Classic Book Tag

Sajnos az utóbbi időben nem tudtam rendszeresen bejegyzésekkel készülni, de most reményeim szerint sikerül visszatérni a normális kerékvágásba. Addig is ezt a taget hozom, amit Lonette blogján találtam. Az ő válaszait itt olvashatjátok el.

Egy felkapott klasszikus, amit nem kedveltél

Jane Austentől a Büszkeség és balítélet volt ilyen. Nem volt rossz könyv, de nem varázsolt el igazán és nem értettem, miért ennyire népszerű. Nehezen haladtam vele, nem is kötött le igazán és emiatt nem fért a fejembe, hogy mitől az egyik legolvasottabb klasszikus.

A kedvenc időszakod, amiről olvastál

Egyértelműen a XIX. század, a legtöbb kedvencem is ebben a korban játszódik. 

A kedvenc tündérmeséd

A Szépség és a Szörnyeteg az örök kedvencem, több okból is. Először is, olvasást szerető, intelligens hősnőnk van, nem egy magatehetetlen, megmentésre váró lány, másrészt számomra mindig is szívet melengető volt az az eleme, miszerint a lány képes a külső mögé látni és a belső értékekre koncentrálni.

Az a klasszikus, amit kínos, hogy nem olvastál

Most semmi ilyesmi nem jut eszembe. Meglehetősen sok klasszikust olvastam, így nem tudok egy olyat sem megnevezni, ami kimaradt volna az életemből és emiatt kínosan kellene éreznem magam.

Top 5 klasszikus, amit el szeretnél olvasni

Régóta tervezem elolvasni Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket, illetve Thomas Hardytól az Egy tiszta nőt. Két viktoriánus regény is van, ami sajnálatos módon kimaradt, az egyik Anne Brontë könyve, a Wildfell asszonya, a másik Jane Austentól az Értelem és érzelem. Németh László Iszony című regénye is érdekesnek tűnik, így az elolvasása is igencsak esedékes.

Kedvenc modern könyved/sorozatod, ami egy klasszikus alapján íródott

Danielle Paige könyve, a Dorothynak meg kell halnia kissé véres, kissé elborult ötlet volt, de nekem épp emiatt tetszett nagyon.

Kedvenc klasszikus adaptációd

Kifejezetten nincs kedvencem, de a Háború és béke legutóbbi, BBC-s feldolgozását nagyon szerettem. Egy teljes bejegyzést szenteltem a sorozatnak, amit ide kattintva el is érhettek.

Legkevésbé kedvelt klasszikus adaptációd

A nyomorultaknak már több feldolgozását is láttam, de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Akármelyik változatra is gondolok, mindig elvesztek azok a részek, amiket a könyvben szerettem vagy amik éppenséggel hatással voltak rám.

Kedvenc klasszikus kiadásaid, amit mindenképp meg szeretnél szerezni

Ilyet nem tudok mondani, én inkább a régi kiadásokat szeretem. Eszméletlenül szépek szoktak lenni, jó érzés őket lapozgatni és van egy bizonyos hangulatuk. A kedvencem A Világirodalom Remekei sorozat, leggyakrabban ezek a könyvek kerülnek a kezembe.

Egy kevésbé felkapott klasszikus, amit mindenkinek ajánlanál

Nem igazán tudom, hogy melyik klasszikus számít felkapottnak és melyik nem, de nekem több olyan kedvencem is van, amit mindenkinek ajánlanék. Ilyen Emily Brontëtól az Üvöltő szelek, Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés, illetve Victor Hugótól A nyomorultak.

A fehér királyné - sorozat

Korábban már elkezdtem nézni a Philippa Gregory könyvéből készült sorozatot, de akkor valamiért nem értem a végére. Ha jól emlékszem, bejött pár egyetemi dolog és mire újból lett volna időm nézni A fehér királynét, addigra azt is elfelejtettem, hogy meddig láttam. Éppen itt volt az ideje, hogy ismét elkezdjem és lehetőleg be is fejezzem.

