Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Fülszöveg: A ​regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… 

A szolgálólány meséje a sorozatnak köszönheti, hogy előrébb került a várólistámon. Régóta el akartam már olvasni, de egyszerűen féltem tőle. Tartottam attól, hogy nagyon meg fog viselni a téma, hiszen a témája sajnos még napjainkban is hihetetlenül aktuális és annak ellenére, hogy még csak huszonegy éves vagyok, én is szembesültem már néhány kellemetlen kérdéssel gyerekvállalással kapcsolatban, így közeli kapcsolatba is kerültem már a témával.

Történetünk a fülszövegben is említett Gileád Köztársaságban játszódik, aminek az alapjait a vallási fanatikusság jelenti. Már ez az aspektus is meglehetősen hátborzongatóvá teszi a regényt, azonban minél több dolgot tudunk meg a könyv által felvázolt társadalomról, annál félelmetesebbé válik a mű. A nők előtt tulajdonképpen négy életút állhat. Vagy szolgálólányoknak nevezett szülőgépek lesznek belőlük, vagy Mártákként szentelik a háztartásnak az életüket, szerencsésebb esetben akár feleség is lehet belőlük vagy egyszerűen a felsőbb réteget kiszolgáló prostituáltakként végzik. Ha egyik szerepre sem használhatóak, akkor egyszerűen kihajítják őket a Telepekre, illetve attól függően, hogy milyen bűnt követnek el, fel is akaszthatják őket. Ezekből is látszik, hogy a nőkre Gileádban meglehetősen rájár a rúd, azonban a férfiak sincsenek sokkal jobb helyzetben. Hacsak nem állnak a társadalmi ranglista élén, az ő életük sem lesz sokkal kellemesebb, és ha fellázadnak a rezsim ellen vagy kiderül, hogy az előző rendszerben például orvosként abortuszt hajtottak végre, akkor ők is az akasztófán végzik.

A Margaret Atwood által hátborzongatóan felvázolt társadalomban talán az a legfélelmetesebb, hogy olvasás közben az motoszkált a fejemben, hogy egy ilyen világ tulajdonképpen akármikor létrejöhetne. Nem tudtunk meg mindent Gileád megalakulásáról, de annyit igen, hogy ez a gondolat elültesse magát a fejemben. Az elbeszélő Fredé (igen, tényleg arról kapta a nevét, hogy egy Fred nevű férfi tulajdonában áll) is korábban még teljesen normális életet élt, egyetemre járt, dolgozott, férjhez ment, mígnem Gileád megalakulása megfosztotta a korábbi életétől és tenyészkancaként igényt tartott a szolgálataira. Az elbeszélésmód mindvégig szaggatott volt, időnként feltűntek Fredé visszaemlékezései, amikből lassacskán össze lehetett gyűjteni az információkat Gileád megalakulásának körülményeiről. 

Azt tehát mindenképpen el lehet mondani, hogy A szolgálólány meséjében a társadalom és a történelmi háttér bemutatása is remek, ezeknek a különböző mértékű bemutatása hajmeresztő elegyet alkotott. A főbb szereplőknek is megéri még néhány mondatot szentelni. Fredé hihetetlenül passzív volt, számomra elképesztő mértékű belenyugvással szemlélte a sorsát. Még a számára rendelkezésre álló eszközökkel sem igazán próbált meg élni, ezzel a fajta hozzáállással pedig engem az őrületbe kergetett. A másik erőteljesen megjelenő nőalak Serena Joy volt, a Parancsnok felesége. Serena rettentően rosszindulatú volt, azonban én egy kicsit őt is sajnáltam, hiszen Fredére volt utalva minden tekintetben, tőle kellett várnia azt, hogy gyereket szül. A Parancsnokot pedig egyszerűen nem is igazán tudtam hova tenni, hiszen megjelenítette a nőket elnyomó hatalmat, azonban mindvégig a kedves, öreg, jóindulatú bácsi álarca mögé rejtőzött. Valójában éppen ez a kettősség tette számomra ijesztővé az alakját, hiszen azt az álláspontot testesítte meg, amelyik az elnyomást szép és jó köntösbe csomagolja, ami még veszélyesebb is, mint az egyenes, nyílt beszéd. 

