog megmaradni. A következő áldozatom Nicolas Barreau utolsó könyve, A világ végén megtalálsz volt, ami pontosan azt az élményt nyújtotta, amit a szerző könyveitől várok. A franciás romantikát végül Takami Kósun híres és hírhedt művével, a Battle Royale-lal öblítettem le, utána pedig Philippa Gregory legutóbbi könyvébe, A makrancos királynéba kezdtem bele, aminek az olvasása most is folyamatban van. 

Két könyvet is zsákmányoltam ebben a hónapban. Sikerült lecsapnom egy csodás akcióra, így  5 euróért jutottam hozzá Graeme Simsiontól A Rosie projekthez németül, illetve Jodi Picoult és Samantha van Leer Between The Lines című könyvéhez eredeti nyelven.

Takami Kósun: Battle Royale

Fülszöveg: Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérletet eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig, bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll… A Programnak csak egyetlen túlélője lehet: a győztes. Takami Kósun regénye – melyet gyakran neveznek a 21. századi Legyek urának – botrányos karriert futott be. Bár megjelenését a japán kormány is ellenezte, a regény 1999 óta több kontinensen vezeti a sikerlistákat, számos feldolgozást ért meg.

Őszintén szólva még most sem tudom megmondani, hogy milyen indíttatásból kezdtem bele ebbe a könyvbe. Olvasás előtt mindössze annyit tudtam róla, hogy az alaptörténete hasonlít Az éhezők viadalára, sőt sokan mondják, hogy utóbbi a Battle Royale koppintása, illetve hogy a japán szerző műve sokkal brutálisabb és véresebb történet. Sokáig abban sem voltam biztos, hogy képes leszek-e végigolvasni a könyvet, azonban arra hamar rájöttem, hogy teljesen felesleges volt ezen aggódnom, ugyanis Takami Kósun írása odaszögezett a lapokhoz és egyszerűen faltam a sorokat. 

Eleinte problémát okozott a rengeteg furcsa hangzású név, amiktől már-már zúgott a fejem, de ahogy hullottak a diákok, úgy lett nekem is egyre könnyebb a dolgom. Valójában még mindig nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok ezzel könyvvel. Nem volt rossz, le sem tudtam tenni, de elájulva sem voltam tőle. Azt például egy nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a szerző mindegyik diákot részletesen bemutatta, így hús-vér emberekként tudtam rájuk gondolni, nem csak arctalan halottakként, azonban a különféle halálnemek részletes leírása nem tudott elvarázsolni. A legtöbbet vagy teljesen közömbösen szemléltem vagy azon merengtem, hogy mégis miként tudom valakinek a haláltusáját ilyen lelki nyugalommal végigolvasni. 

A szereplők iránt szintén vagy teljesen közömbös voltam vagy utáltam őket. Ketten váltottak ki belőlem igazán heves érzelmeket, ez a két diák pedig Kirijama Kazuo és Szóma Micuko volt. Kirijama személyében egy lelketlen gyilkológépet láthattunk, aki gondolkodás nélkül, hidegvérrel ölte meg az osztálytársait, Szóma pedig egy alattomos kígyó volt, akinek tűkön ülve vártam a halálát. 

A fent nevezett két szereplő kapcsán pedig közelítünk ahhoz az elemhez, ami számomra egy kissé hihetetlenné tette az egész történetet. Mégis mekkora az esélye annak, hogy egy 42 fős osztályt úgy válogatnak össze, hogy a diákok között akad pszichopata, zseni és a lehető legkülönfélébb háttérrel rendelkező diákok, ahogy ebben a könyvben történt? A másik hasonlóan furcsa momentum pedig az volt, hogy majdnem mindenkinek akadt az osztályban egy szerelme. Amikor már sorozatban a sokadik diákról derült ki, hogy titokban szerelmes volt valakibe, számomra egy kicsit nevetségessé vált ez az elem. 

Amire még ki szeretnék térni, az Az éhezők viadalával való összehasonlítgatás. Nos, szerintem ez teljesen felesleges, hiszen az alapkoncepción kívül a két történetnek nem sok köze van egymáshoz. Az éhezők viadala példának okáért rengeteg fontos témát ölel fel, míg a Battle Royale leginkább a Programra koncentrál és a leghangsúlyosabbnak én a különböző halálnemek leírását és a brutalitást éreztem. Ezt a fajta leírás számomra sokszor teljesen öncélúnak tűnt, szerintem a történethez nem tett hozzá semmit az, hogy a diákok miként nyomják ki egymás szemét és merre folyik az agyvelő. Nem zavart ez a fajta írásmód, de nem is sokat tett hozzá a történethez, engem pedig igazán megrázni sem tudott.

Összességében azt tudom mondani, hogy én jól elvoltam ezzel a könyvvel, érdekelt, hogy mi lesz a végkifejlet, de semmiféle különleges élményt nem jelentett az olvasása. Ajánlani pedig tényleg csak azoknak merem, akiket nem zavar a könyvben leírt mértéktelen vérontás és a részletes leírásokat bírja a gyomruk.