Gregorynak nagyon szerettem a Rózsák háborúja sorozatát, így nagyon örültem, hogy a BBC képernyőre vitte. A szereplők és az események is nagyon jól visszaadták a könyv hangulatát, de csak a sorozat kapcsán realizáltam azt, hogy eszméletlen mértékű kavarás folyt akkoriban. Nem is tudom, hogy a történetek és a könyvek ismerete nélkül mennyire átlátható ez a történet, hiszen van olyan, hogy egy adott szereplő részenként változtatja azt, hogy éppen a Yorkok vagy a Lancasterek pártján áll. Röviden, ha valaki egy minden képzeletet felülmúló, bonyolult történetre kíváncsi, annak ajánlom A fehér királynét.

Megvalósítás szempontjából nagyon tetszett, hogy nem csak a címben szereplő fehér királynénak, Elizabeth Woodville-nek a sorsát helyezték középpontba a készítők, hanem ugyanilyen fontos szerepet kapott Margaret Beaufort és Anne Neville is. Utóbbinak különösen örültem, valamiért ő a kedvencem hármuk közül. Szerintem nagyon jól megoldották azt is, hogy 10 részbe belefértek a történések, és a szereplők jellemének és motivációinak kibontására is maradt idő. Már amennyire ez lehetséges volt, ugyanis néhányuk egyszerűen inkább teljesen bolond volt...

A szereplőkhöz kapcsolódó viszonyom nem változott a könyvekhez képest, talán annyi volt a különbség, hogy Elizabeth Woodwille becsvágya a végén már nagyon kiakasztott. Szerintem sokkal bölcsebb döntés lett volna, ha félreáll a gyerekeivel együtt és megpróbál megbízni Richardban vagy legalább alkut kötni vele. Margaret Beaufort alakját nagyon jól ábrázolták, egy számító, fanatikus némber volt, akit nyugodt szívvel tudtam utálni, mégis, valahol sajnáltam őt és Jasper Tudort. George, Clarence hercege is pontosan olyan idiótán viselkedett, ahogy azt vártam, összegezve a legtöbb szereplőből pontosan azt hozták ki, amire számítottam. Ami egy kicsit furcsa volt, hogy sokáig senki sem öregedett, majd hirtelen mindenki hatalmas arcszőrzetet növesztett, és ennek okán például Anthony Woodville-t fel sem ismertem. 

A színészek remekek voltak. Meglepődtem, hogy Max Irons milyen jól alakította IV. Edwardot, róla ugyanis csak annyit tudtam, hogy A burokban és A lány és a farkasban is emlékeim szerint rettentően egysíkú és könnyen felejthető karaktert játszott, itt azonban tökéletes volt Edwardként. David Oakes nagyon jó volt George-ként, jól hozta a Edward flegma és köpönyegforgató öccsének a figuráját. Zseniális volt, amikor többször is az arcára volt írva, hogy milyen mértékben a pokolba kívánja az egész társaságot.

Amanda Hale hihetetlen alakítást nyújtott Margaret Beaufortként, az arcmimikája is megér egy misét, de leginkább az volt lenyűgöző, ahogyan összehozta a hatalomra áhítozó, de közben vallási fanatikus nő alakját. Részenként legalább egyszer sikerült rendesen kiakasztania és sokszor azzal fejeztem be egy epizódot, hogy el sem hiszem, mennyire utálom Margaretet. A hatalmas kedvencem a III. Richardot játszó Aneurin Barnard. Az elején megijedtem, hogy megint csak egy jóképű dísz lesz, mint a Háború és békében, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy kapott egyre nagyobb szerepet. Ráadásul remek volt Richardként, és a sorozat fénypontja is számomra az Anne Neville-lel közös jelenetei voltak. Ami miatt hálás voltam a forgatókönyvíróknak és Philippa Gregorynak is, az az volt, hogy nem csináltak Richardból lelketlen szörnyeteget és a kapcsolatát Anne-nel sem rombolták le teljesen az utolsó részre. 