Összességében mindenkinek tudom ajánlani a könyvet, szerintem egyszer mindenkinek el kell olvasnia. Azonban azt is le kell szögeznem, hogy nem egyszerű olvasmány, így csak óvatosan kell bánni a könyvvel. Ijesztően aktuális a témája is, leginkább Louise O'Neill Örökké a tiéd című művére emlékeztet, olvasni is majdnem olyan fájdalmas volt. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy részem lehetett ebben az olvasmányélményben, ami egy hátborzongató, de mégis pozitív élményként fog megmaradni az emlékeimben.

Kate Furnivall: Szentpétervár ékköve

Fülszöveg: Az arisztokrata származású Valentina Ivanova II. Miklós cár pénzügyminiszterének lánya, s most szembesülnie kell az omladozó cárizmus minden szörnyű következményével. Úgy érzi, meg kell keresnie útját az életben. Közben folyamatosan harcban áll családjával, mivel nem akar fejet hajtani apja akarata előtt, hogy egy előre elrendezett szeretetlen házasságra lépjen a fiatal és tehetős orosz gróffal.
Az erős akaratú, lázadó Valentina beleszeret Jens Friisbe, az egyenes jellemű és szenvedélyes dán mérnökbe. Mindent elsöprő szerelmük örökre összeköti az életüket.
Mindeközben Szentpétervárott folyamatosak a zavargások. A fényűző nemesség és a munkásosztály között egyre nagyobb a szakadék. A cár és a Duma “egymás torkának esnek”, s az elegáns, pazar cári udvarnak meg vannak számlálva a napjai…

Te jóságos ég, nem is tudom, hol kezdjem a mondandómat. Talán azzal, hogy a könyv csodaszép borítója levett a lábamról és már évek óta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy el kellene olvasni a Szentpétervár ékkövét. Nos, ez a napokban meg is történt és bár az olvasást nehéz lenne pozitív eseményként elkönyvelni, az biztos, hogy meghatározó volt. Azt például teljes bizonysággal merem állítani, hogy Kate Furnivall remekműve fel fog még bukkanni a blogon az éves zárás során...az év legrosszabb könyve kategóriában...Mielőtt a tényleges értékelésbe belevágnék, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy csak saját felelősségre olvasson tovább, ugyanis a továbbiakban erőteljes negatív kritika fogalmazódik meg és sok minden kiderül a cselekmény részleteiből is!

Először is, azt el kell mondanom, hogy a fülszöveg rettentően félrevezető, hiszen egy történelmi regényt sejtet, azonban erről szó sincs, a történelem csak szép díszletként szolgál és valójában olyan volt, mintha egy Romana-füzetet olvasnék. A szereplők, a cselekmény, minden egyes helyzet, amit a szerző felvázolt a könyvben csak megerősítették ezt az érzést és időnként az események annyira rózsaszínűre sikeredtek, hogy már a szivárványon ugrándozó unikornisok felbukkanásán sem lepődtem volna meg. A vége annyira cukormázas és életszerűtlen lett, hogy hangosan kezdtem nevetni rajta.

Az eredeti borító

A cselekményt rengeteg hihetetlen és nevetséges esemény hajtja előre. A főszereplő Valentina, II. Miklós cár egyik miniszterének a lánya majdnem olyan szabad életet él, mint egy XXI. századi lány. Gardedám nélkül járja a várost, kettesben marad különböző férfiakkal, amikor kedve szottyan rá, ápolónőnek áll, házasság előtt szexel és esik teherbe, szabadidejében pedig a nyomortelepre is elmegy, hogy kitakarítson annál a nőnél, aki egyszer segített rajta, én meg ezalatt csak a fejemet fogtam. Nem hinném, hogy az 1910-es években az úrilányokat ennyire szabadon eresztették és azt sem gondolnám, hogy egy bálokhoz szokott lány szívének legtitkosabb vágya az ápolónői hivatás volt.

