Németh László: Iszony

Ismét egy olyan könyvet olvastam, amire már régen kíváncsi voltam, de csak tologattam magam előtt az olvasását. Őszintén szólva, tartottam tőle, hogy nehéz olvasmány lesz és megviselne a történet. Nos, nem is tévedtem, mindkét sejtésem valóra vált, mindamellett azonban csodálatos élményt jelentett az olvasás és egy cseppet sem bántam meg, hogy végre belevágtam a könyvbe. Eleinte megszenvedtem a mű stílusával is. Az első száz oldal olvasása nehézkesen és elképesztően lassan ment, nem tudtam megszokni Németh László stílusát, alig haladtam a könyvvel. Később sikerült ehhez hozzászoknom és ezután sokkal élvezhetőbbé is vált maga a történet.

Amikor bekapcsolódunk a történésekbe, azonnal megismerjük Nellit és hamarosan felbukkan Sanyi is, aki a lánynak udvarol, aki az első pillanattól fogva ódzkodik tőle. Így kettőjük kapcsolatának minden rezdülését nyomon követhetjük. Pontosan bepillantást nyerhetünk abba, hogy mi vitte rá Nellit, hogy igent mondjon Sanyinak, hogyan éltek együtt és mi vezetett kettejük tragédiájához. Az eseményeket mindvégig Nelli szemszögéből követhetjük nyomon, aminek kapcsán én egyszerűen csak bámultam, hogy Németh László milyen aprólékosan és tökéletesen ábrázolt egy olyan nőt, akinek az érzéseit a legtöbb ember csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudja megérteni.

Olvasgattam mások véleményét is és nagyon elszomorított, hogy sokan azt írták, hogy nem tudták megérteni Nellit vagy egyenesen őrültnek vagy éppen rossz embernek tartották. Szerintem egyik sem igaz rá, egyszerűen csak más volt, mint az átlag és sajnos nem volt számára hely ebben a világban. Számomra az Iszony leginkább azt mutatta meg, hogy milyen következményekkel járhat, ha valaki jobb meggyőződése ellenére, társadalmi nyomásra hoz meg egy fontos döntést. A könyv remek lélekrajzot jelenít meg, Nelli minden gondolatát, minden érzését megismerjük. Engem ezek az érzések teljesen magukba szippantottak és nagyon fájt a szívem Nelliért. Sanyi alapjában véve nem volt rossz ember, de cseppet sem illett Nellihez, nem tudta és nem is próbálta megérteni a feleségét. És bár tisztában vagyok vele, hogy Sanyit nem a rossz szándék vezérelte, nem tudtam együttérezni vele. Mindig csak a saját igényeit tartotta szem előtt, a legtöbbször önző gyerek módjára viselkedett, Nelli pedig Sanyi természetének az áldozata lett. 

Összességében azt tudom mondani, hogy mindenképpen megéri elolvasni ezt a könyvet. Szívszorító és fájdalmas, de maradandó élmény is egyben. Ezt a történetet szerintem mindenkinek meg kellene ismernie, hiszen nem Nellivel volt a baj, hanem azzal a világgal, ami belekényszerítette abba a helyzetbe és abba a szerepbe, amitől irtózott. És bár nem szoktam az olvasmányaimból idézeteket kiragadni, ezt a bejegyzést most Németh László leginkább ideillő és nagyon is igaz gondolatával zárom: "Az ember ne azt nézze, hogy az emberek mit tartanak normálisnak, hanem, hogy ő maga hogy maradhat meg önmagának.".