A fehér királyné összességében jó kis adaptáció volt. Hű maradt az alapanyagához, a nézőpontokat pedig úgy alakította, hogy a nézők számára is könnyen átlátható legyen a cselekmény. Ha valaki szereti a történelmi drámákat és bírja a kavarást, annak mindenképpen ajánlom.

Év végi zárás

Nos, azzal, hogy eltelt ez az év, azt könnyen megállapíthatom, hogy 2016 jelentős változásokat hozott a blog életébe. Az év elején, illetve nyáron egy picit leülepedett a blog élete, ennek leginkább az egyetem volt az oka, de azóta megfogadtam, hogy megpróbálok a szabadidőmben elkészíteni annyi bejegyzést előre, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Új feliratkozókat és rengeteg oldalmegjelenítést is szép számmal hozott 2016. Ezt a változást az Adventi nyereményjátéknak, illetve a rendszeresített bejegyzéseknek tudom be.

Ez a zárás az idei év utolsó bejegyzése, szám szerint az ötvenkettedik. Március óta olvashatjátok a havi összefoglalókat, a bejegyzések között pedig megtalálható 31 értékelés könyvekről, 5 book tag, 3 kritika filmekről és sorozatokról, illetve 2 díj. Természetesen nem írtam minden elolvasott könyvről értékelést. Volt, hogy nem tudtam az adott könyvről értelmes gondolatot összehozni és volt, hogy az időhiány akadályozott meg az írásban.

Idén 52 könyvbe kezdtem bele. Ebből egyet hagytam félbe, az orosz nyelvű Harry Potter és a bölcsek kövét, illetve jelenlegi olvasmányomat, a Harry Potter és a Tűz Serlegét már 2017-ben fogom befejezni. Márciusban és júniusban is elolvastam Dosztojevszkijtől a Feljegyzések a holtak házábólt, no nem azért, mert annyira tetszett, hanem mert beadandót kellett írnom róla. Három könyvet olvastam angol nyelven, illetve az idegennyelvű olvasmányaim közé számíthatjuk a kalandomat az orosz Harry Potterel, amikor hősiesen átverekedtem magam az első 50 oldalon. Az olvasmánylistám meglehetősen vegyes volt. Néhány könyv nagyon tetszett, néhánynak pedig kínszenvedés volt az olvasása. 

A 2016-os kedvenceim a következők voltak:
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Louise O'Neill: Örökké a tiéd

Jessie Burton: A babaház úrnője

Naomi Novik: Rengeteg

Baráth Katalin: A fekete zongora

A szerzőre és a címre kattintva elolvashatjátok a bejegyzésemet is az adott könyvről :)  

Ezen felül sajnos akadt dolgom olyan művekkel is, aminek az elolvasását senkinek sem ajánlom, inkább kerüljétek messziről az adott könyveket. Ezek az alábbiak voltak:
Colin Falconer: Anasztázia

Diane Haeger. A rivális

Claude Anet: Mayerling 

Ismételten egy kattintással érhető el a véleményem:)

Leginkább a fenti szavakkal tudnám jellemezni 2016-ot. Annak ellenére, hogy kevesebbet olvastam, mint szerettem volna, jó évet tudhatok magam mögött, elégedett vagyok azzal is, ahogy a blog sorsa alakult. Boldog új évet kívánok minden olvasómnak!

Várólistacsökkentés 2017

Még sosem vettem részt ezen a kihíváson, de úgy döntöttem, 2017-ben megpróbálom a várólistacsökkentő kihívást. A szabályok szerint 12 könyvet kell kiválasztani, amit megpróbálok elolvasni jövő évben. A részletes szabályokat ITT olvashatjátok el, itt pedig az elolvasandó könyvek listáját láthatjátok. Készültem egy alternatív összeállítással is, nehogy amiatt bukjam el, hogy valamelyik könyvhöz nem lesz hangulatom.