A szereplők jelleme sokszor egyenesen nevetséges. A legtöbben csak úgy vannak, lógnak a levegőben, miközben minden Valentina és Jen körül forog, de róluk sem tudunk meg semmi különlegeset. Vannak, szeretik egymást, de azt sem tudjuk meg, hogy miért és hogyan szeretnek egymásba, hiába történik minden a szemünk előtt és arra sem derül fény, hogy miért kell nekik egymással lenniük. A többi szereplő sincs jobban felépítve, a legtöbbjük cselekvéseiben semmi logika sincs. Közülük is kiemelném Arkint, Valentina apjának a sofőrjét, aki egyenesen olyan volt, mintha meghasonlott volna önmagával. Bolsevik, a forradalom híve, legtitkosabb vágya, hogy megdöntse az elnyomói hatalmát, barátját is képes megölni azért, mert a titkosrendőrség erőszakosságának hatására képes volt kikotyogni néhány információt a mozgalmukról, közben pedig beleszeret a miniszter feleségébe, akivel hamar kialakul közöttük egy románc. Arkin ezek után elrabolja szerelmének mindkét lányát, az akciójával közvetve az egyik lány halálát okozza, azonban az asszonynak ezzel nincsen semmi problémája és a továbbiakban is szenvedélyesen és rendszeresen a férfi karjaiba  veti magát. Szerintem pedig Arkinnak fel kellett volna keresnie egy elmeorvost, akinek a segítségével eldönthette volna, hogy forradalmár vagy a miniszter feleségének a szeretője akar lenni vagy legalábbis bezárhatták volna az elmegyógyintézetbe és mindenki sokkal boldogabb lett volna. 

Ráadásul nem csak a cselekmény és a szereplők miatt jelentett pokoli tortúrát a könyv elolvasása, a stílussal is akadtak problémák. Elsősorban azt találtam zavarónak, hogy a szereplők szóhasználata nem illeszkedett a korhoz, például az egyik Ivanova-lány egyszer azt mondta valamire, hogy "Ez nem fair". Nos, nem hiszem, hogy akkoriban így beszéltek és azért az ilyen apróságokra igazán oda lehetett volna figyelni. A másik, roppant zavaró tényezőt az apai nevek használatának teljes hiánya jelentette, amikor az orosz kultúra szerves részét képezik ezek a megszólítási formák. Egyszer találkoztam olyan esettel a Szentpétervár ékkövében, hogy az apai név szerepelt volna, de akkor is majd kisütötte a szememet a Miklós Alekszandrovics Romanov. Könyörgöm, szegény miért nem maradhatott Nyikolaj Alekszandrovics? Ráadásul szegény embernek a rangja körül is sokszor zavarok támadtak, hiszen az egyik oldalon cárnak, a másikon császárnak titulálták. A felesége rangja ugyanez volt, csak pepitában, hiszen a cárné és a császárné titulusokon kívül felbukkant a cárina megnevezés is. Én eddig abban a hitben éltem, hogy a cárina szó nem létezik magyarul, de miután rákerestem, megtudtam, hogy a Székely-magyar szótár szerint a mező bekerített részét nevezzük így (forrás elérhető ide kattintva). Nos, gondolom, a fordító nem erre akart utalni...A másik fájó pont pedig az volt, hogy nagyon szeretett volna a szerző orosz szavakat használni, de ezek jó része hibásan szerepelt a könyvben. Nem tudom, hogy ez az írónő vagy a fordító hibája-e, de gondolom a bekezdésből már látszik, hogy egyikük sem végzett éppen tökéletes munkát. 

 

Összességében senkinek sem tudom ajánlani a könyvet. Szenvedés az olvasása, egyáltalán nem éri meg a ráfordított időt és energiát, hacsak valakinek nem az a célja, hogy a fejét verje a falba a könyvben olvasható sok butaságtól. 