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó

Fülszöveg: A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Akik olvasták a sorozat korábbi részeiről írt értékeléseimet, azokat valószínűleg nem éri meglepetésként, hogy tűkön ülve vártam, hogy megérkezzen Ambrózy báró és Mili kalandjainak a folytatása. Az Ármány és kézfogó pedig végre-valahára hozzám is megérkezett, így azonnal belekezdhettem az olvasásba. Mindenekelőtt azt kell leszögeznem, hogy Böszörményi Gyula ezúttal sem okozott csalódást, ismét olyan remek olvasmányt tarthattam a kezemben, mint a legutóbbi alkalommal, így az olvasás ideje sem azért nyúlt hosszúra, mert nem volt jó a könyv, hanem mert nekem nem volt időm. Talán ez a kötet annyiban különbözött a többitől, hogy mivel 700 oldalra rúgott, így nem volt minden része ugyanolyan izgalmas.

Pilisy Róza

Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy ismét a régi, jól ismert szereplőket köszönthettük a lapokon, akik korábban a szívemhez nőttek. A szerző egyik hatalmas érdeme, hogy mindegyik regényalak egyaránt szerethető, mindegyikükről ugyanolyan szívesen olvastam (kivéve talán Matolcsyról..). Az újonnan felbukkanó szereplők közül Krúdy és Pilisy Róza szerepeltetése is nagyon jó ötlet volt, én nagyon örültem neki, hogy ismét belekerültek valóban élt személyek is, de ezen a téren a hatalmas kedvencem valójában Mück Mári volt. Komolyan mondom, neki nem volt olyan jelenete, amin ne vigyorogtam volna és remélem, hogy a sorozat következő részében is gyakran felbukkanó szereplő lesz.

A történetet leginkább Mili szeleburdi akciói vitték előre és tették izgalmassá, miközben a báró Emma elrablói után nyomozott. A leányrablás rejtélyére fény derült a történet végén, azonban Richárd múltját még mindig homály fedi. Na és persze, a történet vége...Ez...ez valami hihetetlen...ezt nem hiszem el...Hát hogy érhet így véget a könyv?! Hogy?!... Remélem, hogy a következő rész nem ad okot a hangos sikításra és a báró is okosan fog viselkedni... Visszatérve a könyv cselekményéhez azt tudom mondani, hogy szokás szerint fordulatos és izgalmas nyomozásnak néztünk elébe , így a történet valóban nem okozott csalódást. Pilisy Róza személyéhez visszatérve pedig azt is meg kell említenem, hogy remek ötlet volt a bordély kiválasztása helyszínként. Ötletes fordulat volt, erre egy cseppet sem számítottam.

Összességében mit tudok mondani az Ármány és kézfogóról? Fordulatos, izgalmas, valójában pontosan olyan olvasmány, amit a sorozat rajongójaként vártam. A következő rész megjelenéséig pedig próbálok türelmesen várni és határozottan reménykedni abban, hogy a báró döntése miatt nem lesz kedvem kiugrani az ablakon.

Harry Potter-kiegészítő kötetek

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

Bár már számtalanszor olvastam végig a teljes Harry Potter sorozatot, a kiegészítő kötetek egészen eddig kimaradtak az életemből. Ez alkalommal feltett szándékom volt pótolni ezt a hiányosságot, így került a kezembe mind a három könyvecske.

Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élveztem A kviddics évszázadait. Bevallom őszintén, eleinte tartottam tőle, hiszen eddig sosem sikerült egy sportról szóló könyvön átverekednem magam, de esetünkben még élveztem is a kis kötetet. Az elején azonnal megmosolyogtatott Madam Cvikker figyelmeztetése és a varázsvilág hírességeinek ajánlója a könyvről (khmm..Lockhart). Leginkább azokat a részek tetszettek, ahol a szerző a kviddics kialakulásának a folyamatát és a játék fejlődését mutatta be, illetve ahol arról írt, hogy ehhez a játékhoz hogyan viszonyulnak a világ többi részén.

Összességében azt mondhatom, hogy remek kiegészítés a sorozathoz, egy kicsi pluszt is ad a varázsvilág érzéséhez, egyszer mindenképpen megéri elolvasni.

