Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Fülszöveg: A világszerte méltán népszerű írónő új regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté? Homokba dughatjuk-e a fejünket, vagy ezzel csak saját magunkat és gyermekeinket veszélyeztetjük? Lehet, hogy nem elég jól, nem elég okosan szeretjük őket, és így nem is tudjuk megvédeni őket se maguktól, se a világtól?

"Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát...Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla."

Korábban olvastam az írónőtől a Gyere haza című könyvet, aminek hatására Jodi Picoult összes műve a várólistámon landolt. Miután az utóbbi időben elhatalmasodott rajtam az olvasási válság, sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a következő olvasmányom, és mivel ezt a regényt többen is ajánlották, úgy döntöttem, itt az ideje ezt elkezdeni.

A témaválasztás nem egyszerű, ugyanis egy iskolai lövöldözés áll a történet középpontjában és az esemény minden előzményét és következményét figyelemmel kísérhetjük. A tragédia már az első oldalakon megtörténik, ezek után pedig többször is visszaugrunk az időben, így a múltbeli eseményeket fokozatosan megismerve láthatjuk, hogy miként jutott Peter idáig. Már az első visszatekintések egyikén tapasztaltam azt, amire egyáltalán nem számítottam, nevezetesen azt, hogy a tömeggyilkos fiút megkedveltem és egyre jobban sajnáltam. Azonban bárhogy is nézem a történteket, le kell szögezni, hogy ő is áldozat. Áldozata a menőknek és áldozata a saját tettének, én pedig az utolsó oldalakig csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak valami vagy valaki megmentette volna. Ha egy tanára vagy egy diáktársa kiállt volna érte vagy ha valaki barátkozni kezdett volna vele, akkor az élete is alakulhatott volna másképp. Ráadásul mindvégig abban reménykedtem, hogy valami módon mégis boldogan alakul a végkifejlet, hiába voltam tisztában azzal, hogy ha Jodi Picoult a realitás keretein belül mozog (márpedig általában ezt teszi), erre semmi esély, mégis jó volt szurkolni azért, hogy a dolgok jó irányba haladjanak.

Persze nem csak Petert sajnáltam, hanem azokat a diákokat is, akik a lövöldözés áldozatai lettek. Köztük voltak olyanok, akik rendszeresen bántották a fiút, de olyanok is, akiknek semmi közük sem volt hozzá. Valójában az egész szereplőgárdából az állandóan piszkálódó "menőkkel" tudtam legkevésbé együtt érezni, akik gondoskodtak arról, hogy az iskolában eltöltött idő pokoli legyen többek között Peter számára. Az ő körükhöz tartozott Josie is, aki korábban a fiú egyetlen barátja volt, szerintem pedig azon szereplők egyike is, akik képesek lettek volna még megmenteni Petert. Ha Josie kevésbé lett volna önző vagy egy kicsit bátrabban viselkedett volna, egész más irányba terelhette volna az eseményeket. Ez is szerepet játszott abban, hogy nem tudtam megkedvelni a lányt, és az is, hogy sokszor éreztem úgy, hogy csakis a népszerűség érdekli. A regény többi szereplőjéről is hasonlókat tudok mondani, ugyanis legyen szó akár Josie anyjáról, akár Peter szüleiről, akár a fiú ügyvédjéről, mindannyiukban az a közös, hogy megvannak a maguk hibái, amit sokszor ők maguk sem ismernek fel, amellett, hogy mindegyikükben van valami szerethető vonás is. Az pedig, hogy ennyire valóságos alakok, csak még életszerűbbé és ezáltal megrázóbbá tesz a könyvet. 

Peter uzsonnásdoboza, ami többször is
előkerült a történet során

A mű engem alaposan a padlóra vágott, ennek ellenére mégis örülök, hogy elolvastam. Nagyon jó írásról van szó és látszik, hogy Jodi Picoult alaposan utánajárt a témának. Azonban ajánlani most nem merem igazán bátran ezt a könyvet, hiszen nem könnyű olvasmányról van szó, hanem egy megrendítő történetről. Mégis, aki kedvet érez hozzá, az mindenképp olvassa el, és én is biztosan kezembe fogom venni az írónő többi könyvét is (de csak miután kerestem egy kis limonádét, ami elszórakoztat a Tizenkilenc perc után).

Az értékelés megírása után, amikor képeket kerestem, szembesültem azzal is, hogy Jodi Picoult könyveihez mennyire nehezen találok bármit is, amit oda tudok biggyeszteni. 20 perc keresgélés és gondolkodás után döntöttem úgy, hogy ezek a képek jók lesznek, főleg, hogy a Gyere haza című regényről szóló értékelésemben ellőttem az írónő fényképét is. Pedig máskor ezt a keresgélős részt nagyon szoktam élvezni :)