Luca Di Fulvio: A fiú, aki éjjel meglátta a napot

Fülszöveg: A kilencéves Marcus a herceg fiaként a kiváltságosok életét éli a Kelet-Alpokban. Szerető család, fényűzés és jólét veszi körül. Ám ez az idill nem tart sokáig. Egy nap a hercegi várat megtámadják, és az ott élőket meggyilkolják. Kis híján Marcus is áldozatul esik, ám Eloisa, a falusi bába lánya segít neki, hogy életben maradjon. Hazaviszi szegényes otthonába, Raühnvahlba, és anyjával, Agnetével gondját viselik. Az ifjú herceg a merénylőktől való félelmében Mikael álnéven kezd új életet egy idegen környezetben, idegen emberek között. A falubeliek úgy tudják, a bába a dravocniki vásárban vette a fiút. Mindenki életképtelennek tartja, és nem jósolnak neki túl sokat. De hála Agnete és Eloisa szeretetének, és a titokzatos és magányos Raphael gondoskodásának, a fiú lassan megerősödik, és egyre inkább kivívja a falubeliek tiszteletét. Közben telnek az évek, Mikael betölti a tizenhatodik életévét, Eloisa is gyönyörű fiatal lánnyá serdül. Kezdeti félszegségük lassan szerelemmé válik. A raühnvahliak egyre nehezebben viselik az új herceg, Ojsternig kényuralmát, de tehetetlenek. Mikael pedig egyre kétségbeesettebben nézi a szenvedésüket. És egy nap, mikor a dölyfös herceg egy ártatlan lányt akar máglyán megégetni, nem maradhat tovább tétlen. Úgy érzi, hogy más sorsra rendeltetett: a szíve a szabadságért és az igazságért ég.

A szerzőtől korábban már olvastam A lány, aki megérintette az eget című könyvet, ami határozottan kellemes emlékként maradt meg bennem. A fiú, aki éjjel meglátta a napot meglehetősen régóta csücsült már a polcomon, mire végre rászántam magam az olvasására, de megérte, ugyanis pontosan abban az élményben volt részem, amit a szerző könyvétől vártam. Azt le kell szögeznem, hogy egy meglehetősen meseszerű történetről van szó, meseszerű elemekkel. Van itt minden: álruhás herceg, jó és rossz szereplők egész garmadája, kalandok egész sorozata és a szerelmi szál sem maradhatott ki. Valójában emiatt a meseszerűség miatt nem okozott a végkifejlet sem túl nagy meglepetést, hiszen pontosan ki lehetett találni, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül remekül szórakoztam olvasás közben és hiába volt 608 oldalas a könyv, sosem éreztem azt, hogy feleslegesen hosszúra nyúlt volna.

A szereplők jelleme meglehetősen egyoldalúra sikeredett. A jó szereplőknek csak jó tulajdonságaik vannak, míg a rosszak már minden képzeletet felülmúlóan gonoszok és állatiasak. Ezen a képen belül persze jól kidolgozottak, bár sokakat zavarhat olvasás közben, hogy csak a két végletet jeleníti meg a szerző. Számomra inkább egy picit hihetetlenné tette a történetet, szerintem nem létezik, hogy valaki vagy minden képzeletet felülmúlóan jó legyen vagy már-már állatiasan gonosz. Persze, ha úgy tekintek a műre, mint egy hosszú, felnőtteknek szánt mesére, akkor már ez a fajta jellemábrázolás is helyén van. A történetben, ahogy azt a szerzőtől már megszokhattuk, ismét több szálon futnak az események, nem csak a főszereplő Mikael szemszögéből láthatjuk a történéseket. Szerintem ez remek megoldás volt, hiszen így például Ojsternig ármánykodásába is jobban beleláttunk és azon is lehetett izgulni, hogy a fiúnak sikerül-e kikerülnie a herceg csapdáit.