 

Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük

A kviddics évszázadaival ellentétben sajnos ez a könyv csalódás volt. Meglehetősen szárazra és tankönyvízűre sikeredett. Nem volt benne más, csak a rengeteg leírás a különböző varázslényekről, amik nem voltak valami érdekesek. Esetleg azokat élveztem jobban, ahol a lény nevéhez hozzá tudtam kötni a kinézetét is, de sajnos erre csak az esetek nagyon kis hányadában került sor.

Igaz, Göthe életrajza láttán felcsillant a szemem, de ez is csak a könyvből készült filmnek tudható be. Valójában a kötet legnagyobb erősségét a belefirkálások jelentették. Az elején öröm volt olvasni azt a kis szócsatát, amit Ron és Hermione vívtak -Harry könyvében. Ron kommentárjai pedig mindvégig feldobták a kis könyvet, sőt, valójában őszintén sajnáltam, hogy nem írt bele ennél több alkalommal.

Bogar bárd meséi

Talán a három kötet közül ez érdekelt a leginkább. Alig vártam, hogy megismerjem a varázsvilág leghíresebb meséit, amik közül ötöt tartalmaz ez a kis könyv. Nekem mind az öt nagyon tetszett, mindnek megvolt a maga kedves tanulsága is. Dumbledore jegyzetei is remekül kiegészítették a meséket, jó volt a varázslószemszögből történő elemzésüket is elolvasni. Ezek is segítettek abban, hogy teljes mértékben beleilleszkedjenek a korábban megismert világba a történetek. A mesék közül nekem talán A mágus szőrös szíve tetszett a legjobban. Míg a többi történet kedves, aranyos gyerekmese volt, ez már keményebb alaphangot ütött meg. Összességében azt mondhatom, hogy nekem a három kiegészítő kötet közül nekem ez tetszett leginkább és bárkinek tudom ajánlani az elolvasását.

A Harry Potter sokadik újraolvasása

Hihetetlen, de a mai napig jól emlékszem arra, amikor először kezembe vettem a Harry Potter sorozatot. 11 éves voltam, rettenetesen unatkoztam a téli szünetben, de már akkor is imádtam olvasni. Nem találtam semmi olvasnivalót, Anyu pedig a széria első négy részét adta a kezembe. Sajnos a Főnix Rendje megjelenésére akkor még várni kellett, de a szünet során kétszer is végigolvastam a már meglévő köteteket, utána pedig tűkön ülve vártam a folytatásokat. Mire pedig a Halál ereklyéit is kiadták magyarul, a korábbi részeken már legalább tízszer átrágtam magam. 15-16 éves koromig körülbelül negyedévente újraolvastam a sorozatot, azonban utána megváltoztak az olvasási szokásaim, más típusú könyveket is a kezembe vettem, a Harry Potter pedig valahogy háttérbe szorult. Természetesen a rajongásom sosem múlt el, de nem éreztem szükségét annak, hogy ismét belevessem magam Harry világába.

Akkor kezdtem azt érezni, hogy érik az újraolvasás, amikor megnéztem a moziban a Legendás állatok és megfigyelésük című filmet. Bár szkeptikusan álltam a filmhez, de az első 5 perc után levett a lábamról, a végén pedig egyszerűen nem is értettem, hogy mégis miként bírtam ki eddig a varázsvilág nélkül. Téli szünetben neki is álltam a sokadik újraolvasásnak, ami abból a szempontból is különleges volt, hogy a mostani alkalommal teljesen más szemmel néztem a történetet. Néhány dolog arcul csapott a jelenlegi olvasás során, azonban ezeknek az oka leginkább abban keresendő, hogy én is idősebb lettem a legutóbbi olvasás óta. Például azt eddig is tudtam, hogy Harry szülei 21 éves korukban haltak meg, de csak most jutott el ténylegesen a tudatomig, hogy mennyire fiatalok voltak. Ugyanez a helyzet áll fenn Sirius és Lupin kapcsán is. Most először tekintettem rájuk úgy olvasás közben, hogy tulajdonképpen ők is fiatalok voltak (bár szerintem ebben a kérdésben az is zavaró tényező, hogy a filmekben az őket alakító színészek sokkal idősebbek voltak a könyvbeli koruknál...).

