Fülszöveg: „… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán
olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette,
hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes
csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái
elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt;
boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai
hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig,
noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem
vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a
wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan
kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek,
Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező
„guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a
Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény
papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok
csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket,
regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a
Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem
ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló
bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A
kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a
szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a
környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás
asszonynak a naplója teszi ki.
Anne Brontëval nem ez volt az első találkozásom, hiszen évekkel ezelőtt olvastam már az Agnes Grey című regényét. A Wildfell asszonya azóta is az olvasásra váró könyvek között sorakozott a polcon, de mindig valami máshoz nyúltam. Ez volt az oka annak, hogy a várólista csökkentő kihívásra is kiválasztottam és láss csodát, a taktika végre működött és belekezdtem a könyvbe. Elsősorban le kell szögeznem, hogy nem egy könnyű olvasmányról van szó és ezalatt egyaránt értem a nyelvezetet és a témát is. Olvasás közben végig az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy a három nővér közül Anne-t a legnehezebb olvasni. Az elején sok idő elment arra, hogy megszokjam a stílust, hiszen tele volt terjengős körmondatokkal, amik igencsak lassították az olvasást.
A téma is meglehetősen nehezen emészthető volt, őszintén bevallom, én egy teljesen más hangvételű műre számítottam, azonban ennek a szöges ellentétét kaptam. Persze ez nem volt baj, sőt, engem kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hiszen a mű központi témáját a társadalmi kötöttségek mellett a családon belüli erőszak adta és ez az, ami miatt a kalapom emelem Anne Brontë előtt. Remekül nyúlt a témához, ami már csak amiatt is különleges, hogy 1849-ben írta a regényt és még ma is sokszor csak ímmel-ámmal születnek alkotások a témában. Anne azonban szerintem remek képet festett a helyzetről, nekem pedig repesett a szívem az örömtől, hogy végre találtam egy olyan könyvet, aminek sikerült erről a témáról ilyen módon írnia.
A szereplőkkel is ki voltam békülve, legalábbis többé-kevésbé. Helen, a címszereplő asszony remekül megformált karakter volt. Bevallom őszintén, az elején a legtöbb tettét nem értettem és emiatt nem is igazán kedveltem meg, de miután fény derült a múltjára és a motivációi érthetővé váltak, már sokkal szerethetőbb alaknak éreztem. A férj, Arthur Huntingdon tökéletes képét festette a korabeli Anglia züllött, előkelő férfijának, ízig-vérig ellenszenves figura volt. Mellettük harmadik fontos szereplőként nevezhető meg a fülszövegben is említett Gilbert Markham, aki egy pontig a történet elbeszélője is és akivel csak nagyon nehezen tudtam kibékülni. Hihetetlenül tépődő, érzékeny lelkületű ember volt és engem ez időnként zavart, amikor a gondolatait írta le a szerző. Kissé nyámnyila szereplőnek éreztem és ettől, őszintén szólva, időnként a falra tudtam volna mászni.
Összességében hiába a nehézkes stílus, a kemény témaválasztás és Gilbert lelkivilága, ami az érzékenység határait súrolja, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Mindenképpen megéri elolvasni, hiszen fontos témát boncolgat. Persze nem egy könnyed esti olvasmányról van szó, nem szívderítő és nem is gyorsan olvasható, de számomra egy maradandó élményt jelentett.
Köszönöm, hogy életemben először el szeretnék olvasni egy Bronte könyvet! Mennyire durva amúgy ez a bántalmazó rész?
VálaszTörlésHú, ezt nagyon jó érzés olvasni, hogy sikerült meghoznom a kedvedet a könyvhöz! Nem nevezném annyira durvának, a 19. századra jellemző távolságtartás érzékelhető ezekben a részekben is, szóval szerintem ne félj tőle.
Törlés