Fő lista:

Alternatív lista:

Próbáltam mindkét listára olyan könyveket válogatni, amik hosszú ideje kallódnak és arra várnak, hogy belekezdjek az olvasásukba. Remélem, sikerülni fog :)

Baráth Katalin: A fekete zongora

Fülszöveg: Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…

Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé.

A krimikkel való viszonyom még igencsak gyerekcipőben jár, de Baráth Katalin könyvéről korábban már annyi jót hallottam, hogy A fekete zongora igencsak piszkálta a fantáziámat. Akkor döntöttem el végleg, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom, amikor egy egyetemi órán szóba került és a mű kapcsán elhangzottak a feminista és a történelmi krimik jelzőként. Mind a kettő igencsak érdekesnek hangzott, hát még a kettő együtt, így a várólistámon is előrevándorolt a történet. Nem is bántam meg az olvasást, sőt, egyszerűen imádtam a könyvet. A mű elején azonnal belecsöppentem a századelő Ókanizsájába, ahol azonnal elragadott a békebeli hangulat, azonban ez még önmagában csak egy aprócska eleme annak a zseniális történetnek, amit a szerző megalkotott.

Ami azonnal levett a lábamról, az a csodálatos főhősnőnk, Dávid Veronika alakja volt. Szeretem, amikor a főszereplő lány ennyire önálló és csak a saját feje után megy, Veront pedig pontosan ilyennek ismerhettük meg. Szintén óriási pozitívumot jelentett, hogy okos is volt és majdnem mindenre előbb jött rá, mint a nyomozásban hivatalosan is részt vevő Dujmovics kapitány vagy Vékony doktor. Kíváncsi leszek a sorozat többi részére, de már most úgy érzem, hogy Dávid Veronnak helye van a kedvenc hősnőim között. A másik, mindenképpen említésre méltó szereplő Dujmovics kapitány volt, Ókanizsa mogorva szerb rendőrkapitánya. Az ő figurája számos komikus helyzetet teremtett, miközben a bűntény részleteire akart fényt deríteni, és bár összességében nem nevezhető szimpatikus embernek, a felbukkanásának mindig megörültem, hiszen garantáltan jól szórakoztam rajta.

A krimiszál szintén remekül sikeredett. Amikor azon a bizonyos órán szóba került a könyv, ha jól emlékszem, a könyv végéről is esett szó, ennek ellenére olvasás közben mindvégig rejtély volt számomra a gyilkos személye. Arra homályosan emlékeztem, hogy mihez van köze a gyilkosságoknak, de a látszólag logikátlan halálesetek és a vers annyira összezavart, hogy fogalmam se volt, ki lehet a gyilkos. Ha jól emlékszem, a kapitánnyal együtt világosodtam meg én is. Nagyon örültem annak is, hogy nem volt kiszámítható a bűnügyi szál, így ezzel is mindvégig fenn tudta tartani a szerző az érdeklődésemet. Emellett pedig volt a könyvnek egy olyan momentuma, amikor majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mégpedig a végén. Nem akarok semmit sem elspoilerezni, de amikor Veron a végén meghozta a döntését azzal kapcsolatban, hogy mihez kezd magával, nos, ott nagyon örültem annak, ahogyan döntött. Valójában ez volt az a pont, amikor ráébredtem, hogy ez a sorozat nem csak arra érdemes, hogy végigolvassam, hanem jó eséllyel fog helyet kapnia  kedvenceim között.

Összességében jó kis könyvről van szó, krimirajongóknak mindenképpen ajánlom, illetve azoknak is, akik egy erős és független hősnőről szeretnének olvasni.

Philippa Gregory: A makrancos királyné

Fülszöveg: Mit tehet egy asszony, ha leendő férje egy sorozatgyilkos uralkodó?