Sokszor hallom a rajongóktól, hogy a kedvenc részük az Azkabani fogoly. Ezt a véleményt én is teljes mértékben osztom. Sirius és Lupin felbukkannak, illetve Harry szüleiről is végre megtudunk dolgokat, ezek pedig mind ennek a kötetnek a javára billentik a mérleget. A legkevésbé kedvelt rész az én szememben pedig a Tűz Serlege maradt, aminek igen egyszerű oka van. Ekkor jön el az a perc, amikor az addigi vidám, gyerekeknek szóló történetből áttérünk egy sokkalta sötétebb világba, ami utána sokáig fájdalmas marad. Számomra a Tűz Serlege-beli temetői jelenet jelenti minden rossz kezdetét.

Míg a kedvenc kötetemet meg tudtam nevezni, addig a kedvenc szereplőmet már sokkal nehezebb lenne kiválasztani, hiszen nagyon szerettem Siriust, Lupint, Hermionét és az ikreket is. Furcsa módon alig találkoztam olyan emberrel a hét könyv során, akit valami miatt ne lehetett volna megkedvelni, hacsak nem számítjuk a széria legelvetemültebb gonoszait, bár közülük is vannak néhányan, akiket képtelen vagyok gyűlölni. Azonban ehhez a témához kapcsolódik az a gondolatom is, amivel szembemegyek a legtöbb rajongó véleményével a Piton körüli nagy felhajtás kapcsán. El kell ismernem, tényleg remek húzás volt Rowling részéről, hogy csak Piton halála után tudtuk meg, hogy kinek az oldalán állt és hogy segített Harrynek, de ez nem tudja feledtetni velem a korábbi évekbeli viselkedését. Hiába halt meg hősként, én nem tudom neki megbocsátani, hogy Harryt az apja miatt piszkálta, hogy Neville-t minden adandó alkalommal megalázta, hogy milyen nyilvánvalóan kivételezett a mardekárosokkal és hogy Siriust képes lett volna azért visszaküldeni a dementorokhoz, hogy bosszút álljon egy olyan dolgon, ami 16 éves korukban történt. Számomra ezek az apróságok jobban meghatározzák Piton jellemét, mint a Lily iránti érzései és én ezek miatt sosem fogok úgy tekinteni rá, mint a sorozat egyik titkos, meg nem értett hősére. Valójában ezekről a jelzőkről nekem mindig a méltatlanul mellőzött Regulus Black jut eszembe, aki szerintem a maga módján nagyobb hőstettet hajtott végre, mint Piton és míg Regulusról el tudom hinni, hogy jó ember volt (hiszen kedves volt Siporral és ahelyett, hogy a manóval itatta volna meg a bájitalt, ő maga itta meg), addig Piton rendszeresen visszaélt a hatalmával, amit tanárként kapott.

A rajongók között az a kérdés is gyakran felmerül, hogy ki melyik házba kerülne, ha a Roxfortban lennénk. Nos, a tesztek eredményeként leggyakrabban a Hollóhát és a Mardekár jön ki, a Pottermore is beosztott már mindkettőbe. Az teljesen biztos, hogy Hugrabugos nem lennék és a Griffendélt sem érzem magamhoz közel. A négyből számomra a legszimpatikusabb a Mardekár. A Hollóhát sem lehet rossz, de szerintem a Mardekár sokkal lazább lenne és a hollóhátasok tanulás iránti szeretete nekem időnként egy picit sok volt. 

