Baráth Katalin: A türkizkék hegedű

by - június 13, 2017

Fülszöveg: Az ​1910-es évek, kisvárosinak semmiképpen sem nevezhető Budapestjén eltűnik egy árva kisfiú. Nem különös eset ez, a pezsgő, élettel teli fővárosban mindennap történnek ennél különösebb dolgok is – csak éppen Dávid Veron ezt nem hagyja annyiban. A Nő című feminista lap munkatársaként kívülről ismeri a várost, és barátnőjével, a tündöklő szépségű, csábos Marával együtt nyomozni kezd. A gyanú hamarosan egy ördögi alakra terelődik, egy bizonyos Szászi Barabásra, aki vallásos lózungokkal – és persze sármos külsejével – vonzza magához a gyermek után áhítozó nőket. Veron és Mara nyomozópárosához csatlakozik egy délceg, jóképű sírkőfaragó is (aki nem utolsó sorban az eltűnt kisfiú nagybátyja), hogy hármasban kezdjék üldözőbe venni a velejéig gonosz Szászi Barabást. Balatonfüreden keresztül egészen Abbáziáig követik, ahol olyan titkos üzelmekre bukkannak, amely az egész Osztrák-Magyar Monarchia jövőjét katasztrofálisan és végzetesen befolyásolhatják.
A szerző első regénye, A fekete zongora átütő sikere után az olvasók ismét felejthetetlen kirándulást tehetnek a Monarchia korába a Baráth Katalintól megszokott élvezetes stílusban, fergeteges humorral és felejthetetlen szereplőkkel.

Miután elolvastam a Dávid Veron-sorozat előző részét, A fekete zongorát, nem volt kérdés, hogy vissza fogok még térni Baráth Katalin könyveihez és további nyomozásokon fogom végigkísérni Veront, aki különösen a szívemhez nőtt az előző könyv során. A türkizkék hegedűben immár Budapesten látjuk viszont a lányt, és azonnal belecsöppenünk az események sűrűjébe: Veron útjait először egy pitiáner tolvaj keresztezi, majd bepillantást nyerünk a lány munkahelyének világába, utána pedig megtörténik a  könyv fülszövegében említett gyerekrablás, Veron pedig ismét egy nyomozás közepén találja magát. 

A nyomozói szál teljesen levett a lábamról, bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kitalálni, hogy mi fog kikerekedni a történetből. Hiába járattam az eszemet, fogalmam sem volt, hogy mi állhat a gyerekrablás hátterében és a különböző szálak hogyan fognak összeérni. A már korábbról jól ismert, századelős hangulat ismét áthatotta a történetet, így ismét a boldog békeidőkben jártam-keltem én is. Veronék társaságában jártam be Budapestet, Balatonfüredet, majd Abbáziát, és bár az előző rész Ókanizsája számomra is megmagyarázhatatlan okokból sokkal inkább a szívemhez nőtt, így is izgatottan vártam a detektívcsapatunk minden utazását. Ráadásul süt a könyvről, hogy egy hamisítatlan magyar regényről van szó, hiszen nem csak hogy magyar helyszíneket használ, de olyan pompás szóvirágokkal is megörvendezteti a szerző az olvasót, mint a Pattantyús Rózsika. Voltak olyan momentumok, amikor csak boldogan hátradőltem, hogy na ez az igazi magyar könyv, ahol a fentihez hasonló csodákba botlik az olvasó. 

Veront még mindig imádom, nincs is más szavam rá, csak az, hogy ő a tökéletes főszereplő, ellenben a barátnőjét, Marát, már nem sikerült annyira megkedvelnem. Nem is tudom megmondani, mi bajom volt a hölgyeménnyel, de a személyét övező unszimpátiámat feledtetni tudta a sírkőfaragó Lipovszky jelenléte. Összességében azt tudom mondani, hogy A türkizkék hegedű A fekete zongora méltó folytatása, én pedig izgatottan várom a következő részt is.

You May Also Like

0 megjegyzés