Nézegettem a külföldi borítókat,szerintem a cseh nagyon jól sikerült

A könyv stílusa gördülékeny, az olvasó is csak úgy sodródik az eseményekkel. Leginkább a meseszerű elbeszélésmód jellemzi, látszik az is, hogy a leírt történések mind fontosak lesznek valamilyen szempontból a későbbiekben. Azonban emellett a stílus mellett megjelenik valami más is, ami fontos szerepet tölt be Luca Di Fulvio műveiben, mégpedig az a keresetlen naturalista ábrázolásmód, amivel a legkegyetlenebb részeket is képes leírni. Bevallom őszintén, ezek a részek kicsit zavartak, a perverz és obszcén jelenetek nélkül is remekül meglettem volna. Persze számítottam rájuk A lány, aki megérintette az eget elolvasása után, de mégis reménykedtem benne, hogy a szerző ezeket a leírásokat elhagyja. 

Összességében azoknak tudom ajánlani a könyvet, akik egy meseszerű történetre vágynak, azoknak remek szórakozást fog nyújtani a történet. Azonban a fent említett jelenetek miatt inkább csak a felnőtt olvasóknak javasolnám az olvasást, azonban nekik mindenképpen megér egy próbát.

Neil Gaiman: Coraline

Fülszöveg: Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Először is le kell szögeznem, hogy ez a  könyv roppant félrevezető lehet. Első ránézésre nekem egy kedves kis mesének tűnt, azonban olvasás közben hamar rá kellett jönnöm, hogy bár meséről van szó, egyáltalán nem gyerekeknek való. Volt valami hátborzongató a történetben és ettől bizony egy gyerek valószínűleg megijedne. Coraline még be sem lépett az ajtón, de már érezteti a szerző, hogy a kislány bajba fog kerülni és veszélyben lesz az élete, így már azokat a lapokat is kellemes borzongással olvastam, amíg arra vártam, hogy kinyíljon az a bizonyos ajtó. Végre elérkezett az a perc is, amikor Coraline az ajtón keresztül a másik világba jutott és akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy ez a kis regény remek választás volt. Kellemesen borzongató élmény volt olvasni, hogy mi történt Coraline-nal a másik világban, az ajtó mögött. Végigizgultam mind a 144 oldalt, arra várva, hogy megtudjam, Coraline hogyan menekül meg a másik anyjától. Szerintem remek történetről van szó, kellőképpen izgalmas volt, szó szerint le sem tudtam tenni.

Coraline remek főszereplő volt, bátor, talpraesett, én nagyon szerettem róla olvasni. A két kisasszony, akik Coraline szomszédai voltak, roppant szórakoztatóak voltak számomra, azonban a történetben két igazi kedvencem volt. Egyikük a macska (igen, így egyszerűen a macska), aki segített a kislánynak a másik világban. Számomra az ő megjelenése hatalmas meglepetés volt, nem számítottam egy beszélő macskára. A másik szereplő pedig, akit ugyan nem szerettem, de határozottan érdekesnek találtam, Coraline másik anyja volt. Sajnáltam is, hogy Neil Gaiman nem mutatta őt be olyan alaposan, legalábbis én nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy került oda a boszorkány és tulajdonképpen miért a gyerekek kellenek neki.

Mint már korábban is említettem, mindössze 144 oldalas könyvről van szó és ez így pont jó is volt. Az író nem húzta el és nem csűrte-csavarta a mondandóját, lényegre törően írt és számomra a történet legnagyobb erőssége a hangulatteremtésben rejlett. Az olvasás ideje alatt garantált a kellemes borzongás, ráadásul engem elöntött egy bizonyos nosztalgikus hangulat is és a Narnia Krónikáit juttatta eszembe a könyv. Ugyan a Narnia egy kedves gyerekmese, a Coraline pedig nem nevezhető annak, de azonnal C. S. Lewis története ugrott be arról, hogy egy ajtó kinyitása milyen kalandokba sodorja a mit sem sejtő gyereket. Összességében egy remek történetről van szó, én ezek után biztosan fogok még Gaimant olvasni és a Coraline-ból készült filmet is meg fogom nézni.