Emma Donoghue: Hétpecsétes titok

Fülszöveg: A Hétpecsétes titok a 19. századi Londonba kalauzolja az olvasót. A megtörtént eseményeken alapuló történet két hősnője a korabeli nőmozgalmak egyik élharcosa, Emily 'Fido' Faithfull, és a jómódban élő, házasságába belefásult szépasszony, Helen Codrington. A két nő hosszú évek után találkozik újra az angol fővárosban, s Fido egyik pillanatról a másikra Helen házassági válságának kellős közepében találja magát. A válság végül botrányos váláshoz vezet, amelyben nemcsak Helen, de Fido jó híre is kockán forog.

A viktoriánus Angliában nem nézik jó szemmel sem a házasságtörést, sem a női egyenjogúsági mozgalmakat, s végképp elutasítóak a válással szemben. Amikor pedig felmerül a gyanú, hogy a két asszony viszonya több is lehetett barátságnál, Fidónak nemcsak a társadalom súlyos ítéletével kell szembenéznie, de önmagával is, és mindazzal, amit önálló, független nőként képviselt.
Emma Donoghue színes tablót rajzol a korabeli angol társasági élet képmutató világáról, a nőket sújtó megkülönböztetésről, a feminizmus kezdeteiről, nem utolsósorban a pusztító szerelmi szenvedélyről.

Mielőtt bármit is írnék a történetről, azt el kell mondanom, hogy teljesen spontán vétel volt a könyv. Az Alexandrában megláttam az akciós könyvek között, és arra gondoltam, hogy veszíteni nem sokat tudok vele, úgyhogy megvettem. Hamar el is olvastam, egyrészt mert kellőképpen vastag könyvet kerestem a hosszú buszozáshoz, másrészt mert a női egyenjogúsági mozgalmak és a válás a viktoriánus kori Angliában nagyon érdekes témának tűnt. Arról fogalmam se volt, hogy mire számítsak, mert az írónőtől még sosem olvastam semmit, ellenben jókat hallottam már róla, de a könyv adatlapját hiába nézegettem Molyon, az értékelésekből nem tudtam semmit leszűrni, ugyanis egyeseknek nagyon tetszett a könyv, míg mások nem igazán ájultak el tőle. Így persze túl nagy elvárásokkal sem mertem nekiállni, de szerencsém volt, mert a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

utcakép a korabeli Londonban

A regény kezdetén Fido állt az események középpontjában, vele lehettünk tanúi Helen házasságtörésének, majd válásának, azonban számomra Fido sokkal érdekesebb alaknak tűnt a könyv elején, mint barátnője, ugyanis ő volt az, aki a nőmozgalmakban is fontos szerepet játszott és aki egy nyomdát is vezetett abban az időben, amikor az is ritka volt, hogy a nők munkába álltak. Nagyon örültem, hogy Emma Donoghue ezekről a témákról írt és ezeknek is szánt oldalakat, miközben alapos képet festett a Helent övező botrányról is. Eleinte attól féltem, hogy a bírósági tárgyaláson lesz a hangsúly, hogy az írónő túlságosan elmerül annak részleteiben, a könyv ettől pedig vontatottá válik. Mint kiderült, ez az aggodalmam teljesen felesleges volt, ugyanis ezek a részletek is olyan élvezetesen voltak megírva, hogy képtelenség volt unatkozni rajtuk, ráadásul a szereplők is épp elég fejfájást tudtak okozni.

Emily Faithfull

Igen, a szereplők...Először is azt kell leszögeznem, hogy engem az lepett meg, hogy az írónő milyen alaposan dolgozta ki mindegyikük jellemét és milyen összetett személyiségekről van szó, legyen szó akár Fidóról, akár Helenről vagy akár a nő férjéről, Harryről. Mindegyikük hús-vér figura volt, teljesen emberi titkokkal, félelmekkel és dilemmákkal, amik olykor rendesen összekuszálják a történetet és amivel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy egyik szereplő állításait sem szabad teljes mértékben elhinni. Én Fido alakját találtam a legérdekesebbnek, hiszen ő volt az, akin keresztül beleláthattunk a nőmozgalmak világába és ezen felül őt sikerült a legjobban megkedveltem. Őt találtam a főbb szereplők közül a legbecsületesebbnek, annak ellenére, hogy a jellemének nem túl fényes oldala is megcsillant a történet folyamán. Helen volt az, akit egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Voltak pillanatok, amikor nagyon megsajnáltam, például amikor elszakították a lányaitól, de minél több jellemvonására és korábbi tettére derült fény, annál kevésbé tudtam rokonszenvezni vele, a regény végére, amikor kiderült, hogy hány embert csapott be, már semmi jóra nem számítottam vele kapcsolatban. Furcsa módon a szereplők közül Harryt kedveltem meg leginkább. Számomra ő volt a legszimpatikusabb, valószínűleg azért, mert ő volt az a szereplő, aki próbált mindenki felé jóindulattal fordulni, akiben még feltámadt a becsület egy halvány szikrája és akinek a lelkiismerete is meg tudott még szólalni. Persze az ő tettei között is akadtak olyanok, amik nem voltak túl fényesek, de Helen dolgai mellett a számuk és a súlyuk az én szememben elenyészett.

az angol kiadás borítója,
ami nekem nagyon tetszik

Lényegében magam is meglepődtem azon, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet. Lendületes írás, észre sem vettem, és már el is fogytak az oldalak, annyira magába szippantott a történet, ráadásul az írónő stílusa is nagyon élvezetes. A fejezetek elosztását is ötletesnek találtam, ugyanis minden rész címét egy bírósághoz kapcsolódó kifejezés adja, a cím alatt a fogalom magyarázatát is elolvashatjuk, majd egy idézet következik és csak ezek után lapozhatunk ténylegesen a fejezethez. Először ezen az elosztáson meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy valójában nagyon  tetszik.

Végül pedig ajánlanom is kéne ezt a könyvet. Nos, akit az igen terjedelmes írásommal nem győztem meg, annak annyit mondhatok, hogy ha a könyv alappillérét képező témák egy kicsit is érdeklik, szereti a történelmi regényeket vagy szívesen merülne el egy olyan regényben, ami különleges női sorsokat dolgoz fel, akkor ne habozzon belekezdeni a könyvbe.