Sarah Addison Allen: A barackfa titka

Fülszöveg: A harmincéves Willa Jackson – egy generációkkal korábban anyagi romlásba dőlt régi, előkelő déli család sarjaként – kétes hírnévnek örvend. A Blue Ridge Madam – amit még Willa ükapja építtetett, és ami annak idején az észak-karolinai Walls of Water legpompázatosabb otthonának számított – évek óta a szerencsétlenség és a botrány jelképe. Willa megtudja, hogy volt osztálytársa – a nemesi származású Paxton Osgood – kívülbelül fel akarja újíttatni az épületet, hogy első osztályú fogadót alakítson ki belőle. Ám amikor az építkezés közben egy csontváz kerül elő a magányosan álló barackfa alól, rég eltemetett titkok kerülnek napvilágra, a városkában pedig furcsa események követik egymást. A véres rejtély minden várakozás ellenére közelebb hozza egymáshoz Willát és Paxtont, akik közösen kénytelenek szembenézni a két család szenvedéllyel és árulásokkal teli történetével, illetve kideríteni az igazságot, amely a mai napig hatással van az élők sorsára.

Az első könyv, amit az írónőtől olvastam, A csodálatos Waverly-kert volt, amibe azonnal beleszerettem. Ekkor vált Sarah Addison Allen az egyik kedvenc írómmá és nagyon örültem, amikor láttam, hogy a Könyvmolyképző végre megjelentette A barackfa titkát is.
A könyv az írónőtől már megszokott elemekből épül fel. Adott egy amerikai kisváros, az ott élő, kicsit furcsa emberek, egy kis titokzatosság, egy kis romantika és garantált a szórakoztató, kellemes kikapcsolódást jelentő olvasmány. Ez a regény talán annyiban különbözött Sarah Addison Allen korábbi könyveitől, hogy a történet egy kicsit sablonosabbra sikeredett és néha úgy éreztem, hogy többet ki lehetett volna hozni az alaptörténetből, azonban ennek ellenére is imádtam. Valójában letehetetlen olvasmány volt.

A szereplőket is nagyon megkedveltem. Willa és Paxton is nagyon szerethető alakok voltak és tetszett, ahogy az írónő a barátságukról írt. Már Sarah Addison Allen korábbi könyveiben is megjelent a női barátság témája, de szerencsére sosem vált unalmassá vagy elcsépeltté. Valójában az írásmód és a stílus teszi ezeket a könyveket annyira olvasmányossá, hogy a hasonló témákat sem érzem soha lerágott csontnak. Ebben a regényben azt is egy nagyon jó megoldásnak tartottam, hogy Willa és Paxton barátságának kibontakozásával párhuzamosan ismerhettük meg a nagymamáik, Georgie és Agatha történetét is.  Valójában a regény többi figuráját is nagyon megkedveltem, mint például Rachelt, Willa munkatársát, aki az emberek kávézási szokásaiból következtetett a személyiségükre. Imádom, hogy Srah Addison Allen könyveiben mindig van legalább egy olyan szereplő, akinek a hóbortja mindvégig megmosolyogtat olvasás közben.

Olvasás közben most is azt a kellemes, borzongató izgalmat éreztem, ami mindig rám tör, ha az írónőtől tartok valamit a kezemben. Mindig azt várom, hogy milyen babonákra, titkokra derül fény a könyv előrehaladtával, és miként jelenik meg úgy a könyv lapjain a mágia, hogy azt mégis valóságnak érzem.

Valójában hosszasan tudnék áradozni erről a könyvről, hiszen Sarah Addison Allen ismét fantasztikusat alkotott, de inkább arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el a könyvet. A szórakozás kárpótol a könyv apróbb hibáiért is, amik szerintem nem is zavaróak olvasás közben.

A lengyel borító, ami szerintem csodaszép lett