Parr Katalin, a harmincesztendős asszony titkos szerelmi viszonyt folytat Thomas Seymourral, de nincs választása, amikor VIII. Henrik – aki már négy királynét eltemetett, és korban akár az apja is lehetne –, úgy dönt, hogy elveszi feleségül. Katalin független és gondolkodó nő, tudja, milyen veszélyek lesnek rá… Henrik azonban eleinte bálványozza az új arát, Katalin pedig kezd megbízni benne, miközben egyesíti a királyi családot, az udvarban létrehoz egy radikális felfogású tudóskört, és régensként még az országot is vezeti. De ő sem menthet meg minden protestánst, amikor Henrik veszedelmes tekintete a királyné felé fordul…
Philippa Gregory, a királyregények királynője VIII. Henrik utolsó feleségéről írt megindító regényt; egy nőről, aki szenvedély és tudás dolgában is a férje felett állt.

 

Gondolom, a blog régebbi olvasói számára nem újdonság, hogy hatalmas rajongója vagyok Philippa Gregory könyveinek. Szeretem, hogy a könyveiben történelmi tényekre támaszkodva formálja a szereplők jellemét, a tetteiknek mindig jól látható okaik vannak és azt is szeretem, ahogy Gregory a hiányzó réseket betömi és mindig megindokolja, hogy miért úgy egészítette ki az eseményeket, ahogy.

Ennek fényében fogtam neki A makrancos királyné olvasásának. Kíváncsi voltam erre a regényre, hiszen még sosem olvastam részletesen arról a korszakról, amikor Parr Katalin uralkodott királynéként. Ha akadt is a kezembe olyan mű, ami ezt a korszakot dolgozta fel, Parr Katalin csak mellékszereplőként, említés szintjén bukkant fel. Ráadásul régen volt már a kezemben Gregorytól regény, így ki voltam éhezve a szerző könyvére, azonban kissé vegyes érzéseim vannak A makrancos királynéval kapcsolatban. Élveztem, tetszett, de hiányzott az a bizonyos különleges érzés, amit az írónő igazán jó művei szoktak okozni.

Ahogy  visszagondolok az olvasásra, több olyan eleme is volt a könyvnek, ami miatt számomra nehezebbé válhatott az olvasása. Ennek egyik oka az lehetett, hogy sok szó esett a katolikusok és a protestánsok szembenállásáról, én pedig nem szívesen olvasok a vallási vitákról. Ez persze nem Philippa Gregory hibája, hiszen ezt a korszakot nem is lehet másképpen feldolgozni, természetes, hogy ennek az ellentétnek a történet szerves részét kellett képeznie.

Parr Katalin

Azonban a másik elemhez, ami belőlem ellenérzéseket váltott ki, nagyon is sok köze volt az írónőnek. Ez pedig nem más, mint a könyveiben megtalálható szexjelenetek. A Tudorok sorozat korábbi részeiben is rengeteg hasonlót olvashattunk, majd a Rózsák háborúja alatt mintha ezekből visszavett volna. Én az erotikus jelenetek mérsékeltebb jelenlétének kifejezetten örültem, ugyanis A Tudorokban sokszor nem volt semmi szerepük a történetben vagy egyszerűen nem illettek a történet sodrásába. A Rózsák háborúja olvasása közben azért is ért kellemes meglepetés, mert Gregory sokszor csak utalt az ágybeli jelenetekre, de nem fejtette ki őket részletekbe menően, hanem a történetet vitte tovább. A makrancos királynéba azonban visszatüremkedtek ezek a részek, így az első oldalakon azonnal részletekbe menően olvashattam Parr Katalin és Thomas Seymour intim kapcsolatáról, majd az öregedő Henrik ágybeli kudarcairól és perverzióiról. Nos, én remekül meglettem volna ezek nélkül is.

Ami még nekem hiányzott, az Gregory fantáziája volt. Akár A másik Boleyn lányra, akár a Rózsák háborúja sorozatra gondolok, mindig jött egy pont, amikor elszabadult az írónő fantáziája és kitöltötte a hiányos adatok miatt megjelenő lyukakat. Mintha ez a szabadság eltűnt volna ebből a könyvből és csak unalomig ismételtünk volna néhány elemet. Ez nem az a Philippa Gregory volt, akitől én annyira szeretek olvasni, mintha ez a történet nyomába se ért volna az előzőeknek. VIII. Henrik alakja is kissé különösre sikeredett, mintha egy hisztis gyerek és egy kedélyes bácsika keveréke lett volna, nem pedig egy zsarnok és őrült király. 

