Philippa Gregory: A fehér hercegnő

Fülszöveg: A Tudorok anyjának döntenie kell, melyik oldalra álljon. Választania kell a vörös és a fehér rózsa között. A rokonok háborúja-sorozat legújabb kötete a fehér királyné lányáról, Elizabeth yorki hercegnőről szól. Amikor Tudor Henrik felemeli az angol koronát a bosworthi csatatér sarából, már tudja, hogy feleségül kell vennie az ellenséges York-ház hercegnőjét, Elizabethet, hogy ily módon egyesítsék a csaknem húsz éve folyó háború által megosztott országot. Csakhogy a menyasszony még mindig Henrik meggyilkolt ellenségébe, III. Richardba szerelmes, az anyja pedig – akárcsak fél Anglia – az eltűnt York-örökösről ábrándozik, akit annak idején biztos helyre menekített a fehér királyné.
Az új király átvette ugyan a hatalmat, de a nép szívéhez nem tud közel férkőzni. Titkon sokan azon mesterkednek, hogy előkészítsék a York-ház diadalmas visszatérését. Henrik attól retteg a leginkább, hogy valahol egy herceg rejtőzködik, aki előbb-utóbb ellene tör, és magának követeli a trónt. Amikor pedig csakugyan előkerül egy ifjú, aki serege élén a király ellen támad, Elizabethnek választania kell, férje mellé áll-e, akit lassanként már kezdett megszeretni, vagy a fiú mellé, aki azt állítja magáról, hogy ő Elizabeth hőn szeretett, eltűnt öccse, York rózsája, aki végre hazatért. 

 

Az írónő könyvei régi nagy kedvenceim és ez a regény régóta állt olvasásra várva a polcomon. Lehet, hogy furcsa, de bármennyire is imádom az írásait, nem olvastam mindegyiket, ugyanis szeretem, ha mindig van egy olyan könyve, amihez nyúlhatok, ha hirtelen rám tör a Philippa Gregory regényei iránti ellenállhatatlan vágy. A fehér hercegnő is ilyen sorsra jutott, miután megvettem, mígnem a közelmúltban eszembe jutott, hogy milyen szívesen olvasnék egy jó történelmi regényt, abban pedig biztos voltam, hogy egy Gregory-könyv nem fog csalódást okozni.

Yorki Erzsébet

Szerencsére ebben igazam is lett, hiszen ismét egy kiváló könyvet olvashattam. A korszak azonnal magával ragadott, a szereplők pedig nagyon életszerűek lettek. Némelyiküket nagyon könnyen sikerült megszeretnem, míg voltak köztük olyanok, akik igazán ellenszenves alakok voltak. A korszak leírásával kapcsolatban nagyon örültem annak a megoldásnak is, ahogyan a szerző az elveszett hercegek ügyét kezelte. Bevallom, féltem attól, hogy ez a téma hogyan fog megjelenni, ugyanis nem szerettem volna, ha átmegy a regényfolyam egy olyan történelmi fikcióba, amiről egyértelműen megállapítható, hogy csak egy szépen megírt meséről van szó. Azonban nem így történt, Gregory ügyesen nyúlt a témához, sikerült úgy felvázolnia egy olyan alternatívát a két fiú sorsáról, amit ő történészként a legvalószínűbbnek tart, ami teljesen hihető és életszerű lett, ennek ellenére mégis elültetett bizonyos kétségeket az olvasói fejében. Amit pedig még ezzel a teóriával kapcsolatban el kell mondanom, az nem más, mint hogy minden elismerésem az írónőé, amiért a Rózsák háborúja sorozat írása során arra is ügyelt, hogy az egyes részek tökéletesen passzoljanak egy nagyobb egységbe. Ezalatt például arra gondolok, hogy a történelem olyan elemeit, amelyeket több módon is értelmezik vagy amiknek kapcsán csak feltételezések vannak, milyen mesterien fűzi össze. A hercegek sorsáról például olvashattunk már Elizabeth Woodville, Margaret Stanley, Anne Neville és most Yorki Erzsébet szemszögéből, és hiába látták mindannyian másképp a történéseket, a leírásaik az eseményekről illeszkednek egymáshoz.

Hasonlókat tudok mondani a szereplők jellemének ábrázolásával kapcsolatban is. Többek között azt is szeretem a szerző könyveiben, hogy a szereplői tetteit, motivációit mindig szigorúan a történelmi eseményekre építi és ez ebben a könyvében is nagyon jól megjelent. A már korábban említett karakterek közül Yorki Erzsébet szolgált új információkkal és meglepetésekkel, illetve a férje, Tudor Henrik, a bosworthi csata győztese. Erzsébetet az első oldalakon megkedveltem, és mindvégig nagyon szerethető alak maradt. Ugyan őt nem találtam olyan érdekes személyiségnek, mint az anyját vagy a nagyanyját, azonban így is egy jó regényt kerekített Gregory az alakja köré, másrészt pedig nagyon érdekes volt Henriket az ő szemén keresztül látni. Nagyon hosszú ideig tartott, mire sikerült megértenem a király személyiségét és igazán magabiztosan azt sem merem állítani, hogy ez teljes mértékben megtörtént. Nehéz természetű volt, az egyszer biztos, és remélem, hogy a sorozat következő kötetében, A király átkában még olvashatok róla, ami természetesen már a polcomon van, csak az olvasásra vár.

Nem is tudok mást mondani, csak azt, hogy Philippa Gregory A fehér hercegnő megírásakor ismét hozta a tőle megszokott színvonalat és egy nagyon jó történelmi regényt írt. Aki szereti ezt a  műfajt vagy csak egyszerűen érdekli az angol történelem, annak mindenképpen ajánlom az elolvasását.