Nem is tudom, mit írhatnék még a sorozat kapcsán. Elemezgetni nem akarom, hiszen akár száz bejegyzést is kitenne és a történetet se lenne sok értelme bemutatni, hiszen a legtöbb ember valamilyen úton-módon már biztosan megismerkedett Harry világával. Jó volt ismét újraolvasni a történetet, visszaadta azokat a tíz-kilenc évvel ezelőtti napoknak az érzését, amikor csak úgy faltam a Harry Pottert. A történet pedig pontosan olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mint akkoriban. Benne volt az öröm, hogy ismét a varázsvilágban járok, együtt örültem a szereplőkkel, amikor valami jó történt, majd együtt szomorkodtam velük, a történet befejeztével pedig bennem maradt az öröm, hogy átélhettem Harrryékkel ezt a csodát és a fájdalom, hogy el kell hagynom ezt a világot és hogy nem minden szereplő számára ért boldog véget a történet.

Classic Book Tag

Sajnos az utóbbi időben nem tudtam rendszeresen bejegyzésekkel készülni, de most reményeim szerint sikerül visszatérni a normális kerékvágásba. Addig is ezt a taget hozom, amit Lonette blogján találtam. Az ő válaszait itt olvashatjátok el.

Egy felkapott klasszikus, amit nem kedveltél

Jane Austentől a Büszkeség és balítélet volt ilyen. Nem volt rossz könyv, de nem varázsolt el igazán és nem értettem, miért ennyire népszerű. Nehezen haladtam vele, nem is kötött le igazán és emiatt nem fért a fejembe, hogy mitől az egyik legolvasottabb klasszikus.

A kedvenc időszakod, amiről olvastál

Egyértelműen a XIX. század, a legtöbb kedvencem is ebben a korban játszódik. 

A kedvenc tündérmeséd

A Szépség és a Szörnyeteg az örök kedvencem, több okból is. Először is, olvasást szerető, intelligens hősnőnk van, nem egy magatehetetlen, megmentésre váró lány, másrészt számomra mindig is szívet melengető volt az az eleme, miszerint a lány képes a külső mögé látni és a belső értékekre koncentrálni.

Az a klasszikus, amit kínos, hogy nem olvastál

Most semmi ilyesmi nem jut eszembe. Meglehetősen sok klasszikust olvastam, így nem tudok egy olyat sem megnevezni, ami kimaradt volna az életemből és emiatt kínosan kellene éreznem magam.

Top 5 klasszikus, amit el szeretnél olvasni

Régóta tervezem elolvasni Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket, illetve Thomas Hardytól az Egy tiszta nőt. Két viktoriánus regény is van, ami sajnálatos módon kimaradt, az egyik Anne Brontë könyve, a Wildfell asszonya, a másik Jane Austentól az Értelem és érzelem. Németh László Iszony című regénye is érdekesnek tűnik, így az elolvasása is igencsak esedékes.

Kedvenc modern könyved/sorozatod, ami egy klasszikus alapján íródott

Danielle Paige könyve, a Dorothynak meg kell halnia kissé véres, kissé elborult ötlet volt, de nekem épp emiatt tetszett nagyon.

Kedvenc klasszikus adaptációd

Kifejezetten nincs kedvencem, de a Háború és béke legutóbbi, BBC-s feldolgozását nagyon szerettem. Egy teljes bejegyzést szenteltem a sorozatnak, amit ide kattintva el is érhettek.

Legkevésbé kedvelt klasszikus adaptációd

A nyomorultaknak már több feldolgozását is láttam, de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Akármelyik változatra is gondolok, mindig elvesztek azok a részek, amiket a könyvben szerettem vagy amik éppenséggel hatással voltak rám.

Kedvenc klasszikus kiadásaid, amit mindenképp meg szeretnél szerezni

Ilyet nem tudok mondani, én inkább a régi kiadásokat szeretem. Eszméletlenül szépek szoktak lenni, jó érzés őket lapozgatni és van egy bizonyos hangulatuk. A kedvencem A Világirodalom Remekei sorozat, leggyakrabban ezek a könyvek kerülnek a kezembe.

