Kate Morton: Távoli órák

Fülszöveg: Mire képes egy nő, hogy megőrizze titkát? Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt.
Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban?

Az írónőtől korábban már olvastam a Felszáll a köd című regényt, ami nagyon megtetszett, júniusban pedig anyu megvette nekem a Távoli órákat, aminek az olvasásába hatalmas örömmel vetettem bele magam. Szerencsére ebben a könyvben sem kellett csalódnom. Az elején furcsa volt, meg kellett szoknom Kate Morton stílusát, a mű hangulatát, de később már csak faltam a sorokat. A történet két szálon fut, az eseményeket hol Edie elbeszélesében követhettük nyomon, hol visszatérünk a múltba és a második világháború alatt történteket egy külső szemlélő mondja el. Ez az elbeszélésmód pedig különös hangulatot kölcsönzött a műnek, legfőképpen amiatt, hogy a múltban játszódó történéseket nem kronológiai sorrendben olvashatjuk.

A könyvet legtalálóbban a titokzatos szóval tudom jellemezni, hiszen Edie minél több információt ásott elő a történtekről, annál nagyobb homály fedte a Milderhurst-kastély múltját. Ráadásul a regény mintha egy rémmesével kezdődne, az "Iszapember különös történetével" , azonban kiderül, hogy ez Raymond Blythe könyve, akié korábban a kastély volt, és az Iszapember jelenléte is rányomja  a bélyegét a könyv hangulatára.

Edie egy nagyon könnyen megkedvelhető főszereplő volt, aki hamar rokonszenvessé vált, azonban a Blythe-nővérek voltak azok, akiknek a történetére annyira kíváncsi voltam, hogy nem tudtam letenni a könyvet. Mindhárman érdekes személyiségek voltak, mindegyikük alakját a könyvre jellemző titokzatosság lengte körül, és az őket övező rejtélyekre is csak az utolsó oldalakon derült fény, hiszen Kate Morton ismét hozta a formáját, és bebizonyította, hogy az olvasók összezavarásának a mestere, ugyanis amikor már egyértelműnek tűnnek a múltban történtek, ő inkább megcsavarja újra a szálakat, és úgy zárja le a történetet, ahogy korábban elképzelhetetlennek tűnt.

Mire a könyv végére értem, nagyon sajnáltam, hogy az írónő nem írta tovább a történetet, hiába hatalmas méretű a könyv, úgy megszerettem a szereplőket és a légkört, hogy nem akartam elhagyni a világukat. A regényt pedig mindenkinek ajánlom, aki szereti a hangulatos, rejtélyes történeteket, vagy akinek esetleg ősi kastélyokat támad kedve bejárni és ott régi titkokra fényt deríteni. Mindenképpen megéri elolvasni, hiszen óriási élményt nyújt a könyv és aki szereti az ilyen atmoszférájú olvasmányokat, az biztosan fog még Kate Mortontól olvasni.