Anne Brontë: Wildfell asszonya

Fülszöveg: „… megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham. Anne Bronte, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező „guvernant”-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Bronte is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És – akárcsak nővérei – ő is írt, verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Bronte család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert – nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá – a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki.

Anne Brontëval nem ez volt az első találkozásom, hiszen évekkel ezelőtt olvastam már az Agnes Grey című regényét. A Wildfell asszonya azóta is az olvasásra váró könyvek között sorakozott a polcon, de mindig valami máshoz nyúltam. Ez volt az oka annak, hogy a várólista csökkentő kihívásra is kiválasztottam és láss csodát, a taktika végre működött és belekezdtem a könyvbe. Elsősorban le kell szögeznem, hogy nem egy könnyű olvasmányról van szó és ezalatt egyaránt értem a nyelvezetet és a témát is. Olvasás közben végig az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy a három nővér közül Anne-t a legnehezebb olvasni. Az elején sok idő elment arra, hogy megszokjam a stílust, hiszen tele volt terjengős körmondatokkal, amik igencsak lassították az olvasást.

A téma is meglehetősen nehezen emészthető volt, őszintén bevallom, én egy teljesen más hangvételű műre számítottam, azonban ennek a szöges ellentétét kaptam. Persze ez nem volt baj, sőt, engem kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hiszen a mű központi témáját a társadalmi kötöttségek mellett a családon belüli erőszak adta és ez az, ami miatt a kalapom emelem Anne Brontë előtt. Remekül nyúlt a témához, ami már csak amiatt is különleges, hogy 1849-ben írta a regényt és még ma is sokszor csak ímmel-ámmal születnek alkotások a témában. Anne azonban szerintem remek képet festett a helyzetről, nekem pedig repesett a szívem az örömtől, hogy végre találtam egy olyan könyvet, aminek sikerült erről a témáról ilyen módon írnia. 

A szereplőkkel is ki voltam békülve, legalábbis többé-kevésbé. Helen, a címszereplő asszony remekül megformált karakter volt. Bevallom őszintén, az elején a legtöbb tettét nem értettem és emiatt nem is igazán kedveltem meg, de miután fény derült a múltjára és a motivációi érthetővé váltak, már sokkal szerethetőbb alaknak éreztem. A férj, Arthur Huntingdon tökéletes képét festette a korabeli Anglia züllött, előkelő férfijának, ízig-vérig ellenszenves figura volt. Mellettük harmadik fontos szereplőként nevezhető meg a fülszövegben  is említett Gilbert Markham, aki egy pontig a történet elbeszélője is és akivel csak nagyon nehezen tudtam kibékülni. Hihetetlenül tépődő, érzékeny lelkületű ember volt és engem ez időnként zavart, amikor a gondolatait írta le a szerző. Kissé nyámnyila szereplőnek éreztem és ettől, őszintén szólva, időnként a falra tudtam volna mászni.

Összességében hiába a nehézkes stílus, a kemény témaválasztás és Gilbert lelkivilága, ami az érzékenység határait súrolja, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Mindenképpen megéri elolvasni, hiszen fontos témát boncolgat. Persze nem egy könnyed esti olvasmányról van szó, nem szívderítő és nem is gyorsan olvasható, de számomra egy maradandó élményt jelentett.

Marissa Meyer: Cinder

Fülszöveg: Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.
Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Ismét egy lelkendezős bejegyzés olvasható, hiszen az általam olyannyira kedvelt mesefeldolgozások egyikéről van szó. Sokáig azonban azt sem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e olvasni egyáltalán a Cindert, hiszen hiába imádom a meseátiratokat, a fülszövegben említett Terminátor és Star Wars meglehetősen távol áll tőlem. Végül az győzött meg a könyv mellett, hogy sokan szeretik és a szobatársam megvette németül, így ha már ilyen elérhető közelségbe került, gondoltam, miért ne olvassam el. És milyen jól tettem, ugyanis egy csodás élménytől fosztottam volna meg magam, ha nem ismerkedem meg a történettel.