Egy kevésbé felkapott klasszikus, amit mindenkinek ajánlanál

Nem igazán tudom, hogy melyik klasszikus számít felkapottnak és melyik nem, de nekem több olyan kedvencem is van, amit mindenkinek ajánlanék. Ilyen Emily Brontëtól az Üvöltő szelek, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés, illetve Victor Hugótól A nyomorultak.

A fehér királyné - sorozat

Korábban már elkezdtem nézni a Philippa Gregory könyvéből készült sorozatot, de akkor valamiért nem értem a végére. Ha jól emlékszem, bejött pár egyetemi dolog és mire újból lett volna időm nézni A fehér királynét, addigra azt is elfelejtettem, hogy meddig láttam. Éppen itt volt az ideje, hogy ismét elkezdjem és lehetőleg be is fejezzem.

Gregorynak nagyon szerettem a Rózsák háborúja sorozatát, így nagyon örültem, hogy a BBC képernyőre vitte. A szereplők és az események is nagyon jól visszaadták a könyv hangulatát, de csak a sorozat kapcsán realizáltam azt, hogy eszméletlen mértékű kavarás folyt akkoriban. Nem is tudom, hogy a történetek és a könyvek ismerete nélkül mennyire átlátható ez a történet, hiszen van olyan, hogy egy adott szereplő részenként változtatja azt, hogy éppen a Yorkok vagy a Lancasterek pártján áll. Röviden, ha valaki egy minden képzeletet felülmúló, bonyolult történetre kíváncsi, annak ajánlom A fehér királynét.

Megvalósítás szempontjából nagyon tetszett, hogy nem csak a címben szereplő fehér királynénak, Elizabeth Woodville-nek a sorsát helyezték középpontba a készítők, hanem ugyanilyen fontos szerepet kapott Margaret Beaufort és Anne Neville is. Utóbbinak különösen örültem, valamiért ő a kedvencem hármuk közül. Szerintem nagyon jól megoldották azt is, hogy 10 részbe belefértek a történések, és a szereplők jellemének és motivációinak kibontására is maradt idő. Már amennyire ez lehetséges volt, ugyanis néhányuk egyszerűen inkább teljesen bolond volt...

A szereplőkhöz kapcsolódó viszonyom nem változott a könyvekhez képest, talán annyi volt a különbség, hogy Elizabeth Woodwille becsvágya a végén már nagyon kiakasztott. Szerintem sokkal bölcsebb döntés lett volna, ha félreáll a gyerekeivel együtt és megpróbál megbízni Richardban vagy legalább alkut kötni vele. Margaret Beaufort alakját nagyon jól ábrázolták, egy számító, fanatikus némber volt, akit nyugodt szívvel tudtam utálni, mégis, valahol sajnáltam őt és Jasper Tudort. George, Clarence hercege is pontosan olyan idiótán viselkedett, ahogy azt vártam, összegezve a legtöbb szereplőből pontosan azt hozták ki, amire számítottam. Ami egy kicsit furcsa volt, hogy sokáig senki sem öregedett, majd hirtelen mindenki hatalmas arcszőrzetet növesztett, és ennek okán például Anthony Woodville-t fel sem ismertem. 

A színészek remekek voltak. Meglepődtem, hogy Max Irons milyen jól alakította IV. Edwardot, róla ugyanis csak annyit tudtam, hogy A burokban és A lány és a farkasban is emlékeim szerint rettentően egysíkú és könnyen felejthető karaktert játszott, itt azonban tökéletes volt Edwardként. David Oakes nagyon jó volt George-ként, jól hozta a Edward flegma és köpönyegforgató öccsének a figuráját. Zseniális volt, amikor többször is az arcára volt írva, hogy milyen mértékben a pokolba kívánja az egész társaságot.