 Félreértés ne essék, nem volt rossz könyv. De az én szememben a gyengébb Gregory-kötetek közé tartozik. Nem is tudom megmondani, mikor csalódtam valamelyik művében így, de A makrancos királyné nem hozta azt a szintet, amit vártam. Remélem, a következő regénye ennél élvezetesebb lesz.

Adventi nyereményjáték- Eredményhirdetés

Kisorsoltam a nyereményjáték győztesét, aki Pintérné Herczku Tímea lett, akivel e-mailben veszem fel a kapcsolatot. Köszönöm mindenkinek a részvételt, a nyertesnek pedig gratulálok!

A nyereményjáték következő és egyben utolsó állomása: Varázstinta

(A megoldás Danielle Paige-től A Sárga Téglás háború volt.)

Charles Dickens: Karácsonyi ének - Adventi nyereményjáték

 

Eljött ismét az adventi időszak, ezzel pedig elindult a nyereményjátékunk is. Épp mint tavaly összefogtunk három bloggertársammal és advent minden vasárnapján érkezik a játék új fordulója. A harmadik vasárnapon rám került a sor. Ezen a héten Dickens Karácsonyi énekéről olvashatjátok a véleményemet, bejegyzés végén olvasható kérdést megválaszolva pedig részt vehettek a nyereményjátékban.

Charles Dickens klasszikusát a legtöbbeknek nem kell bemutatnom, hiszen biztosan mindenki ismeri a mogorva Scrooge úr történetét, aki minden porcikájával elutasítja a karácsonyt. Ezek után jelenik meg neki halott üzlettársának szelleme, aki három másik kísértetet irányít hozzá. A szellemek feladata pedig nem más, mint hogy felnyissák Scrooge úr szemét és megértessék vele a karácsony ünnepét. 

Bármilyen furcsának is tűnhet, életem első 20 éve úgy telt el, hogy sohasem olvastam ezt a könyvet. Természetesen ismertem a történetet, emlékszem a Disney-féle változatra is, ahol Dagobert bácsi szerepelt Scrooge-ként, de Dickens eredeti műve sosem került a kezembe. Most hatalmas örömömre végre bepótoltam a lemaradást. Igazi karácsonyi történetről van szó és miközben a már ismert eseményekben elmerülünk, a mű tökéletes karácsonyi hangulatot teremt.

Összességében nekem tetszett a könyv. Jó érzés volt olvasni, elhozta az igazi karácsonyi hangulatot, azt, ami minden évben csak nehezen jön el számomra. Ahogy mindig látom az óriási karácsonyi hajcihőt és a turistáktól hemzsegő karácsonyi vásárokat, egy idő után mindig elunom a hatalmas felhajtást, aztán csak szenteste napján érzem azt, hogy igen, tényleg jön a karácsony és én tényleg várom. A karácsonynak testestől-lelkestől ellenálló Scrooge és a szellemek tényleg közelebb hozták az ünnepet. Ami különösen tetszett a történetben, az érzés, hogy a karácsonyt tényleges valójában mutatta be, abban a formában, amiről az ünnepnek szólnia kell(ene).

Egy kis érdekesség:
Advent kapcsán gondolom a legtöbbetekben már felmerült a kérdés, hogy honnan ered az adventi koszorú és a gyertyagyújtás hagyománya. A szokás egészen 1839-ig nyúlik vissza, amikor a német evangélikus lelkész, Johann Hinrich Wichern az általa alapított hamburgi árvaház hálótermében felállított egy fa gyertyatartót 23 gyertyával. A gyertyák közül 19 piros a munkanapokat jelképezte, míg a maradék 4 fehér a vasárnapokat.
A mai koszorúkon használatos négy gyertya szintén szimbolikus jelentéstartammal bír, a hitet, a reményt és a szeretetet jelképezik.