A történet Hamupipőke meséjére épül, hiszen adva van nekünk Cinder, a kiborglány, aki a mostohaanyjával és két mostohatestvérével él és a piacon műszerészként dolgozik. A történet elején azonnal betoppan a standjára Kai herceg, aki egy android megjavításával bízza meg. És ennek kapcsán jön be a történetbe az az elem, ami kiemelte sok másik Hamupipőke-történet közül: Cinder és a herceg alaposan megismerik egymást, eltűnt a meséből ismert "szerelem-első-látásra-de-nem-emlékszem-a-lány-arcára" elem és egy hihetetlenül aranyos és bájos történetet kaptunk. Mindezt megbonyolította az Új Pekingben terjedő pestisjárvány (amit németül valami oknál fogva kék pestisnek fordítottak) és az a bizonyos nemzetbiztonsági ügy, aminek a herceg androidjához van köze, az eredmény pedig egy fordulatos disztópia lett, amit öröm volt olvasni.

a lengyel borító szerintem csodaszép lett

A szereplők nagyon jól kidolgozottak, Cindert pedig különösen megkedveltem. Kemény lány volt, aki az eszét is tudta használni és szerencsére a YA-könyvekben természetesnek számító identitásválság sem egy szerelmi háromszög feletti drámázásban nyilvánult meg. Kai herceget nem nevezném különleges karakternek, hasonlított rengeteg más férfi főhősre, de ettől függetlenül nem volt vele semmi bajom. A többi szereplővel is minden rendben volt, talán az volt egy kissé furcsa, hogy miközben magyarul utánaolvastam a történetnek, észrevettem, hogy a holdbéli népet Holdlakóknak fordították. Nem is tudom, ehhez a névhez én nem valami fenyegetőt társítok, hanem valamilyen aranyos kis holdbéli lényeket...

Nem is tudok mást mondani, csak azt ismételgetni, hogy fantasztikus könyv volt, nekem nagyon tetszett. Remek volt és bár a csavarként szolgáló elemre a könyv közepén rájöttem, így is remekül szórakoztam. Sajnos magyarul csak két része jelent meg (én németül tervezem befejezni a sorozatot), de így is ajánlom a meseátiratok kedvelőinek. Számomra szerelem lett azonnal a sorozat.

Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

 Fülszöveg: A ​szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg. Conor ébren volt, amikor megérkezett. Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Amelyik mindig úgy végződött, hogy …

De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.
AZ IGAZSÁGOT.

Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek.

Egyáltalán nem terveztem a könyv elolvasását, valójában a létezése is csak akkor tudatosult bennem, amikor novemberben láttam moziban a Legendás állatok és megfigyelésüket és a Szólít a szörny előzetesét mutatták a film előtt. Aztán márciusban A Szépség és a Szörnyetegen voltam és akkor is mutatták, majd egész Bécs tele volt a film plakátjaival, nekem pedig egyre jobban piszkálta a fantáziámat a történet és úgy döntöttem, hogy most már itt az ideje elolvasnom.

Különleges történetről van szó, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű. Tipikusan az a fajta könyv, amit gyorsan el lehet olvasni, de olvasás után a történet az olvasóval marad és a gondolatait is folyamatosan a könyvre irányítja. Patrick Ness mindig a lényegről ír, nem megy bele felesleges részletekbe, mindvégig azokra a részletekre szorítkozik, amik szerepet játszanak a történetben és ezzel elképesztő hatást sikerült neki elérnie. Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az olvasás. Volt, hogy ott kavargott bennem a szorongás, hogy miért jött el a szörny Conorhoz és mi fog történni hét perccel éjfél után, volt, hogy egyszerűen csak fájt a szívem Conorért és volt, hogy azt a dühöt éreztem, amit ő is.

A könyv nem egészen szokványos témára épül fel, hiszen a célközönségét elsősorban gyerekek jelentik, mégis súlyosabb tematikát dolgoz fel, mint például az iskolai erőszak vagy egy szülő elvesztése és a szörny történetei is a legmélyebben megbúvó igazságokról szólnak. Mindhárom történet, amit elmond Conornak, csodaszép és egyben elgondolkodtató is. Amikor végigolvastam az elsőt, akkor már rájöttem, hogy miről is fognak szólni ezek a történetek és nagyon örültem annak, hogy a szerző ilyen igazságokat választott a története alapjának. A szörny által kimondott igazságok ugyanis nem olyan egyszerűek, mint amilyennek első pillantásra tűnnek és ez sokszor van így a való életben is, ettől pedig a történetek nagyon életszerűek lesznek. Azt is csodásnak tartom, hogy a Conor által elmondott történet felett nem ítélkezik a szörny, hanem egy teljesen életszerű helyzetnek tartja, ami pedig még inkább valóságszerűvé teszi a történetet.