Amanda Hale hihetetlen alakítást nyújtott Margaret Beaufortként, az arcmimikája is megér egy misét, de leginkább az volt lenyűgöző, ahogyan összehozta a hatalomra áhítozó, de közben vallási fanatikus nő alakját. Részenként legalább egyszer sikerült rendesen kiakasztania és sokszor azzal fejeztem be egy epizódot, hogy el sem hiszem, mennyire utálom Margaretet. A hatalmas kedvencem a III. Richardot játszó Aneurin Barnard. Az elején megijedtem, hogy megint csak egy jóképű dísz lesz, mint a Háború és békében, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy kapott egyre nagyobb szerepet. Ráadásul remek volt Richardként, és a sorozat fénypontja is számomra az Anne Neville-lel közös jelenetei voltak. Ami miatt hálás voltam a forgatókönyvíróknak és Philippa Gregorynak is, az az volt, hogy nem csináltak Richardból lelketlen szörnyeteget és a kapcsolatát Anne-nel sem rombolták le teljesen az utolsó részre. 

A fehér királyné összességében jó kis adaptáció volt. Hű maradt az alapanyagához, a nézőpontokat pedig úgy alakította, hogy a nézők számára is könnyen átlátható legyen a cselekmény. Ha valaki szereti a történelmi drámákat és bírja a kavarást, annak mindenképpen ajánlom.

Év végi zárás

Nos, azzal, hogy eltelt ez az év, azt könnyen megállapíthatom, hogy 2016 jelentős változásokat hozott a blog életébe. Az év elején, illetve nyáron egy picit leülepedett a blog élete, ennek leginkább az egyetem volt az oka, de azóta megfogadtam, hogy megpróbálok a szabadidőmben elkészíteni annyi bejegyzést előre, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Új feliratkozókat és rengeteg oldalmegjelenítést is szép számmal hozott 2016. Ezt a változást az Adventi nyereményjátéknak, illetve a rendszeresített bejegyzéseknek tudom be.

Ez a zárás az idei év utolsó bejegyzése, szám szerint az ötvenkettedik. Március óta olvashatjátok a havi összefoglalókat, a bejegyzések között pedig megtalálható 31 értékelés könyvekről, 5 book tag, 3 kritika filmekről és sorozatokról, illetve 2 díj. Természetesen nem írtam minden elolvasott könyvről értékelést. Volt, hogy nem tudtam az adott könyvről értelmes gondolatot összehozni és volt, hogy az időhiány akadályozott meg az írásban.

Idén 52 könyvbe kezdtem bele. Ebből egyet hagytam félbe, az orosz nyelvű Harry Potter és a bölcsek kövét, illetve jelenlegi olvasmányomat, a Harry Potter és a Tűz Serlegét már 2017-ben fogom befejezni. Márciusban és júniusban is elolvastam Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házábólt, no nem azért, mert annyira tetszett, hanem mert beadandót kellett írnom róla. Három könyvet olvastam angol nyelven, illetve az idegennyelvű olvasmányaim közé számíthatjuk a kalandomat az orosz Harry Potterel, amikor hősiesen átverekedtem magam az első 50 oldalon. Az olvasmánylistám meglehetősen vegyes volt. Néhány könyv nagyon tetszett, néhánynak pedig kínszenvedés volt az olvasása. 

A 2016-os kedvenceim a következők voltak:
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Jessie Burton: A babaház úrnője

Naomi Novik: Rengeteg

Baráth Katalin: A fekete zongora

A szerzőre és a címre kattintva elolvashatjátok a bejegyzésemet is az adott könyvről :)  

Ezen felül sajnos akadt dolgom olyan művekkel is, aminek az elolvasását senkinek sem ajánlom, inkább kerüljétek messziről az adott könyveket. Ezek az alábbiak voltak:
Colin Falconer: Anasztázia

Diane Haeger. A rivális

Claude Anet: Mayerling 

Ismételten egy kattintással érhető el a véleményem:)

Leginkább a fenti szavakkal tudnám jellemezni 2016-ot. Annak ellenére, hogy kevesebbet olvastam, mint szerettem volna, jó évet tudhatok magam mögött, elégedett vagyok azzal is, ahogy a blog sorsa alakult. Boldog új évet kívánok minden olvasómnak!