A nyereményjáték:

A bejegyzésben betűket kell keresgélnetek, amik egy könyv szerzőjét és címét adják. Olyan könyvről van szó, amit reményeim szerint még sikerül karácsony előtt elolvasnom :)

A játékhoz mindössze a kérdésre kell válaszolnotok, azzal pedig pluszpontokat szerezhettek, ha lájkoljátok a Facebook oldalamat, feliratkoztok a blogra vagy figyeltek Molyon. Ha mindhármat megteszitek, még több eséllyel indultok a nyereményért :)

A játék csütörtökig tart, az eredményhirdetés pénteken lesz. A nyertessel e-mailben veszem fel a kapcsolatot. Ha nem érkezik válasz 48 órán belül, akkor újra sorsolok. Csak Magyarországi címre tudok postázni! 

a Rafflecopter giveaway

Liza, a rókatündér

Őszintén szólva féltem megnézni a filmet. Érdekesnek tűnt, a legtöbben jó véleménnyel vannak róla, de annyi rossz tapasztalatom volt már magyar filmekkel, hogy azonnal beindult a vészjelző. Tartottam tőle, hogy ismét egy hatalmas csalódásban lenne részem. Szerencsére kiderült, hogy kár volt ennyire ódzkodnom ettől a filmtől, a Liza, a rókatündér bebizonyította, hogy vannak még jó magyar filmek.

A film elején adott Liza, a tipikus szürke kisegér, aki a japán nagykövet feleségét ápolja. Így ismerkedik meg közelebbről a japán kultúrával és így szegődik társául Tomy Tani, egy halott japán énekes szelleme.  Liza egyik fő célja az, hogy rátaláljon a szerelemre, azonban Tomy Tani féltékenységből sorra öli meg a lány udvarlóit. Ezek után Liza arra a következtetésre jut, hogy ő egy elátkozott rókatündér, akinek az átkát csak az igaz szerelme tudja megtörni.

Összességében maga a film meglehetősen szürreális élményt nyújtott, de egy nagyon szerethető alkotásról van szó. Liza kedvesen bugyuta és esetlen főszereplő, Tomy Tani sokszor felcsendülő slágere pedig remek hangulatot kölcsönzött az egyes jeleneteknek, még a sokadik alkalommal sem zavart. Zoltán zászlós figuráját nagyon eltalálták, az ezredesnek pedig mindössze csak egyetlen poén jutott a filmben, de azon minden esetben jól szórakoztam. A színészek egytől egyig remekül hozták a karaktereiket.

A történetvezetés is remekül megállta a helyét. Igaz, egy idő után előre lehetett sejteni a végkifejletet, de ettől függetlenül engem lekötött a film. Amit negatívumként tudok megemlíteni, azok Liza kétségbeesett pasifogó kísérletei. Értem én, hogy erre a témára könnyű történetet felépíteni, de nem tudom megérteni, hogy miért kell mindig azt sulykolni az emberek fejébe, hogy baj, ha egy nő egyedül van. A másik, ami zavart, hogy szerintem a szexjelenetek indokolatlanul kaptak helyet a filmben, nem voltak fontosak a cselekmény szempontjából, nem vitték el semmilyen irányba. Engem a film sodrásából is kizökkentett, amikor teljesen váratlanul a jelenetváltás után szex következett. Ami pedig óriási pozitívum, az a japán mitológiai elemek átemelése a magyar környezetbe. Bátor húzás volt és a két kultúra keveredése is remekül alakult. Leginkább egy érdekes, aranyos és meseszerű történetként tudnám jellemezni.

Összességében nekem tetszett  ez a film. Nem biztos, hogy mindenkinek bejönne, hiszen mint írtam, meglehetősen szürreális alkotásról van szó, amit valljuk be, nem mindenki tud könnyen megemészteni. Azonban akinek tetszik az alapkoncepció és be meri vállalni a filmet, annak egy próbát mindenképp megér.