Nem is nagyon tudom, hová lehetne még húzni a könyvről szóló beszámolót, hiszen a történet magját a szörny és a történetei adták. Annyit még mindenképpen el kell róla mondani, hogy szerintem a legtöbb embernek meg kellene ismerkednie ezzel a könyvvel, hiszen nagyon fontos mondanivalóval bír. Nem egy vidám történetről van szó, de én mégis csak ajánlani tudom mindenkinek.

Marina Fiorato: A velencei szerződés

Fülszöveg: Vajon milyen súlyos titkok rejlenek Velence szívében?

Konstantinápoly
Feyra igazán szerencsésnek mondhatja magát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, és egyben a hárem orvosa. Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majd utolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nem számíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosi ismereteire…
Velence
Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbálják gyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hit erejében bízhatnak. A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a neves építészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedig önhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára. Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorló fiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a két kultúra megtanulja tisztelni egymást, a csoda is megérkezik.
A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16. századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.

Marina Fiorato első találkozásunkkor azonnal belopta magát a szívembe és ez az állapot azóta is tart. A könyvei kellőképpen izgalmasak, tele vannak váratlan fordulatokkal és garantálják azt a könnyed kikapcsolódást, amire egy fárasztó időszakban szükségem van. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy egy picikét tartottam A velencei szerződéstől, hiszen elképzelésem sem volt arról, hogy az írónőnek hogy sikerül majd összehoznia a török és a velencei kultúrát úgy, hogy ne egy nevetséges történet kerekedjen ki belőle. Nos, az aggodalmaim teljesen feleslegesek voltak, hiszen Marina Fiorato ismét megmutatta, mire képes és sikerült úgy megírnia a könyvet, hogy nyugodtan hátradőlhettem és élvezhettem.

A történet elején azonnal megismerkedhettünk Feyrával és a konstantinápolyi életével, pontosabban azokba az eseményekbe pillanthattunk bele, amik teljesen felforgatták azt. A történet azonnal egy drámai pillanattal indít, így az olvasót azonnal magába szippantja a könyv. A szultána története Feyrát is az események középpontjába löki, majd a lány hamarosan eljut Velencébe, ahol időközben kitör a pestisjárvány, Feyra pedig egyszerre próbálja teljesíteni a szultána utolsó kérését, segíteni a pestis terjedését és túlélni a korabeli Velencében.

Mint már korábban is említettem, a könyv kellőképpen izgalmas volt, hiszen majdnem minden fejezetre jutott valami rejtély, bonyodalom vagy megoldásra váró probléma. Mindemellett annyira magával ragadó a könyv, hogy az olvasó is ott érezheti magát Konstantinápolyban, a pestis sújtotta Velencében vagy Annibale szigeten fekvő kórházában. A történetvezetés szintén fantasztikus volt, a végére minden elem a helyére került, az összes szereplő sorsát elrendezte az írónő és nem maradt egyetlen nyitott kérdés sem. Persze a könyv bővelkedett azokban a váratlan fordulatokban, amik megkönnyítették a történet előrehaladtát, néhol már-már hihetetlen módon, de ezt már korábban is megszokhattuk Marina Fiorato könyveivel kapcsolatban.

Feyra igazán szerethető főszereplő volt, okos, talpraesett lány, aki hamar az olvasó szívéhez nő. Ez az egyik, amit annyira szeretek az írónő regényeiben, hogy mindig képes olyan főszereplőt alkotni, akit könnyű szeretni és erre okunk is akad bőven. A másik főbb szereplővé a fiatal orvos, Annibale válik, aki bár eleinte egy kissé furcsa volt, szintén hamar belopja magát az olvasó szívébe. A többi szereplő iránt pedig szintén lehetetlen közömbösnek maradni, mindegyiküket lehet valamiért szeretni vagy éppen utálni. És bár a történet néhol egészen meseszerűvé válik, engem ez egyáltalán nem zavart és teljesen elvarázsolt a könyv. Mindenkinek ajánlom, akinek egy kicsit is felkeltette az érdeklődését, Marina Fiorato rajongóinak pedig egyenesen kötelező.