Várólistacsökkentés 2017

Még sosem vettem részt ezen a kihíváson, de úgy döntöttem, 2017-ben megpróbálom a várólistacsökkentő kihívást. A szabályok szerint 12 könyvet kell kiválasztani, amit megpróbálok elolvasni jövő évben. A részletes szabályokat ITT olvashatjátok el, itt pedig az elolvasandó könyvek listáját láthatjátok. Készültem egy alternatív összeállítással is, nehogy amiatt bukjam el, hogy valamelyik könyvhöz nem lesz hangulatom.

Fő lista:

Alternatív lista:

Próbáltam mindkét listára olyan könyveket válogatni, amik hosszú ideje kallódnak és arra várnak, hogy belekezdjek az olvasásukba. Remélem, sikerülni fog :)

Baráth Katalin: A fekete zongora

Fülszöveg: Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

A krimikkel való viszonyom még igencsak gyerekcipőben jár, de Baráth Katalin könyvéről korábban már annyi jót hallottam, hogy A fekete zongora igencsak piszkálta a fantáziámat. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, amikor egy egyetemi órán szóba került és a mű kapcsán elhangzottak a feminista és a történelmi krimik jelzőként. Mind a kettő igencsak érdekesnek hangzott, hát még a kettő együtt, így a várólistámon is előrevándorolt a történet. Nem is bántam meg az olvasást, sőt, egyszerűen imádtam a könyvet. A mű elején azonnal belecsöppentem a századelő Ókanizsájába, ahol azonnal elragadott a békebeli hangulat, azonban ez még önmagában csak egy aprócska eleme annak a zseniális történetnek, amit a szerző megalkotott.

Ami azonnal levett a lábamról, az a csodálatos főhősnőnk, Dávid Veronika alakja volt. Szeretem, amikor a főszereplő lány ennyire önálló és csak a saját feje után megy, Veront pedig pontosan ilyennek ismerhettük meg. Szintén óriási pozitívumot jelentett, hogy okos is volt és majdnem mindenre előbb jött rá, mint a nyomozásban hivatalosan is részt vevő Dujmovics kapitány vagy Vékony doktor. Kíváncsi leszek a sorozat többi részére, de már most úgy érzem, hogy Dávid Veronnak helye van a kedvenc hősnőim között. A másik, mindenképpen említésre méltó szereplő Dujmovics kapitány volt, Ókanizsa mogorva szerb rendőrkapitánya. Az ő figurája számos komikus helyzetet teremtett, miközben a bűntény részleteire akart fényt deríteni, és bár összességében nem nevezhető szimpatikus embernek, a felbukkanásának mindig megörültem, hiszen garantáltan jól szórakoztam rajta.

A krimiszál szintén remekül sikeredett. Amikor azon a bizonyos órán szóba került a könyv, ha jól emlékszem, a könyv végéről is esett szó, ennek ellenére olvasás közben mindvégig rejtély volt számomra a gyilkos személye. Arra homályosan emlékeztem, hogy mihez van köze a gyilkosságoknak, de a látszólag logikátlan halálesetek és a vers annyira összezavart, hogy fogalmam se volt, ki lehet a gyilkos. Ha jól emlékszem, a kapitánnyal együtt világosodtam meg én is. Nagyon örültem annak is, hogy nem volt kiszámítható a bűnügyi szál, így ezzel is mindvégig fenn tudta tartani a szerző az érdeklődésemet. Emellett pedig volt a könyvnek egy olyan momentuma, amikor majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mégpedig a végén. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de amikor Veron a végén meghozta a döntését azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd magával, nos, ott nagyon örültem annak, ahogyan döntött. Valójában ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy ez a sorozat nem csak arra érdemes, hogy végigolvassam, hanem jó eséllyel fog helyet kapnia  kedvenceim között.

Összességében jó kis könyvről van szó, krimirajongóknak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak is, akik egy erős és független hősnőről szeretnének olvasni.