Colin Falconer: Anasztázia

Fülszöveg: Sanghaj, 1921.
Az amerikai újságíró, Michael Sheridan beugrik a Huangpu folyóba, hogy kimentsen egy fehérorosz menekült lányt, akivel Sanghaj egyik lokáljában ismerkedett meg. Anasztázia Romanov rendkívüli módon emlékeztet az azonos nevet viselő nagyhercegnőre, akiről azt rebesgetik, hogy túlélte, amikor a bolsevik forradalmárok brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a családját. Az orosz cár legkisebb lányának sorsa a korszak egyik legtöbbször emlegetett rejtélyévé vált. Michael Anasztáziája azonban amnéziában szenved, és csak élete legutóbbi egy-két évére képes visszaemlékezni.

A lány múltját és személyazonosságát övező rejtély kibogozása Sanghaj utcáiról a húszas évek Berlinjébe és Londonjába, a bolsevik Oroszországból a Wall Street-i tőzsdekrach előtt álló New Yorkba sodorja el Michaelt és Anasztáziát. Michael az egyetlen férfi, aki úgy segít Anasztáziának, hogy semmit sem kér cserébe – de vajon a lány le tud-e mondani az igaz szerelem kedvéért a lehetőségről, hogy hercegnő legyen?
 

A megjelenésekor azonnal kiszúrtam magamnak ezt a könyvet, ugyanis vadászom azokat az olvasmányokat, amikben az utolsó orosz cárról és családjáról van szó. Természetesen az Anasztázia sem maradhatott ki az olvasmányaim közül, de kissé felemás érzésem vannak vele kapcsolatban.

Azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy az eleje tökéletesen indult, érdekesnek ígérkezett a könyv én pedig teljesen a hatása alá kerültem. Ez az első 60-70 oldal varázsa volt, ami a Romanovok jekatyerinburgi fogságát mutatta be, én pedig azt hittem, hogy ez a stílus fogja végigkísérni az egész történetet. Sajnos azonban amikor a történet szálát átvették a sanghaji események, egy idő után elkezdett ellaposodni a történet. Minél inkább haladtam vele, azt éreztem, hogy belecsöppentem egy olyan romantikus történetbe, aminek a cselekménye egy helyben toporog, a szereplők nem jutnak előrébb és amitől hidegrázást kapok, miközben egyre kevesebb figyelmet kaptak a Romanovok, akik miatt belekezdtem a könyvbe. Abban reménykedtem, hogy a szerző több figyelmet fog fordítani a cári család sorsára, Anasztázia múltjának felderítésére. Sajnos ez nem így történt, helyette viszont kaptam egy szerelmi történetet, amitől néha falra tudtam volna mászni.

Anasztázia nagyhercegnő

Alapjáraton bizonyos ellenérzéssel olvasok romantikus történeteket és általában nehezen viselem, ha  a könyv jelentős részét a szerelmi szál teszi ki. Jelen esetben ehhez hozzácsapódott két nagyon unszimpatikus főszereplő is. A címszereplő Anasztáziát önző és buta lánynak tartottam, a döntései jelentős hányadát nem tudtam sem megérteni, sem elfogadni. Michaelt már egy fokkal elviselhetőbbnek találtam, de ő sem volt sokkal rokonszenvesebb, mint a lány. A döntéseit meggondolatlannak éreztem és sokszor egy óvodás makacssága vezette a tetteit. A másik momentum, amit a könyv hátrányaként tudok felróni, az volt, hogy sokszor mintha a történet nem haladt volna semerre. Az egész sokszor csak egy helyben toporgott, ugyanis a főszereplő párosunk kapcsolata valójában nem fejlődött semerre, csak a díszlet változott körülötte és hol Sanghajban, hol Berlinben, majd Londonban és New Yorkban futottuk ugyanazokat a köröket. Arra számítottam, hogy nagyobb hévvel próbálják megfejteni Anasztázia rejtélyét, de sajnos a lány múltja meglehetősen kis szerepet kapott, valójában az első 60 oldal után csak itt-ott ejtett el a szerző egy-egy információmorzsát a hercegnőről. Emellett pedig azt is meg kell említenem, hogy a fehéroroszok és oroszok közti különbséget sem igazán érzékeltem olvasás során, ami orosz szakosként igencsak bántotta a szememet.

Kifejezetten rossz könyvnek sem mondanám Colin Falconer regényét, de sajnos a jó könyv mércéjét képtelen volt nálam megütni. A hosszúra nyúló történet és a szerelmi szál mellett még a jobb pillanatokat sem tudtam igazán élvezni, így számomra az Anasztázia igencsak könnyen felejthető regény lett. Ha valaki fogékonyabb a romantikus történetekre, annak bátrabban ajánlom, de akit a Romanovok érdekelnek, annak semmiképpen sem tanácsolom ezt a könyvet.

Egy valamit azonban mindenképp a magyar kiadás javára kell írnom, mégpedig a gyönyörű borítót. Nézegettem a külföldi kiadásokat, de nekem egyik sem nyerte el ennyire a tetszésemet.